Rejtőzködő művészek nyomában – Ezért bújnak olykor álnevek mögé az írók

–

A posztmodern irodalomban gyakori az írói misztifikáció: a szerző rejtőzködése, álnevek mögé húzódása. Ennek okairól lesz még szó, de először tisztázzuk, korántsem a kor „divatja” az álnévadás. A középkori művészetre például abszolút jellemző az anonimitás, apropó: gondoljunk csak Anonymusra, III. Béla király krónikására, a magyar honfoglalás történetének mesélőjére, akiről csak annyit tud az utókor, hogy valamikor a XII–XIII. században élt, és P. mesternek hívták.

 A középkori alkotó nem fedi fel kilétét, mert nem saját dicsőségére alkotott

Istennek dedikálta műveit: vagyis nem biggyesztette oda a szignóját a kép sarkára. A művészi öntudat és becsvágy azonban idővel lerázta a névtelen alázat elvárását magáról, és a reneszánszban már fontos volt az alkotó.

A szerzői karakter azonban nem feltétlenül egyező a civil személyiséggel. Az álnév (vagy szerzői név) használatát a humanizmus hozta divatba, s azóta annyira elterjedt, hogy J. M. Quérard XIX. századi bibliográfus az irodalmat egy nagy álarcosbálhoz hasonlította, melynek zenekarát a közönség fizeti – írta Gulyás  Pál, a több mint nyolcvanezer szócikket tartalmazó Magyar írói álnév lexikon szerzője.

Az álnévnek vagy más néven pszeudonimnek sok fajtája létezik

A humanista szerzők esetében például gyakori volt, hogy egyszerűen latinra vagy görögre fordították születési nevüket, míg az újkori magyar irodalomban a magyarítás dívott, így lett Petrovicsból Petőfi.

Gyakran használnak az írók álnévként anagrammát, azaz nevük eredeti betűiből alkotnak álnevet. Tudtad például, hogy Voltaire eredeti neve François-Marie Arouet, Ady egyik álneve pedig Yda?

És van olyan is, hogy az eredeti név semmi rokonságot sem mutat a választottal. Például Jean-Baptiste Poquelin, alias Molière esetében.     

Az írói (ál)nevek használatát sokszor profán, kereskedelmi okok indokolják

Egy jól hangzó (frappáns, szépen csengő vagy, mondjuk, egy korábbi szerző által bejáratott) név lehet akár a siker egyik záloga ma is.

Lektűr- és krimiíróknál a múlt századelőtől gyakorivá vált az angol nevek használata (Rejtő Jenő – P. Howard).

Magyarországon sok esetben politikai okok is indokolták saját név helyett felvett név használatát. Már az 1848-as forradalom leverése után választottak politikusok külföldi publikációkhoz írói álnevet, és rengeteg pszeudonim született az I. világháborús cenzúra idején, a Tanácsköztársaság bukása utáni időszakban, a zsidótörvények korlátozásai miatt és a kommunizmusban, a szamizdat irodalomban.

De a játékos álnévteremtés is jellemzi a posztmodern magyar irodalmat, egyik legkorábbi és legfontosabb példa erre Weöres Sándor 1972-ben kiadott Psychéje, amely (idézet a fülszövegből): „Irodalmunk egyik legkülönösebb vállalkozása, bámulatba ejtő bravúrja ez a mű: egy a múlt század elejére képzelt, viharos életű, soha nem létezett költőnő tarka-barka egyéniségének, elragadó gazdagságú oeuvre-jének (életművének – a szerk.), az aprólékosságig pontos biográfiájának példátlan rekonstrukciója«.”

Lónyay Erzsébet, a grófkisasszony-cigány lány költő számos alkotót ösztönzött új szerzői identitás alkotására, hogy csak pár példát említsünk: hatott Esterházy Péter Csokonai Lilijére, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjára, Kabai Lóránt Spiegelmann Laurájára vagy Csehy Zoltán Rosmer Jánosára.

[…] „a misztifikáció mint eljárás nemcsak a szerző valódi nevét törli el, de a nemét, nemzetiségét, szociális helyzetét is, vagyis újrakonstruálja azokat, irodalmi struktúrába helyezi, esztétikai jelentéssel látja el” – írja Németh Zoltán.  

 

Van, hogy a művész hamar felfedi kilétét (vagy nem is igyekszik titkolni). Máskor, akár éveken át találgatja még a „szakma” is, ki rejlik az álnév mögött. Mint a magyar Rosmer vagy a már említett olasz sikerszerző, Ferrante esetében, aki 1992-es debütálása óta számtalanszor elmondta (írásban ad interjúkat), hogy szeretné megőrizni civil életét, és nem akar személyi kultuszt, ezért nem árulja el, ki ő valójában. Az más kérdés, hogy nagyon jót tett az imidzsének a titokzatosság. (ITT írtam róla korábban.)      

Nekünk, magyaroknak is vannak „ferrantei okból” anonimitást választó szerzőink.

A „magyar Jack Londonként” is emlegetett Centauri például inkognitóban publikál, a nyilvánosságot kerüli, bár a Facebookon és az Instán van oldala, és író-olvasó találkozón is megjelent már, a róla megjelenő fotókon azonban arcát kitakarja általában egy széles karimájú kalap segítségével. Úgy véli, a fókusznak nem az író személyén kell lennie, hanem az írásműveken.

Vagy ott van Kondor Vilmos, a 2008-óta megjelenő Bűnös Budapest-bűnügyi regényfolyam írója, akiről annyit tudni, hogy állítólag tanár és egy Sopron melletti faluban él.

Vannak művészek, akiknél az álnév nem a valódi személyiség elrejtése céljából jön létre

Művészi kísérletről van inkább szó, egy önálló karakter megteremtésére és életre keltésére. A portugál költő, Fernando Pessoa tobzódott az efféle kísérletekben, nyolcvanhat írói nevet használt, és alteregóinak saját életrajzot, horoszkópot és aláírást kreált. Nála a szöveg (cikk, vers, esszé, színdarab stb.) része volt a fiktív írók személyének megalkotása.

A misztifikáció egy másik nagymestere az angolul és franciául is író (önmagát fordította ide-oda) Romain Gary volt,

Akit egyébként Roman Kacewnek hívtak születési nevén, a Gary már egy szerzői neve volt, és ezen a néven publikálta legtöbb művét (regényeket, esszét, színdarabot, novellát stb.). Írói álneve volt még a Fosco Sinibaldi, majd a Shatan Bogat, és az 1970-es évek közepén (azaz a halála előtt pár évvel) megalkotta Émile Ajart, legsikeresebb alteregóját.

Az új névvel Rio de Janeiróból postáztatta el kiadójának az első Ajar-művet, aki nem jött rá a turpisságra, és megörült az ismeretlen tehetség kisregényének. A következő Gary-Ajar kötet pedig már az Előttem az élet lett, amelyért másodszor is megkapta a szerző a Goncourt-díjat, pedig azt egy írónak csak egyszer lehet. A játék része volt, hogy Gary összevissza kuszálta a szálakat, például felkérte unokaöccsét Ajar eljátszására – majd féltékeny lett a túl hiteles alakításra. A turpisságra csak 1981-ben, Gary öngyilkossága után derült fény, a nagy leleplező pedig maga az író volt, időzítve hátrahagyott utolsó művében felfedve a titkot, Gary-Ajar azonosságát.

Fő az óvatosság!

Samuel Langhorne Clemenst ma Mark Twain néven ismerjük. Ezen a néven közölte leghíresebb műveit is, a Tom Sawyer kalandjait és a Huckleberry Finn kalandjait. Az álnévválasztás oka pedig nem a játékosság volt vagy az írói identitásteremtés, hanem az önvédelem: a szerző a szórakoztató történetekbe burkoltan erős társadalomkritikát fogalmazott meg, és ráirányította a figyelmet a rasszizmusra.

Gyakorta ugyanezért választottak férfinevet női szerzők is. Évszázadok óta megfigyelhető ez a jelenség az irodalomban.

Viszonylag közismert, hogy a XIX. század első felében alkotó Brontë-nővérek regényei férfi álnéven jelentek meg először, hogy ne sújtsa őket szexista előítélet, és a kritika, amiért a hagyományos női szerepeket megkérdőjelezték. Charlotte Brontë, a „Jane Eyre”-t Currer Bell néven publikálta, Emily Brontë pedig az „Üvöltő szelek”-et Ellis Bellként (halála után Charlotte kiadta húga eredeti nevén a regényt).

Louisa May Alcott pár évtizeddel később A. M. Barnard álnéven szerzett hírnevet (a Kisasszonyokat már eredeti nevén publikálta.) És Mary Ann Evanst sem saját nevén ismerjük, hanem George Eliotként, aki e férfinévvel kívánta elérni, hogy komolyan vegyék, egyúttal elhatárolódjon a kor romantikus női szerzőitől.

És még mindig a XIX. század: Amantine Lucile Aurore Dupint tulajdonképpen csak írói álnevén, George Sandként ismerjük. Esetében az álnév nem a tartózkodást és az óvatosságot szolgálta, hanem a demonstrációt, és nemcsak nevét változtatta férfiassá, hanem férfiként is öltözött, szivarozott és a nők szexuális egyenjogúságát hirdette.

Ugorjunk az időben (hogy lássuk, van, ami csak nagyon lassan változik, ha egyáltalán)!

A sci-fi író Alice Bradley Sheldonról csak tíz évvel a halála után derült ki, hogy valójában ő James Tiptree. Az álnév célja az volt, hogy a pályáján belül elkülönítse a tudományos-fantasztikus műveit, és könnyebben érvényesüljön ebben a férfiak uralta irodalmi ágban.

És akkor következzen pár XX. századi példa! Az eddig több mint 130 regényt publikáló lektűrszerző, Nora Roberts J. D. Robb néven több detektívregényt is írt. Esetében a két szerzői név oka a műfajok keveredésének megakadályozása volt, tehát pusztán racionális a döntés. Joanne Kathleen Rowlingból azonban a kiadója javaslatára lett J. K. Rowling, így látták ugyanis biztosítva, hogy fiúk is elolvassák majd Harry Potter kalandjait…

Szexről és erőszakról szabadon?

Ha azt mondom, Erika Mitchell, nem biztos, hogy beugrik, hogy A szürke ötven árnyalatának szerzőjéről, E. L.Jamesről beszélek. Pedig Rowlinghoz hasonlóan ő is uniszex álnevet választott, amikor kiadta saját bevallása szerint életközepi válság ihlette fantáziagyűjteményét.

Míg esetükben elsősorban értékesítési okai lehettek a névválasztásnak, pár évtizeddel korábban sok női szerző választotta inkább a teljes anonimitást azért, hogy nyíltan beszélhessen műveiben a szexről.

Olvastam egy érdekes cikket a Maria Bustillos író tollából a The New Yorkeren az írói anonimitás lehetséges okairól. Ebben említi, hogy volt régen egy kedvenc könyvesboltja, amelyben minden részleg betűrendben tartalmazta a szerzőket, és az első hely így mindig az „A-nonim” szerzőké volt, akiket gyűjteni kezdett. Így olvashatta még eredeti, szerző nélküli kiadásában például az Ex-feleség című könyvet, amelyet csak később ismert el sajátjának Ursula Parrott illetve a Woman In Berlint, amelyet egy Marta Hillers nevű újságíró írt a háború borzalmairól, a katonák által megerőszakolt nők szenvedéseiről, melyben ő is osztozott. (A mű eredeti címe Eine Frau in Berlin.)

Mind a két szerző azért „bujkált” a nyilvánosság elől, mert tartottak közösségük reakcióitól, attól, hogy szókimondásuknak ára lesz a magánéletben, hiszen egy nő nem írhat testiségről ugyanolyan szabadon, amit egy férfi, tőlük mást várnak. És milyen igazuk lett: Parrottot elhagyta a férje, Hillers még kiadatlan naplóját pedig a szerelme olvasta el először a háború után, mélyen megrendült… majd szakított a lánnyal, mintha csak az ő bűne lett volna, hogy megerőszakolták.   

            

Persze férfi szerzők magánéletére is lehet drámai, negatív hatással egy-egy mű

Erich Kästner egy illemsértő költeménye miatt, amit Beethoven halálának 100. évfordulójára alkotott, a nácik feketelistájára került, ez után publikált Berthold Bürger, Robert Neuner, Peter Flint és Melchior Kurtz álnéven.

A korábban is idézett Bustillos Karl Ove Knausgårdot említi, a norvég írót, aki Min kamp címmel hatrészes önéletrajzi művet publikált, amely őszintén beszél hozzátartozói különösen személyes problémáiról is, anélkül, hogy erre felhatalmazták volna, legyen az depresszió, alkoholizmus vagy demencia. A következmény? Írói karriercsúcs, csak Norvégiában félmillió eladott példány. És egy szétesett család. Bizonyítva, hogy egy író, ha hiteles, ha őszinte, ha merész, szükségképpen az ördöggel alkudozik és a saját (meg esetleg a mások) bőrét viszi a vásárra.

 

Kurucz Adrienn

 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Natali_Mis