–

Mi az, amit tudunk Elena Ferrantéről?

(Azon túl persze, hogy regényeket ír, izgalmas, és lebilincselő prózát, kimagasló színvonalon.)

Nos, nagyjából annyi ismeretes, hogy Nápolyban született, és évtizedekkel ezelőtt eldöntötte, hogy álnevet használ, nem él a modern kor kínálta lehetőségekkel, nem szelfizik, nem facebookozik, nem tweetel, nem süt rántottát reggeli műsorokban, nem ad interjúkat, nem tart kapcsolatot a rajongókkal, nem vesz részt semmilyen módon a könyvei népszerűsítésében, a díjátadókra sem megy el – akkor sem, ha mindezek miatt anyagi megfontolásból nem adják ki a műveit.

„Hiszem, hogy a könyveknek, miután elkészültek, nincs szükségük a szerzőre.

Ha van mondanivalójuk, előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, ha nincs, nem. Rengeteg példa van erre. Nagyon szeretem azokat a roppant titokzatos régi és újabb könyveket, melyeknek nincs meghatározott szerzőjük, de volt és van önálló, sodró életük. Egyfajta éjjeli csodának tekintem őket, mint amikor gyerekként vártam a Befana ajándékait, rettentő izgatottan feküdtem le aludni, és amikor reggel felébredtem, ott voltak az ajándékok, de a Befanát senki sem látta. Az igazi csodák azok, melyek mögött sosem tudjuk meg, ki áll, legyenek azok a ház titkos szellemeinek aprócska csodái, vagy az igazi nagy csodák, melyektől tátva marad a szánk. Megmaradt bennem ez a gyermeki vágy az apró és a hatalmas csodákra, még mindig hiszek bennük.” 

Ezt írta Ferrante 1991-ben az olasz kiadójának (egyben szerkesztőjének), Sandra Ozzolának.

A levélben azt is kijelenti, szándékát sosem fogja megmásítani

– A levélből kiderül még az is, hogy az író és a szerkesztő találkoztak (Ozzola tehát azon kevesek egyike, aki személyesen ismeri Ferrantét), és az is, hogy a későbbiekben néhány alkalmat, interjút leszámítva, leveleztek – mondja Tönkő Vera, a Ferrante-könyvek magyar szerkesztője. – Valószínűleg a család és a legközelebbi barátok is tudják, ki az a szerző, aki Elena Ferrante néven publikál.

Nyilván nagyon meggondolták, kiket avatnak be, mert a titkot sikerült megőrizni.

Mi lehet az oka annak, hogy ennyire elzárkózik egy szerző?

A magánéletét, a családját védi? Sok az önéletrajzi elem a könyveiben? Vagy igaz lehet a pletyka, hogy voltaképpen ketten írják a regényeket, egy házaspár?

Tönkő Vera véleménye az, hogy azért választotta Ferrante a láthatatlanságot, mert úgy érezte, elegendő, ha a művek képviselik önmagukat.

„Nagyon hamar felismerte, hogy az alkotásra milyen negatív hatással van az, ha valaki folyamatosan a nyilvánosság előtt áll. Gondoljunk bele, az írás a legmagányosabb tevékenységek egyike, az írók általában introvertált személyiségek, állandóan megfigyelik önmagukat és a környezetüket, inkább reagálnak, mint kezdeményeznek, sokan kifejezetten szoronganak a nyilvános szerepléstől. Számomra inkább azt furcsa elképzelni, hogy valaki az anyakönyvezett, polgári nevén folytat művészi tevékenységet. Hiszen mi köze a civil énnek a műhöz?

Nem tudom elképzelni, hogy a könyvet kettesben írták volna. Sokkal nehezebb úgy írni, mint egyedül. Főleg egy ilyen intenzitású és nagyon különleges nézőpontú életművet létrehozni. Természetesen bármi megtörténhet, de nagyon csodálkoznék azon is, ha kiderülne, hogy ezeket a könyveket egy férfi írta, és azon is, ha kiderülne, hogy többen írták.”

Miközben Ferrante azt szeretné, ha a könyvei lennének a fókuszban…

…Nem pedig ő, esetében, fura módon, épp a titokzatossága vált a legfontosabb kiadói marketingfogássá, tehát, amit el akart kerülni, az írói imázsépítés, ragyogóan megvalósult mégis. Felmerül a kérdés: nem épp ez volt a cél? Nem a különcség, mint PR-trükk miatt került épp ennyire fókuszba?   

Tönkő Vera azt mondja, hogy tény, a titok mindig vonzó.

„Van abban valami nagyon izgalmas, hogy odalapozunk a könyv végére, és nem találunk ott senkit. Nem szerepel a hátsó fülön vagy a hátsó borítón a szerző fotója. Nem tudjuk, férfi vagy nő, szőke vagy barna, szép vagy csúnya, fiatal vagy öreg.

A hiány munkára fogja a fantáziát, és az egyébként láthatatlan szerzőt elkezdjük a művekben keresni, például a Nápolyi regények Elena nevű narrátorával azonosítani, és innentől kezdve a mű a mostanában olyan divatos autofikciós regényként olvastatja magát.”

Nemrégen különben „leleplező” cikk jelent meg az írónőről az olasz sajtóban

Érdekes módon szinte egyöntetűen a cikk írója ellen fordult a közvélemény. Claudio Gatti oknyomozó újságíró állítására (miszerint Ferrante azonos Anita Raja műfordítóval) a szerző és a kiadó nem reagált. – Az egyhangú elutasításnak az is lehet az oka, hogy Elena Ferrante azt nyilatkozta, ha „leleplezik”, ha tovább turkálnak a magánéletében, nem publikál többet. Azt hiszem, ezt nem szeretnék kockáztatni a rajongói – magyarázza Tönkő Vera.

A rajongói, akik mind többen vannak világszerte.

Mitől válhatott ennyire népszerűvé, mi a titkuk a Ferrante-regényeknek, ha már az írónő titkát nem fedhetjük fel?   

A szerkesztő azt mondja, az Amikor elhagytak című regényt szokta ajánlani „Ferrante-kezdőknek”, az az egyik privát kedvence. „Szeretem a mélységeit, az igényességét, Olga senkit nem kímélő vágyát, hogy megismerje önmagát és a környezetét, hogy válaszokat kapjon a kérdéseire, hogy ne hazudjon önmagának, és észrevegye, ha mások hazudnak neki.

Szeretem az elbeszélés intenzitását, és sajátos női nézőpontját. Szeretem, hogy a Ferrante-hősnők nem félnek a változástól, nem ijednek meg a megoldhatatlan élethelyzetektől és a megválaszolhatatlan kérdésektől.

Szeretem ezeket a bátor, kemény, kíváncsi nőket, akik együtt tudnak élni a döntéseik következményeivel, legyenek azok akár jók, akár rosszak.

Ferrantét olvasni nem mindig kényelmes. Olyan kérdéseket teszünk fel önmagunknak a művei olvasása közben, amelyektől esetleg megijedünk, amelyekkel nem nagyon akarunk foglalkozni. Hol vagyok? Mit akarok? Miért? Egyszerű kérdéseknek tűnnek – de próbáljunk csak meg őszintén válaszolni rájuk! Ferrantéval folyamatosan komfortzónán kívül vagyunk. Éppen ettől olyan izgalmasak a könyvei.”

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: jelenet a Briliáns barátnőm című HBO-sorozatból