Mindenki a felelőst keresi

Az utóbbi években megszaporodtak azok az írások, melyek a pedagógusokat teszik felelőssé az oktatási színvonal romlásáért. Vagy azért, mert egyre csak nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik lemaradnak a szellemi fejlődésben vagy éppen nehezen tanulnak bele a társadalmi normákba.

A helyzet azonban sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy egyszerűen csak a pedagógusokat hibáztassuk azért, mert lassan működésképtelenné válik a gyermekek pedagógiai nevelése.

Ha meg akarjuk fejteni ennek a jelenségnek az okát, sok-sok körülményt kell megvizsgálnunk, beleértve olyanokat is, melyekről a külvilágnak nem feltétlenül van tudomása.

Egyre több a tanulásban akadályozott gyerek

Az átlagembernek például fogalma sincs arról, milyen dolgokkal kell megküzdenie egy tanítónak nap mint nap. A szülők nem tudják, mennyire megszaporodott például a tanulásban akadályozott gyerekek száma, és azt sem, hogy egy tanítónak nem alapfeladata, hogy velük foglalkozzon. Erre külön szakembereket képeznek, akik évekig tanulják a szakmájukat. A probléma ott kezdődik, hogy ezek a szakemberek nem az iskoláknál helyezkednek el, a közszférában megkereshető fizetésért – így azt a speciális kezelést, melyet csak ők adhatnának a gyerekeknek, a tanítóknak kell elvégezniük. Ez legyen azonban a legkevesebb, az ember (főleg a pedagógus) ott segít, ahol tud, de minden egyre nehezebb, mivel a feladatok köre is egyre csak bővül.

Az iskolavezetés átpolitizált

A szakmánk már rég túlmutat azon, amit a főiskolán tanultunk. Mivel nincs fejlesztőpedagógus, nekünk kell a tanulási problémával küzdő gyerekeket fejleszteni. A családvédő szerep is ránk hárul, hisz sokszor a szülők is gyámolításra szorulnak.

A vezetőség felületes és hanyag, hisz manapság másodlagos a gyerek, és lényegesebb a politikához való lojalitás. Soha ennyire nem volt fontos a kreatív, józanul és higgadtan gondolkodó, empatikus pedagógus szerepe, mint most.

Mivel a tanulási problémával küzdő gyerekek fejlesztésére nem készítettek fel minket, a szabadidőnkből kell áldoznunk arra, hogy olvassunk és kutassunk e témákban. Nekünk kell megtalálni azokat a módszereket, amelyekkel fejleszthetjük ezeket a gyerekeket – pedig ez, mint említettem, messze túlmutat a mi hatáskörünkön. Hozzáteszem:

ezeknek a gyerekeknek alanyi jogon járna a segítség, de a szakemberhiány vagy a politikai trehányság miatt sok esetben egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy ezek a tanulók szakszerű foglalkozásokon vehessenek részt.

Így már nekünk, tanítóknak is tisztában kell lennünk azzal, hogy mit is jelentenek a való életben a BTM és SNI mozaikszavak. (A BTM beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséget, az SNI sajátos nevelési igényt jelent.) Ez utóbbinál ugyanis nem egyszerűen olyan gyerekekről beszélünk, akik picit nehezebben tanulnak olvasni, mint mások, hanem olyanokról, akik a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozottak. (Testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista gyerekekről van szó.)

Ezeknek a gyerekeknek gyógypedagógiai ellátásra lenne szükségük, arra, hogy megfelelő végzettségű szakember segítségével fejlesztő foglalkozásokon vehessenek részt. Az SNI-s gyógypedagógiai foglalkoztatás a gyerek fejlődése érdekében egyébként jogilag járna a heti kötelező óraszám 15 százalékában. Ha ez már egy fővárosi általános iskolában sem tud maradéktalanul megvalósulni, akkor hogyan lehet elképzelni ugyanezt, mondjuk egy Borsod megyei faluban?

A fenntartó KLIK elhanyagolja az iskolákat

Korábban többnyire az iskola igazgatója volt a felelős a fejlesztő foglalkozások megszervezéséért, de mivel az igazgatók jogköre a közoktatás kétes reformja óta csorbult, jelen állás szerint a gyógypedagógiai intézményeket is működtető KLIK döntéshozói és a tankerületi vezetők a felelősek.

A tankerületi vezetőkkel az egyik legnagyobb baj azonban, hogy sok esetben félelmet keltenek. Vélhetően az eddig eredménytelen reformokat csak így lehet végrehajtani. Az igazgatók pedig – féltve saját posztjukat – igazodnak, végrehajtanak. Sok esetben a vezetők politikussá váltak, és másodrangú számukra a pedagógiai hivatás. A pedagógusok pedig vagy azonosulnak a rendszerrel – ami néhányuknál valamilyen oknál fogva egészen könnyen ment –, vagy, akik kritikusak voltak, most magukra zárják az osztályterem ajtaját, és elkeseredve, végkimerülésig dolgoznak.

Ez azt eredményezi, hogy mindenki bizalmatlan mindenkivel.

Az idősebbek izgulnak, hogy kihúzzák valahogyan a nyugdíjig, mi fiatalok – akik nagyon kevesen vagyunk, hisz a pálya lassacskán elöregszik – sajnáljuk, mert sokat tanultunk, de nem ezért.

A szülők és a pedagógusok csak egymásra számíthatnak

Vekerdy Tamás azt nyilatkozta a WMN oldalán, hogy: „1989 és 2010 között rengeteget javult a magyar iskola – nem eleget, de nagyon sokat. Most az a veszély fenyeget, hogy ez a javulás semmivé lesz."

Véleményem szerint 2010 előtt is rengeteg probléma volt, de már nagyon régóta kellene a változás az oktatásban: a gyerekek életkori sajátosságaihoz, a világ fejlődéséhez és a gyerekek tapasztalatra épülő megismerő funkcióihoz kellene igazodni. Régóta tudjuk, hogy az élményszerű tanulás sokkal hatékonyabb, mint bármilyen formája az oktatásnak, mégis elmarad az innováció.

A szülőkkel mostanra egyedül maradtunk a problémáinkkal.

Hiába kopogtatunk, sokszor végtelenül elkeseredve, a gyógypedagógiai intézményeknél, nincs elegendő szakember az egyre gyarapodó tanulási zavarokkal küzdő gyerekek számára. A működtető KLIK sok esetben nem biztosít megfelelő mennyiségű státuszt a gyógypedagógiai intézményekbe.

Az életpályamodell egyáltalán nem azt hozta, amit a propaganda mond

Az életpályamodell – az én munkahelyemen is – szépen csendben kitermelte a szaktanácsadókat, a mesterpedagógusokat és a kötelező „ped. kettő"-be lépés* miatt a portfóliókészítőket. Ez utóbbi kollégák – bármennyire is mást mond a propaganda – többnyire frusztráltan, az ideg-összeroppanás határán állva próbálják munka mellett, többnyire éjszaka megírni portfóliójukat, majd feltölteni az adott felületre. Nemcsak arról van szó, hogy ez kötelező, ha a pályán akar valaki maradni, hanem arról is, hogy olyanoknak is számot kell adni a tudásukról, akik több évtizede dolgoznak például tanítóként, elismert pedagógusként.

Közben viszont, azon túl, hogy ez rendkívül megalázó helyzeteket teremt, sem a portfóliókészítés során, sem az intézményi önértékelésből nem derül ki, hogy ki alkalmas a pályára.

A szaktanácsadók és mesterpedagógusok között pedig felkapta fejét a gőg, és meggyőződéssel teszik a dolgukat. Megtanulták a KLIK eszmerendszerét, mert sajnos, nem módszertani képzésre jártak.

Nem derül ki időben, ha egy gyereknek speciális figyelemre van szüksége

Gyakran hallani, hogy a szülők és a pedagógusok kapcsolata nem épp felhőtlen. Mi tanítunk, és segítő kezet nyújtunk, nemcsak a gyereknek, hanem a szülőknek is. Egyszerűbb a helyzet, ha a szülő, bár elkeseredett, de együttműködő. Nehezebb, ha a szülő hárít, és csak a környezetet okolja. Persze ez sokszor érthető, hisz amikor a gyermeke problémájáról értesül, ő maga is sérül. Így hát esetenként vele is foglalkozni kell, sőt nagyon sokszor szinte „gusztust kell csinálnom" a saját gyermekéhez. Pedig a gyerek fejlődéséhez az is hozzátartozik, hogy a szülők fogadják el ezt az állapotot, mert egyébként akadályozzák a fejlődésben. A következetes dicséret és segítés az otthoni környezetben is fontos.

Sajnos a védőnők és gyerekorvosok sem rendelkeznek megfelelő kapacitással, hisz sokszor nem szűrik ki időben a gyerek problémáját, így az csak későn, az óvodában, vagy rosszabb esetben az iskolába kerülés után derül ki. Pedig az időben felfedezett probléma és a megfelelő segítség leegyszerűsítené a dolgokat.

Ott, ahol ennyire sokféle gyerek tanul egyszerre, nehéz lenne ugyanazt az oktatási módszert alkalmazni. Általában magas létszámú osztályban tanítok, ezért még nehezebb a helyzet. Egyszerűen nem boldogulnék differenciálás, az egyéni képességek figyelembevétele nélkül. Beszédészlelési és figyelemfejlesztő, feszültségoldó, mozgásfejlesztő órarészletek is megjelennek egy-egy tanórán, mert úgy érzem, csak így jutunk ötről a hatra. Elsőseimet ha akarnám se tudnám hangtanítási előprogram és késleltetett betűtanítás nélkül oktatni. Persze az életkori sajátosság figyelembevétele is közrejátszik a döntésemben, de a gyerekek alapkészségeinek hiánya is. Csak remélhetem, hogy beérnek, így intelligenciájuknak megfelelően tudom őket tanítani minél több hasznos ismeretre.

Nem vagyok híve a beletörődésnek, így azt vallom, hogy a problémákat meg kell oldani. Fejlesztéssel csodákat lehet tenni. Ezért tanulunk jó néhányan autodidakta módon, a pedagógiai alapokra építkezve, így oldjuk meg a nehéz helyzeteket.

A szülők félreértik a liberális nevelést

Nagyon sok szülő alkalmazza a szabadelvű nevelés egy kifacsart formáját, amelynek eredményeképpen a szülő-gyerek alárendelt viszony helyett egy baráti, mellérendelt viszony alakul ki, ami egészségtelen a gyermek szellemi fejlődésére nézve.

Gyakran hallani a szülőktől, hogy nem szeretné a gyermeke egyéniségét csorbítani, így aztán mindent megenged neki, ezzel egyedül hagyva az egészséges fejlődésben, sokszor óriási felelősséget bízva rá.

Partnerként kezelve mindent megoszt vele, legyen az befizetetlen számla vagy személyes életvezetési probléma, a gyerek mindenről tud, és esetenként még véleményt is alkot. Ezeket a véleményeket a szülő különlegesnek, érettnek, egyedinek nevezi, pedig csak arról van szó, hogy a szülő is elvesztette a kontrollt ebben a zűrzavaros világban, így elveszett a felnőttsége, az igazán óvó, biztonságot adó szülő-gyermek kapcsolat. A gyerektől vár olyan dolgokat, melyekre életkori sajátosságai miatt még nem képes, hisz hogyan is érthetné az összefüggéseket.

Nincs napirend, nincsenek határok, a következetes nevelés is háttérbe kerül. Úgy tekintenek a gyerekre, mint lelkileg és érzelmileg érett emberre.

A gondok nemritkán akkor kezdődnek, amikor a gyerek közösségbe kerül. Az elmaradt nevelés az adott életkori szakaszban csorbát szenvedett, hisz a szülő nem tudta ennek a feltételét megteremteni. Emiatt a gyerekben a szülei iránt érzett tisztelet sem alakult ki, ezért nem csoda, ha a közösségi életében sem tud eligazodni, alkalmazkodni, vagy ha szükséges, önmagát háttérbe helyezve, előzékenynek lenni. Nem alakul ki a felelősségérzete sem, hisz ritkán kap az életkorának megfelelő feladatokat.

Pedig gondoljunk bele, mennyire nagy élvezetet okozott gyerekkorunkban a kertészkedés, a szöszmötölés a konyhában, és sorolhatnám a mostanra elfeledett játékokat, a meghitt együttlétek formáit.

Gyakran nem csak a szociális-közösségi készségekkel van probléma. Sokszor előfordul a beszédészlelési zavar, a finommotorikus készségek kialakulatlansága. A nyelvi fejletlenség is katasztrofális állapotokat mutat. Sok a beszédhibás gyerek, az ő szüleik gyakorta elzárkóznak az óvoda logopédiai vagy bármely terület segítőitől, féltve gyermeküket a megbélyegzéstől. Szakemberek helyett könyvekből vagy az internetről próbálják a gyerekeket fejleszteni – pedagógiai, fejlődés-lélektani ismeretek nélkül.

A sok fellelhető tanulmány, vélemény, a gyermeknevelési könyvek tucatjai pedig mind mást és mást ír. A szülők sajnos összezavarodnak a modern nevelés útvesztőiben.

Ha a poroszos nevelés megbicsaklott, egyenes következtetés, hogy majd a szabadabb nevelés beválik. Ezt viszont sokan félreértik. Úgy gondolom, hogy mindenben az arany középutat kell keresni.

A téma kapcsán egy idézet jutott eszembe Buddhától: „Legyél jelen ott, ahol vagy. Amikor sétálsz, amikor eszel, amikor utazol. Másképp elmegy az élet melletted.”

Figyeljünk oda gyermekünkre! Ha hozzánk beszél, vagy mesél, ne az okostelefonunkat babráljuk! Próbáljuk ki! Kiváló program, meditációnak sem utolsó.

A gyerekek otthonában egyre több a stressz

Tisztában vagyok vele, hogy nincsenek könnyű helyzetben a szülők sem, hisz állandó bizonytalanság veszi őket körül. A gazdasági válság, az egzisztenciális problémák, a digitális világból áramló információrengeteg, a stresszes életmód mind negatívan hat a gyereket nevelőkre. A szülők agyonhajszoltak és türelmetlenek. A szeretetteljes környezetet sokszor mi biztosítjuk az iskolában, hisz otthon gyakran nem jellemző. Előfordul olyan is, hogy nem vágynak haza az iskolából, sőt kifejezetten elszomorodnak, ha jön a hétvége. Hiányzunk nekik – mondják. A pályafutásom alatt idén először tapasztalom ezt a végtelenül kétségbeesett tekintetet egy-egy hétvége előtt.

A válság folytán rengeteg a szétszakadt család. Sokszor családsegítő feladatokat is ellátunk, hisz megszaporodott a jogi útvesztők rengetegében eltévedt szülő, aki nehezen boldogul, vagy épp nem is tudja, milyen segítség jár neki.

A gyerekek pedig éhesek. Egyre éhesebbek. Úgy vélem, ez a legszomorúbb. És nem egy elmaradt, vidéki, hanem egy nagyvárosi iskolából szerzem a tapasztalataimat.

Csak sejtem, ki a rászoruló gyerek, aztán falánksága miatt megbizonyosodom róla az ebédlőasztalnál. Ők azok, akiknek rendszeresen becsempészem a megmaradt, egyébként kidobásra ítélt uzsonnát a táskájukba.

Végszó

Ezt a véleményt olyan időkben írom, ahol a közalkalmazottak jogos bére nem kerül a számlájukra, amikorra ígérik. Ahol a csúszás miatt bliccelnünk kell, hogy bejussunk a munkahelyünkre, hisz nincs miből bérletet vásárolni. Ahol a csoportos beszedési megbízás nem megoldás, hisz nincs miből levonni a számlák díját. Ahol állandó rugalmasságra és alkalmazkodásra intenek bennünket. Ahol a középosztálybeli értelmiségi fiatal nem vágyik nagy dolgokra, csupán egy nyugodt, békés, élhető környezetre.

Hogy kié a felelősség? Mindannyiunké!

Az enyém is, hisz családalapítás előtt állva érzem, döntést kell hoznom. Felelősen csak nyugodt munkahelyi környezetben, biztos anyagi háttérrel tudok saját gyereket nevelni.

(Nem) Bodó Vilma

tanító

*A pedagógus II. fokozat elérését megcélzó minősítési eljárás.