Ennyire könnyű átmosni a fiatalok agyát? – Balatoni József az Istentelen ifjúság című darabról

–

Még mindig dolgoznak bennem az előadáson felvetett kérdések

A színdarab alapját Ödön von Horváth azonos című, 1937-ben megjelent regénye adja, kiegészítve a Korunk gyermeke című, 1938-as művével.

Ödön von Horváth osztrák–magyar író volt, akinek a nevéhez több ismert színdarab is fűződik, ilyen például a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline vagy A végítélet napja), de négy regényt is jegyez. Anyanyelvének a németet vallotta, és Berlinben alkotott, ahonnan a náci megtorlás elől Franciaországba emigrált. Végül Párizsban halt meg tragikusan fiatalon, mindössze harminchét évesen 1938-ban, amikor a Champs-Élysées-n egy viharban rázuhanó faágtól szenvedett halálos balesetet.

A történet első számú narrátora egy városi tanár, aki egy dolgozat javítása közben felháborodik, mert az egyik diákja elítélően ír a feketékről, amit a tanár nem hagy szó nélkül.

A fiú édesapja panaszt tesz a pedagógusra, a diákok pedig nyilatkozatot adnak ki ellene, mert nem szeretnék, ha tovább tanítaná őket. Végül a tanügyi rektor nem menti fel a tanárt, hanem elküldi a kötelező katonai kiképzőtáborba az osztályával, ahol az utolsó előtti napon az egyik diákot vérbe fagyva, holtan találták…

Erős történet, ami ma is érvényes

A regényt Hárs Anna és Sándor Júlia mellett Nagy Péter István alkalmazta színpadra, aki egyben az előadás rendezője is, ő így beszélt a munkafolyamatról:

„Olyan előadást képzeltünk el, ami megőrzi a Horváth-regény tudatfolyamjellegét. Ehhez kerestünk egy színházi formát, ami szabad átjárást enged a külső és belső valóság határai között, hogy a tanár identitáskrízise, démonai és a kiútkeresése belülről váljanak átvilágíthatóvá.”

Azt hiszem, ez a szándékuk tökéletesen sikerült, sőt még mélyebbre ment nálam nálam, mint ahogy számítottam rá.

Hét színész huszonegy szerepben

Az előadásban Porogi Ádám (tanár) és Schneider Zoltán mellett (aki négy különböző szerepben tűnik föl) öt fiatal színész, Major Erik, Kuttner Bálint, Berényi Nóra Blanka, Kádár Kinga és Nagy Márk nyújt fantasztikus alakítást.

Heten huszonegy különböző szerepet alakítanak a színpadon, néha egyetlen pillanat alatt váltva a karakterek között. Az előadás különlegességét többek között az adja, hogy több felületen is élőképes vetítés látható időnként, amelyekben a színpad hátterében lévő színészek arcát, és a némajelenetes történéseket láthatjuk, mintha egy operatőr követné őket.

Ez a technika – amit először az Átrium Holt költők társasága című darabjában láttam (amiről Fiala Borcsa is ÍRT korábban) – igazán egyedivé és izgalmassá tette az egész élményt.

Még a két óra tíz perces, szünet nélküli üldögélés zsibbadását is feledtette velem az eseménydús történet, ami teljesen magával ragadott.

Annyi érzelmet korbácsolt fel bennem, hogy utána jó ideig ventiláltam magamból ezeket

A történet a harmincas évek Németországában játszódik ugyan, de azért sajnos mégis van hasonlóság a mai korral, ez pedig rettenetesen szomorú, hiszen pontosan tudjuk, hová vezetett. 

A kirekesztés, a rasszizmus sajnos ma is nagyon sok helyen ugyanúgy jelen van.

Ami pedig igazán szívbe markoló volt ebben az előadásban, hogy ezeket a mondatokat épp a diákok szájából kellett hallanunk.

Tanárként sosem adtam teret semmiféle gyűlöletnek, és ahogy a darab főszereplője, én is mindig felszólaltam ellene, inkább beszélgetni próbáltam a diákokkal ezekről a nehéz kérdésekről.

A tanár azonban egy idő után – ellentétben velem – belesimult a rendszerbe: félelemből vagy gyávaságból átadta magát a propagandának.

A történet során többször megjelenik az a motívum is, hogy bármennyire feszíti a nyilvánvaló hazugság és az aljasság, mégsem szólal föl ellene, nehogy bajba kerüljön, és valami újabb vád érje.

Ugyanígy reagált az igazgató is, aki ki is mondta: tudja, hogy ezek romboló gondolatok, „de ez a direktíva, ezt kell mondani, így kell cselekedni”.

Mondta mindezt zihálva, összeszorult mellkassal úgy, hogy közben egyik nyugtatót kapkodta be a másik után.

Nem mentegetem őket, de abban a korban talán nem is tehettek mást, hiszen ha ők nem teljesítik a direktívákat, akkor biztosan félreállítják őket, és talán jött volna valaki, aki teljes hittel tolta volna az ideológiát a fiataloknak.

Ahogy ezeket a sorokat leírtam, már a gondolataimtól is összeszorult a gyomrom

Vajon én dönthettem-e volna, döntöttem-e volna másként a helyükben?

Őszintén: nem tudom, és nem is akarom megtudni soha.

A diákok teljesen átszellemülve gyakorlatoztak, tanultak, és lőttek. Egyetlen céljuk volt: harcolni, akár meg is halni a hazájukért. Nincs előttük más út, ők csak ezt ismerték, ebben hittek.

Szörnyű volt látni, milyen könnyű befolyásolni a fiatalokat, mennyire át lehet mosni az agyukat egy-egy eszmével.

Pillanatok alatt szétrobbantható egy összetartó közösség, nagyon könnyen lehet gyűlölködő embereket faragni belőlük.

Hatalmas szerepük van persze az őket nevelő szülőknek, pedagógusoknak: nem mindegy, mit és hogyan adnak át nekik.

Vallom, hogy a jövő rajtunk is múlik, tényleg életek múlhatnak azon, mit nevelünk beléjük, milyen értékeket közvetítünk nekik. Igen, a mi felelősségünk. Mindannyiunké.

A sokrétű darabban emellett persze még megjelenik a szerelem is témaként, ahogy a szülői elhanyagolás következményeivel is szembesülhetünk, de a szegénység okozta társadalmi problémák is felszínre kerülnek.

Ha pedig a néző elég szemfüles és kellőképpen tájékozott, néhány aktuálpolitikai utalást is felfedezhet a darabban, hol humorosan, hol pedig úgy, hogy az embert kirázza a hideg.

Mindezt persze nem tolakodóan nyomták az arcunkba, hanem óvatosan, ízlésesen tárták elénk, pont annyira, hogy észrevegyük a nyilvánvaló párhuzamokat. 

Engem igazán megérintett a darab, őszintén és szívből ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg a Radnóti Színházban az Istentelen ifjúság című előadást. Azt hiszem, tudnánk utána miről beszélgetni, épp ideje lenne „rendezni végre közös dolgainkat”.

Kiemelt kép: YouTube / Radnóti Színház

Balatoni József