Mads Mikkelsennel esünk, kelünk – megnéztük A fattyút

–

Nagy színészeknek nagy szerep és jó rendező kell, hogy ki tudjanak teljesedni, és a lehető legtöbb színüket meg tudják mutatni – Mads Mikkelsennek pedig ebben hatalmas szerencséje van. De nem Hannibal Lectertől és az Indiana Jones és a sors tárcsájától lesz jobb és jobb színész, hanem a dán filmjeitől, és attól, hogy a hazájában is legalább három-négy tehetséges alkotóra támaszkodhat. Egyikük az a Nikolaj Arcel, akivel együtt készítették 2012-ben az Egy veszedelmes viszony című többszörös díjnyertes filmet (amiért például a legjobb férfialakítás díját nyerte Berlinben), és ami több párhuzamot is hordozza A fattyúval.  

Mindkettő az 1700-as évek közepén játszódó történet, amiben láthatunk egy vezetésre alkalmatlan főnemest (az Egy veszedelmes viszony esetében hovatovább királyt, A fattyúban csak grófot), és mellette (vagy vele szemben) egy tehetséges alsóbb osztálybeli férfit, aki a képességei és ambíciói okán is sokkal inkább hivatott lenne a magas pozíció betöltésére, ám a kor merev társadalmi berendezkedése nem engedi, hogy elfoglalja méltó helyét.

Mindezekbe még belekavar a szerelem is, a nők ugyanis – legyenek bármely osztály szülöttei – ezekben a történetekben sokkal inkább választanak a szívük szerint, mint az elvárások alapján, a vonzalmukat pedig az emberi kvalitások keltik fel, nem a státusz – de ezt persze nem engedhetik meg maguknak.

Ezek a filmek mintha arra emlékeztetnének minket, mennyire hálásak lehetünk azért, hogy a történelem meghaladta a születési előjog, azaz a származás szerinti társadalmi hierarchiát, és ma már – elvileg – a képességeink határozzák meg, mire jutunk az életben. Legalább Skandináviában.

De még jóval többről is szólnak.

A nagy ötlet: krumpli

A fattyú – valaha létező – főhőse Ludvig Kahlen kapitány 25 évet szolgált a német hadseregben, míg erre a rangra jutott. Mint a film elején mindjárt elhangzik: mindez egy nemesnek mindössze hat hónapjába került akkoriban. 25 év katonai szolgálat, és hová jutott vele? Egy veteránoknak fenntartott éjjeli menedékhelyen ébred Koppenhágában, nincs még saját hajléka sem. Apja nemes volt, anyja viszont szolgálólány, ő maga pedig kertészként kezdte, amit mindenütt az orra alá dörgölnek, ezzel azonosítják. Szerény nyugdíjából mégis nagy álmokat sző: a korban még alig ismert terményt, burgonyát vásárol belőle, és szilárd elhatározása, hogy Dánia egyik terméketlen, sivár vidékén, Jutlandon birtokot hoz létre. Ehhez a király engedélye kell, ahhoz pedig udvari tisztviselők féltékeny hadán kell átverekednie magát.

Ludvig Kahlen kapitány azonban edzett bármilyen küzdelemben, és most, hogy ősz hajjal, szikár ráncokkal végre a saját életét kezdheti élni, már nem tartóztathatja fel semmi. Megkapja az engedélyt legalább a próbálkozásra. És ha sikerrel jár – amiért senki nem adna egy lyukas garast sem –, akkor telepeseket és nemesi rangot kaphat.

Kahlen magányos harcos, de ezt a küldetést még ő sem tudja egyedül véghez vinni. Megtalálni még csak-csak meg lehet egyedül a földet, ami mégis csak alkalmas lehet a megművelésre, de létrehozni a birtokot, felépíteni rá egy udvarházat, nap nap után művelni és betakarítani a termést – ehhez már társak kellenek. A film kétórás játékidejéből legalább másfél órában azt az embertelen küzdelmet nézzük, amit ennek az álomnak a megvalósítása követel. A sok-sok buktatót, korlátot és csapást, amivel Kahlen találkozik az út során, és amit mind egyenként kell legyűrni, hogy két méterrel odébb újabb akadállyal találja magát szemben. Az alkalmi társak, akik ideig-óráig melléje szegődnek, elkerülnek vagy eltűnnek mellőle, a segítők a legjobb szándékkal is csak részben osztozhatnak a küldetésben.

És mindezek mellett ott van még a legnagyobb kihívás: megmérkőzni a szomszédos földek urával, a narcisztikus gróffal, aki nem bírja elviselni, hogy valaki másnak sikerüljön, ami neki nem: megzabolázni és termővé tenni Jutland vidékét. Ráadásul a gróf a megye közigazgatási vezetőjeként minden eszközt be is vethet azért, hogy ezt megakadályozza.

Ha a film gerincét Kahlen megingathatatlan menetelése adja a vágyott cél felé, akkor a tüdejét, amitől lüktet, sőt zihál ez a film, az az antagonisztikus ellentét és az egyenlőtlen csata, ami a gróf és a kapitány között zajlik. És ha Mads Mikkelsen élete egyik (ha nem A) legfajsúlyosabb, legmegrendítőbb alakítását nyújtja Kahlen szerepében, akkor meg kell hajolnunk Simon Bennebjerg előtt is, aki a vele szemben álló, életveszélyesen torz jellemet, Frederik De Schinkelt hozza vérfagyasztóan. 

A fattyúnak azonban nemcsak gerince és tüdeje, hanem szíve is van: ezt a nőalakok adják a történethez. A gróf unokatestvére, Edel Helene (Kristine Kujath Thorp), aki a társadalmi különbségeket áthidalva próbálja patronálni Kahlen kapitányt és egy elérhetetlen ideált testesít meg; a gróf áldozataként számkivetetté vált házvezetőnő, Ann Barbara (Amanda Collin), aki feltöri Kahlenben a magány börtönét, és megtanítja arra, mi a család; és a kis cigány árva, Anmai Mus (Melina Hagberg), aki az egész küldetés kulcsa, összetapasztó energiája lesz.

Gyönyörű, ahogyan ez a film a nőalakokat is kibontja, amilyen utat be tudnak járni a történetben, hiába csak mellékszereplői. Ebben talán része van annak is, hogy az eredeti regényt, amiből az adaptáció készült, egy nő, Ida Jessen írta. Mindhárman méltó útitársak ebben a nagy kalandban.

Az út a fontos 

A történet pedig a végére mégsem arról szól, hogyan lehet – vagy nem lehet – átszakítani a társadalmi korlátokat, és szembeszállni a születésünkkor belénk kódolt gátakkal. Hanem valami sokkal többről. Arról, hogy megéri-e tűzön-vízen át egy frusztrációból táplálkozó küldetést hajtani a beteljesülésig, küzdjön az bármilyen égbekiáltó igazságtalanság ellen is. Megéri-e átgázolni mindenen és mindenkin, segítőket kihasználni és beáldozni, erkölcsi parancsokat megszegni, egy életet feltenni a sikerért, amit aztán magányosan élvezhetünk. Élvezhetünk? Dehogy.    

Úgy is mondhatnánk, A fattyú azt meséli el sok-sok kacskaringóval és mellékvágánnyal, hogy miért igaz a mondás: az út a fontos, nem a cél. És a társak a fontosak, az emberi kapcsolatok, nem a siker, a társadalmi elismertség. Persze ez így sokkal laposabban, elcsépeltebben hangzik. 

Nikolaj Arcel filmjét ezzel szemben lebilincselő élmény nézni. Nagyszabású, hibátlan ízlésű, megrázó erejű építmény, egy sokat látott alkotó érett munkája. Kosztümös filmet készíteni extra kihívás: nem elég hozzá a jó díszlet- és jelmeztervező, a kiváló smink- és maszkmester, a régi épületek és lovak látványa – az kell, hogy az első pillanattól kezdve benne legyünk a korban. Elhiggyük, elfogadjuk, hogy ott vagyunk, érezzük a szagát, a tapintását, a levegőjét – és itt ezt sikerül megteremteni. Ebben pedig nemcsak a kiváló rendezőt és operatőrét (Rasmus Videbæk) illeti elismerés, hanem nyilván a teljes cseh stábot, a filmet ugyanis itt forgatták, nem messze tőlünk.

De amit leginkább magunkkal viszünk belőle, az mégiscsak Mads Mikkelsen acélos tekintete, egyenes tartása, takarékos, kemény és elszánt mozgása, hősies küzdése és emberi gyarlósága lesz. Egy nagy színész jutalomjátéka, amihez tizenöt évet fiatalodott és aztán öregedett, és meg tudta mutatni a férfisorsot negyvenöttől hatvanig.

Csodálatosan. Csontig hatolóan. Magához láncol minket az első percekben, és vele cipeljük a terheket, vele hibázunk és győzünk, vele bukunk a legvégéig. A világ igazságtalansága, hogy ezért nem jelölték Oscar-díjra, de legalább itt, Európában elismerték a Legjobb Férfi Főszereplőnek járó Európai Filmdíjjal.

Nem elég egyszer látni, és ígérem, nem fogod elfelejteni. Mert az emberi lét legfontosabb kérdéseit feszegeti.   

Kiemelt képünk forrása: Nordisk Film Distribution

Gyárfás Dorka