„Ez egy választás, nem pedig kényszerpálya” – Így váltottak szakmát a színészek a járvány miatt

–

1. Pelsőczy Réka mint felszolgáló, illetve túra- és táborvezető 

Június elején volt, amikor már Budapesten is kinyithattak a teraszok, hogy a barátnőmmel beültünk a Normafán egy új kávézóba, és egyszer csak Pelsőczy Réka jelent meg az asztalunknál, hogy felvegye a rendelést. Vicces pillanat volt, elsőre ugyanis az ugrott be, hogy biztos övé a hely – pedig itthon legalább olyan ritka, hogy egy művész saját vendéglátóipari vállalkozásba foghasson, mint az, hogy pincérnek álljon. Ki is derült hamar, hogy Réka csak kisegítőként van jelen, ráadásul aznap kezdett, sikerült az első munkanapján meglepni. De azóta is csinálja, csak közben új tevékenységekbe is belefogott.  

„Tulajdonképpen jó ideje érzem, hogy megingott a föld a lábunk alatt, minden bizonytalanná vált. Kirobbant a színházunkban a zaklatási ügy, ami aztán politikai üggyé vált, és a személyes életemben is történtek változások. Február végére mindez úgy jött ki rajtam, hogy iszonyúan elfáradtam.

Olyan lettem, mint egy bogár, amelyik veszélyhelyzetben lemerevedik, tetszhalott állapotba kerül, hátha akkor nem történik nagyobb baj. Így amikor márciusban leállt az egész világ, én úgy éreztem, mintha másképp nem is történhetett volna.

Teljesen természetesnek tűnt” – meséli.

Talán éppen ezért a karantén sem viselte meg: „Jólesett, hogy nem kell kimozdulnom, és azokkal vagyok, akik igazán fontosak. Végig nagyon tevékeny voltam: lefordítottam egy színdarabot, amit soha azelőtt nem csináltam, lefestettem a teraszkorlátot, és azt tervezgettem magamban, miről kell majd utána a színházban beszélni, mi van a levegőben. Tevékeny ember vagyok, úgyhogy egy percig sem éreztem úgy, hogy ne tudnék magammal mit kezdeni.” 

A karantén alatt kereste meg Koniorczyk Bori, a Hosszúlépés, járunk? városi séták egyik alapítója, hogy lenne-e kedve irodalmi sétákat vezetni, mert azt a karantén alatt is lehet. Ő pedig igent mondott, és annyira megtalálta magát benne, hogy nemcsak nyáron, de még ősszel is ezzel telnek majd a hétvégéi.

„Csodálatos, hogy a nagy íróink életével és munkásságával foglalkozhatom, és róluk mesélek az embereknek – ez most kielégít művészileg, sokkal inkább, mintha elmentem volna egy sorozatba olyan szerepet játszani, ami nem annyira érdekel” – mondja.

Közben Bori és a párja megnyitották a kávézójukat is a Normafán, ahol szintén volt lehetősége kipróbálni magát. „Erre egy barátom azt mondta: »Hát, nem sokáig bírtad Masni nélkül« – Masni ugyanis egy szerepem volt a Portugál című darabban: egy kocsmáros lány, akit 22 évig játszottam, tavaly vettük le a műsorról.” Itt viszont most épp az jelentett élményt, hogy ez nem szerep, és nem kell „szerepelni”.

„Miközben nagyon fontosnak tartom azokat a változásokat, amik felé elindultunk (#metoo, genderkérdések, hatalommal való visszaélés, black lives matter, stb.), és hogy éljünk a jogainkkal, felelősséget vállaljunk, és ki tudjunk állni magunkért, azért meg is ijesztenek a végletek, amik ezekkel a folyamatokkal járnak. Mindez arra késztet, hogy semmi másra ne vágyjak, minthogy visszahúzódjak egy faluba, egy kis házba, és ott, mondjuk, fűszernövényeket termesszek. Valószínűleg azért, hogy legyen egy olyan terület a világon, amiért egyedül én vagyok felelős, és amibe nem szólhat bele senki. De amíg ezt nem tudom megvalósítani, addig is jólesik minden olyan tevékenység, ami nem az egómról szól. 

A színházban állandóan egy »felszívott« állapotban vagyok, mert ha minden este játszom vagy rendezek, akkor az válik normálissá, hogy magasan van az adrenalin. A kávézóban végzett munkában azt élvezem, hogy a háttérben maradhatok. 

Nem kell szerepelnem, de közben művészileg aktív maradhatok, figyelek, töltődöm. Nem szeretnék már mindenáron szerepelni, fontosabbá vált a minőség, hogy miben veszek részt.”   

És még mindig van más is, amit bevállalt: színházi tábort tartott fiataloknak (az Összpróba tábort Balatonbogláron), ahol a jelentkezőkkel az életükből vett jeleneteken dolgoztak egy hétig.

„Tulajdonképpen minden azt bizonyította nekem, hogy van alternatíva. Nagyon jó érzés, hogy nem vagyok teljesen kiszolgáltatva a színháznak.

Mindig is úgy gondoltam, hogy ha egy színésznek épp nincs színházi elfoglaltsága, akkor menjen el mást dolgozni – ez nem szégyen! Sőt, Amerikában és Angliában teljesen természetes, csak nálunk szokatlan, de nem hiszem, hogy bárki kevésbé lenne színész attól, hogy időnként mást csinál, és végképp nem kevésbé értékes. Az egyetemi tanítványaim közül már vannak, akik eleve így vágnak neki a pályának, de tendenciát még nem látok benne” – mondja.

Réka szerint ez most mindenkinek jó alkalom arra, hogy átgondolja az életét, és tudatosabban hozzon döntéseket. „Egyetértek azzal a mozgalommal, ami azt üzeni: ne térjünk vissza a régi életformánkhoz. Ugyanakkor megvalósítani még nekem is nehéz – állandóan azon kapom magam, hogy már megint túl sokat pörgök, túlvállalom magam. Arra viszont már próbálok figyelni, hogy legyenek olyan »oázisok« a napjaimban, heteimben, amikor megpihenhetek és kicsit magamban lehetek. Mert különben csodálatos, hogy olyan dolgokat csinálhatunk, amiket a szenvedély hajt, de megtanultam, hogy kell idő az elmélyülésre is.”

2. Lestyán Attila mint matek-magyar-angoltanár

Nyilván egészen más egy sikeres pálya közepén váltani, mint az elején, amikor az ember még fiatal, és nincs egy bejáratott élete. Lestyán Attila két éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, azóta szabadúszóként dolgozott: lehetett látni több sorozatban (például az Egynyári kaland harmadik évadában, az Ízig-vérigben és a Tóth Jánosban), valamint persze színpadon is, kőszínházban és független produkciókban egyaránt. Épp az Átjáróház című filmben forgatott és egy próbaidőszak közepén járt, amikor beütött a krach, ami olyan sokként érte, hogy eleinte nem is tudott vele mit kezdeni.

„Április elején kezdtem úgy érezni, hogy most már muszáj valami másba fognom, mert előtte volt két hét, amíg csak tengtem-lengtem, és abban reménykedtem, hogy ennek hamar vége lesz” – meséli. „Aztán nem is annyira az anyagi rászorultság vitt rá, hogy elkezdjek valamit dolgozni, mert a Színművészeti Egyetem doktori iskolájában ösztöndíjas vagyok, ezért némi bevételem maradt, hanem hogy azt éreztem, nem vagyok elég produktív, kezdenem kell valamit magammal. Utólag visszatekintve, az is közrejátszott ebben, hogy nagyon borúlátó voltam, persze, ha bárki pesszimizmussal vádolt volna, azt azonnal visszautasítottam volna.

Mindenesetre megfordult bennem, hogy ebben az évben már egyáltalán nem nyitnak ki a színházak, így el kell kezdenem valamit hosszú távra építeni.”

Bár a színészek között szinte sikk azzal kérkedni, hogy matekból mindig hülyék voltak, Attila ennek épp az ellenkezője – azelőtt kicsit szégyenlős is volt ezzel kapcsolatban. „A matektanítás mindig ott volt az agyam hátsó szegletében mint lehetséges alternatíva, mert a középiskola alatt elég intenzíven foglalkoztam vele: országos versenyeken indultam, és időnként egész jó helyezéseket értem el. A szüleim pedagógusok (ráadásul apám matematika-informatika tanár), és azt plántálták belém, hogy a matematika biztos megélhetést tud biztosítani – csak eddig nem volt rá mód, hogy kipróbáljam.”

Hát, most lett: Attila április 5-én posztolta ki, hogy online korrepetálást, érettségi, illetve nyelvvizsga felkészítést vállal angolból és matekból „kedvező áron, ingyenes próbaórával”, és hamar jelentkeztek is rá hatan. De az „üzlet” igazán akkor indult be, amikor egy nyelvtanító appon pályázott magyartanárnak külföldiek számára, amihez szüksége volt egy kis „továbbképzésre” is – beszerzett magyar tankönyveket, és rájött, hogy tényleg milyen nehéz a nyelvünk. Szerencsére képesítés nélkül is felvették, és szinte özönlöttek hozzá a tanítványok.

„Eleinte a kihívást láttam benne, és mivel a színészeten kívül keveset dolgoztam előtte, kifejezetten élveztem, hogy kipróbálhatok valami mást, és kiélesíthetek magamban egyéb képességeket. Például egy nyolcéves gyerek figyelmét lekötni a képernyőn keresztül, az azért nem könnyű. De minden korosztállyal érdekes volt megtalálni a közös hangot. Mindenkihez nagyon másképp kellett hozzáállni és készülni az órákra – 

érdekes volt megtapasztalni, milyenek például a mai 12 évesek, vagy hogyan tanul egy 76 éves, a legidősebb tanítványom. Ritkán találkozom ennyiféle emberrel és különböző generációval.”

A tanításnak végül a doktori iskola vizsgaidőszaka vetett véget, amire egyre több energiát kellett fordítania, és mire annak is vége lett, elkezdhették próbálni azt a darabot, amit áprilisban csináltak volna Pass Andreával (Gogol A köpönyeg című művéből A jelentéktelen címmel). Azóta megint reggeltől estig színházzal telnek a napjai. 

„Lehet, hogy egy végletes ember vagyok, de most meg szinte lehetetlennek látom, hogy visszatérjünk a karanténhoz, ezért úgy tűnik nekem, hogy a tanítás csak egy intermezzo volt az életemben. Jó élmény, és megnyugtató abból a szempontból, hogy már látom: van más lehetőség is színházon kívül, de egyelőre újra beszippantottak a színészi munkáim, szeptemberben három bemutatóm is lesz. Ugyanakkor

pluszt energiát ad, hogy úgy végezhetem tovább a munkám, hogy azt mondhatom: ez egy választás, nem pedig kényszerpálya.”

3. Kerekes Viktória mint kertépítő, lakás- és bútorfelújító „kisiparos”

A lehetőségek kitágulását, és a kiszolgáltatottság enyhülését minden színész megemlíti, akivel erről a helyzetről beszéltem – Kerekes Viktória is, aki mindig is szabadságra vágyott, ezért hagyta ott három évvel ezelőtt az Örkény Színház kötelékét. De akkor még ő sem gondolt arra, hogy a hobbijából – ami az évek során inkább szenvedéllyé dagadt – a színészet mellett valódi alternatíva lehet.    

„A kert nekem mindig is szerelem volt, és régóta kísérleteztem vele, mindig egyre nagyobb területen” – meséli. „Volt, hogy csak fűszernövényeket neveltem a konyhában, később egy teraszon lett kiskertem, aztán az a szerencse ért, hogy egy olyan belvárosi házba költöztem, ami már nagyobb belső kerttel rendelkezett, de senkinek nem volt kedve megművelni. Ekkor kezdtem el igazán belemélyedni, és amikor a Mátra tetején lett egy saját kertem, azt is meg kellett tanulnom, hogy a 20-30 éves gyümölcsfákat hogyan kell gondozni. Egész télen az internetet bújtam: este tízkor az előadás után, vagy ha a gyereket már letettem, azt böngésztem, hogy mi különbség aközött, ha az ember egy almafát vagy egy cseresznyefát akar megmetszeni.”

Aztán a karantén idején hozzá is eljutott a hír, hogy Lengyel Anna dramaturg létrehozott egy Facebook-oldalt színházi dolgozók számára, akik máshoz is értenek – ide álláskereső hirdetéseket lehetett kitenni, és egy másik oldalt, ahová pedig a munkáltatók ajánlatai érkezhettek. Az utóbbin látott meg Viktória egy olyan hirdetést, amiben egy lakás bútorainak és nyílászáróinak vintázsolására vadásztak embert – elsősorban díszletkivitelezőket. Mivel ehhez nem értett, de nagyon érdekelte, aláírta hozzászólásban, hogy ha valaki elvállalja, ő szívesen besegít neki. 

Közben észrevette, hogy kertészeti munkára is kerestek embert a Római-partra, és rájött, hogy ehhez még a szerszámai is megvannak, úgyhogy ide azonnal jelentkezett. „Azt hittem, mire írok, már biztosan ötvenen jelentkeznek, de kiderült, hogy rajtam kívül senki. Elkezdtem felmérni a kertet, de közben nem hagyott nyugodni a másik hirdetés sem, amit végül elküldtem Horgas Péter díszlettervezőnek, aki a filmszakmában is dolgozik, hátha ő tud rá embert. Egyszer csak azt válaszolta: igen, itt van ő maga.

Én meg majd’ kiugrottam a bőrömből, mert ez olyan volt, mintha az ember egy komornát keresett volna, és egy hercegnőt talált volna helyette.

Különben is, arra gondoltam, ha a munka esetleg balul sül el, én akkor is napokig fogok vele beszélgetni. Erre mikor lett volna különben lehetőségem?”

Végül beszállt melléjük egy képzőművész is, és hármasban nekivágtak, ami egyrészt nagy élmény, másrészt sikeres együttműködés lett. Olyannyira, hogy ezután mindjárt létrehoztak egy közös vállalkozást is Dr. Horker néven, amivel a kertektől a belsőépítészetig vállalnak különféle házkörüli munkákat. „Biztos van olyan, aki nálunk jobban ért a restauráláshoz, de empátiában, kreativitásban, gyors reagálásban és rugalmasságban nagyon erősek vagyunk. És eszméletlen könnyedén dolgozunk együtt, mintha mindig is ezt csináltuk volna” – mondja. 

Az élet pedig annyira visszaigazolta őket, hogy a karanténnak szinte egyetlen napját se töltötték otthon, nyolc héten át reggeltől estig dolgoztak. Közben lett egy portfóliójuk, vettek egy csomó szerszámot, hasznos tapasztalatokat gyűjtöttek – csak a marketinggel nem volt kedvük és idejük foglalkozni, úgyhogy utána jött is kis megtorpanás, de azóta megint kaptak megrendelést.  

„Létezik egy olyan hozzáállás, hogy »én nem fogok a kezembe malteros kanalat, és nem ülök be a kocsiba taxizni – azt csinálja az, akinek ez a szakmája, én művész vagyok«. Én viszont azt gondolom, hogy bármire teszem rá a kézjegyem, az magán viseli a kreativitásomat, a kíváncsiságomat és a szívemet.

Az, hogy mi művészek vagyunk, valójában hatalmas perspektívát nyit meg előttünk, mert képesek vagyunk arra, hogy más ízlésére ráhangolódjunk, mégis kreatívak maradjunk, és lehetőség, hogy másoknak munkát adjunk, mert pontosan ismerjük a határainkat – amellett, hogy nagyon tanulékonyak vagyunk” – mondja. „Boldogtalan megrendelő mögöttünk nem maradt, ami nagyon jó érzés.”

De nemcsak ez, hanem hogy már van választási lehetőségük. „Nagy szabadságot ad ez a dolog, mert nem kell többé elvállalnom olyat, ami tőlem idegen, vagy az ízlésemtől távol áll. A szabadság ebben a legnagyobb ajándék” – vallja Viktória, és azt reméli, hogy a szakmában mások is rájönnek majd erre. 

„A színházi dolgozók 70-80 százaléka kétségbeejtően kiszolgáltatott. Évtizedekkel ezelőtt tágra nyílt szemekkel hallgattuk, hogy Angliában, Németországban és New Yorkban hogyan pincérkednek a színészek, akik emellett meghallgatásokra járnak, és ha úgy adódik, két hónapig Shakespeare-t játszanak. Ez akkor keserű életnek tűnt – de tessék, mára itt van nálunk is. A gond csak az, hogy a kollégáim többsége még nincs rá felkészülve, és meg van tőle rémülve. Sőt, vannak, akik le is nézik. Pedig

lassan nem az a kérdés, hogy valaki elmegy-e pincérnek, hanem hogy lesz-e vendég abban a kávézóban.

Szóval a probléma még annál is sokkal nagyobb.”

Nyilván mindenkinek más a tempója, mások a lehetőségei, az adottságai és más a habitusa, de a helyzet előbb-utóbb mindenkiből kikényszerít majd valamiféle változást. Nemcsak a színházi, vagy előadóművészi szakmában – véli Viki –, hanem másutt is. „Szerintem minden olyan hivatásban, ami nem a számítógép előtt zajlik, most ki lehetne tenni a táblát, hogy »Kéretik kapaszkodni!« Mindenkinek újra kellene gondolnia a dolgait. És nem biztos, hogy szomorú jövőt kell vizionálnunk – ez csak nézőpont és hozzáállás kérdése –, de valószínű, hogy máshogyan kell élnünk ezután. Viszont van egy jó oldala is a dolognak: amíg valaki változtatni képes, addig nem öregszik!”

Gyárfás Dorka