–

Nem sokkal azután, hogy Budapestre költöztem, munkába menet a Kolosy térnél jártam a nagy kereszteződésnél. Hullafáradt voltam, zenét hallgattam, rohantam – nem tudom, mi volt, ami miatt egyszerűen nem jutott el a tudatomig, hogy piros a lámpa, de lassítás nélkül léptem le a járdaszigetről.

Annak köszönhetem az életem, hogy egy mögöttem várakozó férfi elkapta a hátizsákom, és visszarántott a zebráról, amelyen ebben a pillanatban elzúgott egy kisteherautó. 

Csak akkor fogtam fel igazából, mi történt pontosan, amikor beértem a munkahelyemre, addig vitt előre az adrenalin. Ott viszont sírásban törtem ki, és csak nehezen tudtam összeszedetten elmagyarázni a munkatársaimnak, hogy a legkisebb túlzás nélkül egy hajszálon múlt, hogy most épp a hullaházba robogjanak velem.

Az utóbbi két hétben kaptam aggódó üzeneteket, amelyekben arról érdeklődtek, nem ültem-e épp azon a vonaton, amelynek Fehérgyarmat után valahol felforrt a hűtővize, megégetve az utasokat. Akkor nem (néhány órával később utaztam ugyanarra, ha jól rakom össze a történteket), pár napja viszont mindenáron a kigyulladó szerelvénnyel próbáltam visszajutni Budapestre. 

Gondviselés? Intuíció? Őrangyalok? Jóisten? Szerencse? Nem tudom, minek köszönhetjük, hogy néha nem ott vagyunk, ahol eredetileg szerettünk volna – és ami az életünkbe kerülhetett volna. 

Összegyűjtöttem olvasóim legrémisztőbb, legbizarrabb, legnehezebben megmagyarázható történeteit – és igazából most sem tudom a választ. Azt viszont igen, hogy valami, valaki biztosan figyel ránk. Szerintem, ha elolvassátok az alábbiakat, nektek sem lesz kétségetek efelől...

Aranykéz utca

Mind közül a legfurcsább, hogy többen is jelentkeztek, akik az 1998-as, Aranykéz utcai robbantás helyszínén voltak – vagy épp nem – akkor, amikor a tragédia történt. 

„1998. július 2., Aranykéz utcai robbantás. Aznap mentem volna oda kozmetikushoz, de végül a kozmetikus lemondta az időpontot…” (Bogi)

 „Egyetemista voltam (ELTE BTK Pesti Barnabás utca), és a szorgalmi időszakban a hét egy bizonyos napján, meghatározott időben a Régiposta utcai McDonaldʼsban ebédeltem.

Mindig az Aranykéz utcai szárnyban, az ablakhoz közel ültem. Véget ért a szorgalmi időszak, egy-két héttel később pont ebben az időben történt az emlékezetes robbantás, aki a „helyemen” ült, emlékeim szerint nem élte túl. Szóval a vizsgaidőszaknak köszönhetem az életem.” (Attila)

„1998., Aranykéz utca. Aznap délelőtt lett volna a szóbeli felvételim a közelben, de a helyszínen nem volt kiírva a nevem (nem volt elég az írásbeli pontszám, tévesen hívtak be), emiatt hamarabb eljöttem onnan. Amikor hazaértem Csabára, az esti híradóban néztem, hogy ez az a fura nevű utca, ahol ma délelőtt kétszer is jártam.” (Balázs) 

Amikor nem zuhansz le

Turbulenciában minden utas hívő, tartja a mondás. Nos, az alábbiakat olvasva lehet, hogy az is, aki fel sem száll…

„Nekem egy ilyen igazi I'm still alive-esetem volt: még gyerekek voltunk, tizenévesek, amikor egy vidéki autocross-versenyen lehetett helikopterre befizetni, sétarepülés jelleggel. Nagyapám fel is akart minket ültetni rá az öcsémmel és talán apámmal is, de előtte fogytak el a helyek, úgyhogy abban maradtunk, majd legfeljebb a következő körben felülünk. Szépen néztük tovább a versenyt, majd nem sokkal később a pályával ellentétes irányban (tehát az állóhelyes „lelátó” mögött, ha úgy tetszik, a pályával szembeni oldalon) a messzeségben a nagy fasor mögül füst gomolygott az ég felé. Kiderült, hogy a helikopter lezuhant…” (András)

„1998. szeptember 2-án a Swissair New Yorkból Genfbe tartó járata, egy McDonnell Douglas MD-11-es utasszállító elektronikus rövidzárlat miatt kigyulladt, és a kanadai partoktól nem messze az Atlanti-óceánba zuhant.

A 14 fős személyzet és a 215 utas közül senki nem élte túl a katasztrófát. Erre a gépre volt foglalásunk az öcsémmel, de végül úgy döntöttünk, hogy az akkor még létező belga SABENA-val jövünk haza 3-án. Pedig sokan inkább a Swissairt javasolták. Sokáig őriztem az üzenetet a rögzítőn, egy kedves női hang volt, amely biztosított, hogy van helyünk a Swissair gépén.” (Gábor) 

Becsapódás nélkül

 A gondviselés létezik – és fogalmunk sincs, mikor és kinek/minek a képében menti meg az irhánkat. Lásd az alábbi történeteket.

„1998-ban, Kecskeméten, a tanítóképző melletti kereszteződésben egy terepjáró rosszul döntött előzésnél, majd felkenődött az előzendő teherkocsi oldalára. Az üvegszálas tető leszakadt róla, az útra kigurult vagy 40 trappista sajt, a kocsi pedig közben a levegőben pördülve leesett a lábam elé olyan 30 centivel. Azért ott álltam és nem előrébb, mert az út másik oldalán lévő haveromnak megállva integettem.” (Gábor) 

„Babát vártam, nyolc hónapos terhes voltam (most 19 éves a fiam). A férjemmel mentünk volna vásárolni, de végül elhalasztottam valamiért, nem mentem vele.

Aznap az autóba beleszállt egy busz, valahogy nem látta a kocsinkat. Az anyósülés oldala (ahol ültem volna) teljesen összeroncsolódott, a férjem sértetlenül szállt ki.

Isten megőrzött minket akkor is, és azóta is sokszor. Nagyon hálásak vagyunk neki.” (Évi) 

„Tizenkettő voltam, még kifordulhattak az autók a Balassi Bálint utcából a körútra. Leszálltam a 2-es villamosról, leléptem a járdaszigetről. Egy nő (néni) visszarántott, és elhúzott egy busz az orromtól tíz centire… Hátha él még, és olvassa. Köszönöm.” (Károly)

„Hosszú éveken át MINDIG a bal (szabálytalan, nem állomás felőli) oldalon szálltam le a vonatról, mert akkor csak átmentem a síneken, nem kerültem, nem vártam meg, hogy elmenjen. Ma sem tudom miért, akkor a »rendes« oldalon léptem le. Még arra is emlékszem, hogy meglepődtem magamon.

Hajnal, utas rajtam kívül nincs. Jött a szénnel teli tehervonat, ami gyakorlatilag előttem siklott ki. Azt a brutális fekete port, zajt, az egész jelenetet soha nem felejtem. Belém égett. Ha a megszokott rutinom szerint szállok le, valamelyik szénkupac alól ásnak ki.

(Az egyik legnagyobb siklásos balesete volt a vasútnak) sokszor jut eszembe, látom az egészet, és hiszem, hogy nem én döntöttem el a szokástól eltérő lépést.” (Erzsi)

„2004-ben Olaszországban bicikliztünk, és egy csendes vidéki szakaszon (kábé két autó volt óránként) megpihentünk egy útszéli kőfal rámpáján ülve, megettük a szendvicsünket és aztán felálltunk, hogy feljebb menjünk. Ekkor hallottunk egy nagy csattanást. Egy autós figyelmetlen volt, és felhajtott a kőfalra, amin fél perce még mi is ültünk.” (Andrea) 

Amikor majdnem megölnek

Amikor olyasmit kerülsz el, ami ép ésszel még annyira sem felfogható, mint egy „sima” baleset. 

Ha alkoholproblémáid vannak, a segítségkérés célja nem kell hogy az absztinencia legyen

WMN Life – 2023. július 30. – MD

„Hétéves voltam, amikor apám (akitől elvált addigra anyukám) testvére felgyújtotta a házunk végében álló szalmakazlat. Ha aznap éjjel anyukám nem lesz rosszul, nem megy ki éjszaka az udvarra, és nem veszi észre a tüzet, az nagy valószínűséggel átterjedt volna a házra. Arra emlékszem, hogy annyira féltem, hogy nem jött ki hang a torkomon.” (Gabriella)

„A családban van egy jegy a Matuska Szilveszter-féle vonatra. Az örökké pedáns és pontos rokon lekéste…” (Zsolt)

„1995-ben el akartunk ugrani a Dizengiff Centerbe Tel-Avivban kipróbálni az akkor nagyon új VR-szemüveget. Aztán másnapra halasztottuk. Aznap délután bomba robbant a bejárat előtt. Azóta sem voltam a Dizengoffban, és a VR-szemüveget sem próbáltam ki, de nem a bomba miatt.” (Tibor)

Köztetek is akad olyan, akinek van ehhez hasonló élménye?

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ PinkBadger

Csepelyi Adrienn