Sokat gondolkodtam már azon (és nyilván nem én vagyok az egyetlen), miért imádjuk annyira a Bud Spencer–Terence Hill-filmeket. Vagy még inkább: miért épp nálunk lett ekkora kultusza ennek a páratlan párosnak. Ha felidézem a gyerekkoromat, világosan kirajzolódik előttem, hogy a környezetemben nem az volt a kérdés, valaki szereti-e a filmjeiket, hanem az, melyik a kedvence – és rendszerint mindenki tudott legalább egy-két idézetet az életműből, amit előszeretettel használt is hétköznapi helyzetekben.

A baráti körömben a mai napig röpködnek a Bud Spencer- és Terence Hill-idézetek (a többi közt a bevezetőben említett „Kár érte, kiváló ügynök volt” a Nyomás utána című opusból).

De néhány napja egy kutyatápokról szóló beszélgetésem fulladt ordítva röhögésbe, ugyanis menet közben tudatosult bennem, hogy az én kutyám tápja nem más, mint KRUMPLIS HAL.

És ha most ezen nem kezdtél el te is, akkor valószínűleg túl fiatal vagy (mármint hozzánk képest, akik röhögünk – természetesen nincs semmi baj a koroddal, ahogy a mienkkel sem). 

 

A Bud Spencer–Terence Hill-filmeket tehát komplett generációk használják popkulturális igazodási pontként, humorforrásként és gyógyírként a megfáradt lélekre: ami engem illet, bármikor kapcsolok a tévében véletlenül egyre, biztos, hogy ottragadok még akkor is, ha hússzor láttam már szinte mindegyiket.

Így hát érthető az is, hogy amikor Berlinbe megérkezvén elém került az utcán egy matrica, amely szerint Bud Spencer Múzeum nyílt a városban, már kerestem is a telefonomon, hol kell jegyet foglalni. Érted: egy matrica, nem egy óriásplakát. De ennyi épp elég annak, aki – hozzám hasonlóan – rajongó. És a múzeum csodálatos bizonysága annak, hogy a Bud Spencer–Terence Hill-páros elképesztő sikere valami különleges társadalmi és (pop)kultúrtörténeti együttállás lenyomata Európának egy bizonyos területén.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A múzeumban angolul, németül és olaszul olvashatunk minden feliratot – az első természetesen a nemzetköziség jegyében, a másik kettő pedig nyilván a célcsoport érdekében.

Amikor azonban kiderült, hogy magyar vagyok, szuperkedves idegenvezetést is kaptam a múzeumban, mintha csak azt mondták volna: „Ó, te magyar vagy? Akkor PONTOSAN fogod érteni, mi ez és miért hoztuk létre, gyere!”

És igen: pontosan értettem is.

Az elején játszottam kicsit: beültem a kivetítő elé, ahol (ez az első attrakció) egy dokumentumfilmet nézhetünk Bud Spencer életéről. Nyilván németül, amiben nem vagyok a legpengébb (és akkor finoman fogalmaztam), mégis jól elvoltam egy darabig, ugyanis elképesztően vicces volt a jól ismert filmjeleneteket német szinkronhangokkal hallani.

A tárlat nagy része a család gyűjteményéből való, és ennek megfelelően személyes tárgyakat is láthatunk szép számmal: ott vannak például Carlo Pedersoli úszóérmei és kupája, a venezuelai igazolványai.

De maga az olasz válogatott melegítő is, amelyet sportolóként viselt. (Kötött! Gondoltátok volna, hogy az a kék felső valójában kötött?!)

A két fő attrakció természetesen a Különben dühbe jövünk autóinak pontos másolata (persze, hiszen az eredeti dune buggyt, ugyebár, felgyújtották a maffiózók), illetve ott van Bud Spencer piros motorjának másolata is, megszólalásig hasonlít az eredetire, és persze minden rajongó tekintete elhomályosul, amint megpillantja a járgányokat.

A spagettiwesterneknek szentelt vadnyugati sarokban áll egy hollywoodi maszkmester által készített Bud Spencer-szobor, ami annál élethűbbnek tűnik a szilikonbőrével, minél közelebb hajol hozzá az ember – a fotó sajnos nem adja vissza, de esküszöm, tök fura érzés ott állni előtte, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna.

Eredeti moziplakátok, Carlo Pedersoli repülőtársaságának papírjai, a különféle nyelveken megjelent könyvek a színészről (igen, ott vannak a magyar kiadások is!), lemezek, amelyeken Bud Spencer szerepel, és persze egy csomó popkulturális emlék rágóreklámtól legófigurákig, amelyek azt mutatják, mekkora kultusza volt a párosnak.

Ó, elnézést, azt írtam, volt? Helyesbítek: jelen idő.

Nemrég ugyanis negyedéves magazint indítottak a rajongók (!), akik közül jó néhányan ott botorkáltak átszellemülten a berlini múzeumban is, hogy aztán kint bevásároljanak a rajongói boltban. Például Bud Spencer nevével fémjelzett sört, fehérjeport (!), hagymás bab készítésére szolgáló serpenyőt, esetleg Bud Spencer filmbeli ingének limitált kiadású replikáját.

Mondhatnám a közhelyeket, hogy rajongóknak kötelező – de az igazság az, hogy nem csak nekik remek szórakozás egy ilyen múzeum, és erre figyeltek azok, akik összerakták a tárlatot. A belépéskor ugyanis rögtön egy nagyon izgalmas plakáttal találjuk szembe magunkat, amelyen a német tévéújság összeollózott részleteiből jól láthatjuk, a nyolcvanas években milyen gyakran és milyen mennyiségben lehetett Bud Spencer–Terence Hill-filmeket látni a tévében.

És ezzel bizonyára megkapjuk az egyik fő okát a cikk elején feltett kérdésemnek: mindannyian láttuk ezeket a filmeket, nem egyszer, nem kétszer. Ugyanakkor bizonyosan nem ezeket ismételték volna, ha a kutya se ül le eléjük – az igazság viszont az, hogy manapság is képesek kiugró nézettségeket produkálni. (És a YouTube-on is rengetegen nézik őket annak ellenére, hogy állandóan ismétlik valahol őket.)

Ez a mi gyerekkorunk, a mi szövegeink, a humor, amelyben kényelmesen és otthonosan érezzük magunkat.

Néhány évvel ezelőtt egyébként (számomra) megdöbbentő felfedezést tettem az És megint dühbe jövünk ikonikus fagyis jelenetével kapcsolatban: ez a geg tulajdonképpen egy az egyben átemelése egy Stan és Pan-jelenetnek.

Megnézed, érted, ugyanaz a poén szinte szóról szóra. És mégsem ugyanaz, ugye? Nem a mi gyerekkorunk, nem a mi otthonos jelenetünk, nem a mi szinkronhangjaink.

Szóval azt hiszem, a válasz arra, hogy miért imádjuk töretlenül ma is ezeket a filmeket, valahol ott rejlik ebben a két jelenetben – pontosabban abban a megfoghatatlan valamiben, ami a különbséget jelenti számunkra a Stan és Pan, illetve a Bud Spencer és Terence Hill eljátszotta jelenet között.

Egyébként a múzeumozás után posztoltam néhány fotót az Insta-storymba, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a követőim 33 százaléka (!) nem ismerte fel a dune buggyt.

Úgy sejtem tehát, hogy a tévé helyett az interneten felnőtt Y generáció tagjainak már nincs ennyire erős kötődésük a filmekhez, mint nekünk. Ez persze papírforma. Ugyanakkor az effajta kulturális igazodási pontok (teszek rá, hogy filmesztétikai szempontok szerint mennyire nívós igazodási pontok, imádjuk, és kész) nagyon fontosak egy adott generáció, sőt egy adott ország életében. 

De a múzeumot látva, egyelőre nyugodt vagyok. Amíg muszáj röhögnünk, amikor pisztáciafagyit kérünk a fagyizóban, addig nincs nagy gond. 

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak