Fehér Lili: valamiben „leg” akart lenni, így lett a legcsúnyább színésznő

–

A szuperlatívusz bűvöletében

Nem nagyon van olyan plakát, amiről ne csinos, gyönyörű nők tekintenének vissza ránk. A reklámszlogenek is szépséget és magabiztosságot sugároznak, hogy mindenképp világos legyen, mi a cél. 

Ez régen sem volt másképpen. Ám volt egyszer egy lány, Fehér Lili, aki mindenáron színésznő akart lenni. Aki úgy döntött, hogy jobb, ha egy saját, kreált képre formálja a szokásokat és inkább átveszi az irányítást afölött, hogy miként emlékezzen majd rá az utókor, mintsem csak a véletlenre bízza magát. Ugyanis abban biztos volt, hogy nyomot akar hagyni, már életében is. 

De 1899-ben, amikor Klein Lili néven megszületett, még egészen más idők jártak. Hiába nőtt fel értelmiségi, jómódú, szerető családban, ha egyszer semmi mást nem akart, csak színház közelében lenni. 

Próbálkozott persze a hagyományos úttal is, tizennyolc évesen hozzáment egy bútorkereskedőhöz, Fehér Imréhez – így hagyta el a Klein vezetéknevet –, de a házasság nem tartott sokáig. Nem sokkal később már egy színésszel, Peti Sándorral kötött házasságot, de ez a frigy sem volt tartós, állítólag a férfi durvasága és hűtlenkedései miatt. 

Így hát 

Fehér Lili kénytelen volt egyedül megállni a lábán, ami most sem egyszerű dolog egy kétszer elvált nőnek, hát még a húszas években, zsidóként. 

Hiába igyekezett, hiába házalt egyik társulattól a másikig, akárhogy igyekezett, nem tudott előrelépni a pályán. Aprócska, jelentéktelen szerepeket kapott, amikor kapott egyáltalán. 

Azt gondolhatná az ember, hogy biztosan nem volt valami tehetséges, de a korabeli cikkek nem ezt sugallják. A nézők kifejezetten szerették, megjegyezték. De valami hiányzott. A szuperlatívusz, ahogy Fehér Lili nyilatkozta sokszor. 

Legszebb nem tudott lenni, márpedig egy színésznő szépsége mindig is kardinális kérdés volt. Hát Lili nem volt szívbajos, megnézte, mi van a spektrum másik végén, és úgy döntött, hogy a szent cél érdekében számára az is vállalható. 

Így hát ezen a ponton elkezdte mindenhol hangoztatni, hogy ő nem más, mint Budapest legcsúnyább, legrondább színésznője. 

Ezt akkor pecsételte meg, amikor a Pesti Naplóban egy divathirdetéshez modellkedett, és a szerkesztőségben kifejezetten kérte, hogy a kép alá ezt a szöveget írják:

„A legcsúnyább pesti színésznő, Fehér Lili is csinos ebben a kötött-ruhában, melyet 13 pengő 80 fillérért vásárolhat a Kálvin-téri Fenyves-féle Áruházban.”

„Tehetséggel nem sokra megy az ember”

Bródy Lili újságíró több cikket írt róla annak idején, és rendkívül személyes hangvételű interjúkat készített vele. Őt sem hagyta nyugodni a kérdés, hogy vajon miért pont a csúnyaságát hirdeti ekkora elánnal. Köztük zajlott többek között ez a beszélgetés is, amely a Szinházi Élet 1933. január 15-i számában jelent meg:

„Bródy Lili: Hogy jutott eszébe, hogy kinevezi magát Budapest legcsúnyább színésznőjének? Nem is az. 

Fehér Lili: Kettesben nem is vagyok az, különösen ha rendes emberekkel beszélek. De mihelyt ugyanez a rendes ember ott ül a nézőtéren és tömeg lesz belőle, akkor rögtön csunyának lát. A tömeg primitív, a tömeg éppolyan csunyának lát, mint az utcagyerekek. Az iskolában is csunyának láttak, én voltam a legcsunyább az intézetben. 

B. L.: Minderwertigkeitskomplexe volt?

F. H.: Neeem. 

B. L.: Az ember azt hinné, hogy ezt kompenzálta a színpaddal. 

F. L.: Nem hinném. Nézze, én mindig színésznő akartam lenni, imádom a pályát. Rájöttem, hogy Pesten mindenkiből csak akkor lehet valaki, ha első valamiben, ha szuperlativusz, tudja. Valamiben «leg» akartam lenni. Igy határoztam el, hogy én leszek a legcsunyább. Boldogan mentem bele a multkor a hirdetésbe is.

Ha azt mondják az emberről: »az egy csunya színésznő!«, – ez árt. Ha azt mondják: »Á, ez a legcsunyább!«, – az használ. Csak a tehetséggel nem sokra megy az ember.” 

A nagy csúnyaság hírverése után valóban megnövekedett Lili iránt az érdeklődés. 1934-ben a Magyar Színház, 1935-ben a Bethlen-téri Színház szerződtette. Egy évvel később a Király Színházban és a Komédiában, aztán 1937-től a Royal Színházban lépett fel. 

Egy korabeli kritikában így fogalmaztak róla:

„Fehér Liliben van valami őshumor. Tizenöt éves fiúkat éppen olyan jól alakít, mint nyolcvanéves öregasszonyokat.”

Minden szerepének végtelenül örült, bármilyen kicsiről legyen is szó. Hálás volt, hogy egyáltalán engedik játszani, hogy emberszámba veszik. 

Édesanyjával és Betyár nevű pulikutyájával élt hármasban, mindennél jobban szerette őket, a kutya volt a legnagyobb büszkesége. 

„Nagyon jól el tudom képzelni, milyen boldogító érzés, ha valaki szépségkirálynő választáson első lesz. De a sors még ezt az érzést is kegyes volt megadni nekem – a kiskutyámon keresztül. Az én kutyám mindig első a kutyaszépségversenyeken és ez a büszkeség pótolja nálam azt, hogy még soha nem lettem és soha sem lehetek szépségkirálynő” – nyilatkozta egyszer. 

A szépségről egyébként rengetegszer beszélt, ha már a csúnyaságáról annyian kérdezték:

„Őszintén mondhatom, nem irigylem a szép nőket, mert ha valakinek tetszem, akkor feltétlenül tudom, hogy belső értékeim miatt szeret […] és boldog vagyok. Amikor kislány voltam, akkor is csúnya voltam és azt hittem, hogy ha nagy leszek, aranyszőke lesz a hajam és szép leszek. Ez az álmom nem teljesedett ki és nem bánom. Viszont nagyon örülök, ha a közönség nevet a csúnyaságomon, sőt sokszor még el is csúfítom magam, ha lehet. 

Engem tehát a sikeren keresztül boldogít a csúnyaság.”

Tizenhárom pengő az öngyilkosságra

A siker viszont elmaradt, és édesanyjával szinte folyamatosan éheztek. Kilátástalanságából úgy próbált kiszabadulni, hogy 1937-ben öngyilkosságot kísérelt meg. Erről az esetről később már-már humoros hangvételben emlékezett meg:

„Peti Sándor, aki a férjem volt, s akitől elváltam, pénteken átadta az általa egy-egy hónapra megállapított tartásdíjamat: tizenhárom pengőt! Az egész ráment az öngyilkosságra! Vettem egy díszesebb hálóinget, hogy az legyen rajtam a koporsóban is. Ez öt pengő harminc fillérbe került. Egy tubus Phanodormnak két pengő tiz fillér volt az ára. Öt gramm aszpirint vettem egy pengőért és a Luxor kávéházban a trafikosfiúnál hatvan fillérért vásároltam levélpapirt […] Amikor hazafelé indultam a kávéházból, összesen tizennégy fillér volt a retikülömben.” 

Öngyilkossági kísérlete nagyon megrázta még a kollégáit is, ezért még egy jótékonysági estet is rendeztek a tiszteletére, amin olyan nagy nevek vettek részt, mint Dajka Margit vagy a Latabár testvérek. Több cikk is megjelent az esetről, volt olyan is, ami a színházak felelősségét firtatta, amiért nem becsülték meg eléggé Lilit. De olyan is akadt, ami a volt férjét, Peti Sándort és a hűtlenkedését okolta a történtekért. 

Ezután mintha kicsit jobban fellendült volna a karrierje, de mikor épp megkapta volna élete első főszerepét, jött a nyilas hatalomátvétel, és a háború a maradék reményét is elvette. 

Varga Irma születése

Lili nem volt hajlandó a gettóba menni, így hamis papírokat szerzett, és édesanyját is rávette a bujkálásra.

Sokan akarták rábeszélni, hogy elaltassa, vagy legalábbis hagyja el a kutyáját, de erre nem volt hajlandó. 

Egyszer egy nyilas katona rászegezte Betyárra a fegyverét, mire Lili a kutyára vetette magát, és hisztérikusan könyörgött, hogy ha már annyit szenvedett az életben, legalább ezt a kutyát hagyják meg neki. A katona megdöbbenhetett ettől az érzelemnyilvánítástól, mert végül nem bántotta sem a kutyát, sem Lilit. 

Később is voltak éles helyzetek, például amikor Betyárról ismerte fel egy nő az utcán. Nagy kiabálás volt, a nő oda is hívott egy katonát, hogy nézze meg, ez maga Fehér Lili, Budapest legcsúnyább színésznője, itt a kutyája is, aki nélkül nem megy sehova. De a hamis papírok és a kosztól sötét bőr meggyőzték a katonát, hogy csupán egy cigány koldussal áll szemben. 

A bujkálás ideje pokoli időszak volt Lili számára. A papírjai alapján Varga Irmaként élte az életét, akit egy az egyben azonosított a háború összes borzalmával. 

„Mikor az utóbbi időkben álmatlanul az ágyban feküdtem… és a félelemtől agyonhajszoltan, szinte enyhültem, a megaláztatásokra is gondoltam… akkor jutott eszembe, hogy nem ér a nevem. Hiszen az én nevem most Varga Irma, de az nem én vagyok, én Fehér Lili vagyok… de hát az nem lehet most… tegnap mesélték, hogy a Lehel téren agyonlőttek egy szökött zsidócsaládot… Én utálom Varga Irmát, mert piszkos és büdös és itt a Betyár kutya, az ágy előtt… éppen most nyög egyet… De hát a Betyár a Fehér Lilié…

Istenem, hogy lehet azt kibírni, hogy három hete nem vetkőztem le… mert itt piszkos és kormos minden és egy részeges házmesterrel kell egy konyhában aludni”

– írja Nem ér a nevem. Egy szökött zsidó naplója című memoárjában, ami 1945-ben jelent meg magánkiadásban. Egy másik önéletrajzi könyvecskét már írt 1943-ban is, A legcsúnyább pesti színésznő címen, ezzel azoknál házalt, akik anno látták még játszani.

Szegény Fehér Lili

A háború után 1946-ban szerződtették a Nemzeti Színházba, de szerepet nem adtak neki, ami egyre mélyebb depresszióba sodorta. Megelégelve a hosszú évek óta tartó mellőzöttséget, éhezést, nélkülözést, megalázottságot, végül 1948-ban, negyvennyolc évesen újra mérget vett magához és ezúttal nem sikerült megmenteni.

Az egyik róla megjelent gyászjelentésben Várnai Zseni így írt róla: 

„Szegény Fehér Lili. Egész életében nem kapott annyi elismerést, mint most, hogy utolsó szerepét eljátszotta.

Míg élt, míg itt ténfergett csúnya kis arcával, groteszk figurájával a szent művészet berkeiben, senki sem gondolt arra, hogy szerződést kellene adni ennek a nyomorgó tehetségnek. Vergődött, hogy megszerezze gyér falatjait. Álma az volt, hogy egyszer ő is igazi színpadon játszhasson, jóllakott emberek mulattatására, hogy egyszer őróla is komoly kritikát írjanak. Most végre elérte.

Mindig összeszorul a szívem, mikor éhen halt költőket, festőket, szobrászokat és színészeket hallok magasztalni. Valami émelyítő képmutatást érzek ebben. Kezdjük az élőknél a felismerést és az elismerést, segítsük szóhoz a művészt, míg a halál nem forrasztotta torkára a szót. Ne legyen a művészet világa a hiúság vénája, ahol egyes áttörők mindig a rivalda fényében tündökölnek, míg mások éhen halnak a kulisszák mögött. A demokráciában nemcsak a primadonnáknak van joguk az élethez, hanem a szerény és dolgos mellékszereplőknek is.”

Fehér Lili mindent megtett azért, hogy a nevét megjegyezzék. Még azt sem érezte nagy áldozatnak, ha cserébe mindenki úgy gondol majd rá, mint Budapest legcsúnyább színésznőjére. De a képeket nézegetve azért bennem felmerült az is, hogy egyébként nem volt ő még csak csúnya sem. Annyira semmiképp, hogy azzal vésse be magát az emberek emlékezetébe. Őt valószínűleg a személyisége, öniróniája tette jelenséggé, de azzal senki nem foglalkozott. Ő sem.

Egy olyan korban akart érvényesülni, amikor a tehetség, a humor és az egyediség nem számított még értéknek, ha nőről volt szó. Valahol el kellett helyeznie magát a szépség–csúnyaság skálán akkor is, ha az ő különlegessége teljesen másban nyilvánult meg. Ez volt az ő tragédiája, hogy az ár, amit a sikerért fizetett, végül nem térült meg. Bármennyire hitt is benne. 

Szabó Anna Eszter