„Mindenkinek van egy Gorkája”

Ahogy beléptem a Kiseselbach Galériába, Torma Tamás, a kiállítás sajtófelelőse ezzel a kérdéssel fogadott, én pedig csalódottan kellett, hogy feleljek: sajnos én azon kisebbséghez tartozom az országban, amelynek egyetlen Gorkája sincs otthon. (Még – ezt azért a kiállítás után határozottan hozzátenném.)

Egy időben ugyanis tényleg az a mondás járta, hogy minden magyar házban lapul egy Gorka: hamutartók, kis szobrok, népies tányérok – ám a kilencvenes évekre kiment a divatból a műfaj. Gondolom, a rendszerváltás után a tárgyi kultúránkon is változtatni akartunk, s a laikus többség nemigen tudott különbséget tenni egy Gorka-kerámia és a szovjet nippek között.

Sokatmondó például az a kilencvenes évek eleji fotó a kiállítás katalógusaként megjelent grandiózus albumban, amelyen egy eladásra váró Gorka-tál látható – egy autó motorháztetőjén. Bolhapiacokon, magánlakások vitrinjeiben bukkantak fel az értékes kerámiák, amelyek azért mára jóval ritkábban botlik az ember. Chovanecz Balázs azt mondja: az utóbbi években sokkal nehezebb Gorkákhoz jutni, hiszen többen felismerték az életmű értékét. Ő például 6000 (!) címen járt az utóbbi időben, és csak 40 darabot tudott vásárolni. Chovanecz vett már Gorka-művet Peruban is – s szerinte ez is mutatja, hogy a maga korában a keramikusművész igazi világsztár volt.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

Meg persze azt, hogy mennyire illékony lehet egy olyan életmű, amely törékeny anyagból készült, hétköznapi, akár használatban lévő tárgyakból áll – például könyvtámaszokból és hamutartókból. Chovanecz azt mondja, egy baleset náluk is történt egyszer: a kislánya lerántotta az egyik alkotást – de szerencsére nem történt nagy baj, így aztán a gyűjtemény valamennyi darabja ép.

Ugyanakkor arról a borzalomról se feledkezzünk el, hogy Gorka Géza életművének talán legizgalmasabb, legértékesebb szelete, az art deco-korszak sok-sok alkotása egészen hajmeresztő véget ért: 1945-ben szovjet katonák egy többnapos agyaggalamb-lövészet során szórakozásból halomra lőtték azokat.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

Már megint egy francos Gorka!

A most kiállított gyűjtemény tulajdonosa 14 évesen vette az első kerámiáját. Volt kitől tanulnia a műgyűjtés módját: édesapja népi kerámiákat gyűjtött. Beszerzőkörútjaira gyakran elkísérte fia is, és gyakran volt tanúja annak, amikor édesapja, abbéli csalódottságában, hogy egy szép népi darabot talált, de megfordítva azt, a jelzésből kiderült, hogy egy népi ihletésű Gorka-darabbal van dolga, felkiáltott:

„Már megint egy francos Gorka!”

Chovanecz Balázst is kevésbé mozgatta az Iparművészeti Vállalat által gyártott, a népi fazekasság motívumait felhasználó vonal – annál inkább a vitathatatlanul világszínvonalú art deco, illetve a Zsolnay-gyár kötelékében végzett lenyűgöző mázkísérletek.

A fotó a szerző tulajdonában van

De térjünk vissza mégis egy pillanatra a népi fazekassághoz:

Gorka e téren olyan egyedülálló gyűjtést végzett, olyan hatalmas tudást szerzett a motívumkincsről, az alapanyagokról és minden egyébről, amely legfeljebb Bartók és Kodály népdalgyűjtő – és a valódi népzenét a saját muzsikájába átültető – tevékenységéhez fogható.

Szóval, ha a piacon nem is a sorozatgyártásban készülő, népies Gorkák érnek a legtöbbet, az azért nem árt, ha eszünkbe jut róluk: mögöttük tudományos igényű kutatás áll, és az alkotó ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett az ősi magyar kultúrkincs fennmaradásában.

A fotó a szerző tulajdonában van

Ne feledjük azt sem: Gorka részben azért tudott alkotni és megélni a kommunizmus idején, mert a népies kerámia – hasonlatosan az irodalomban a gyerekkönyvekhez – biztonságos(abb) pályának számított.

A fotó a szerző tulajdonában van

De ki is az a Gorka?

Gorka Géza 1894. szeptember 6-án született a Nyitra megyei Nagytapolcsányban. Gimnáziumi éveit már Mezőtúron tölti, ahol Badár Balázs fazekasmester inasaként dolgozik, aztán 1920-ban Németországban képezi magát tovább Max Laeugernél és Paul Mann-nál.

1923-ban Nógrádverőcére költözik, és befektetői tőkéből megalapítja a Keramos Rt.-t – melyből később majd kilép, a cég csődje után pedig saját műhelyéhez vásárolja meg annak eszközeit. A településen házasságot köt Kovács Irénnel, itt élnek majd életük végéig. 1925-ben születik lányuk, Lívia, aki később maga is elismert keramikusművész lesz.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

Gorka 1946 és 1948 között a Zsolnay gyár budapesti üzemében végez kísérleteket magas tűzön (1200 fok) égetett kerámiák mázaihoz Mattyasovszky Zsolnay László vegyészmérnökkel, ám ezek az államosítás után abbamaradnak – emléküket csupán maroknyi, egészen elképesztő mázazású darab őrzi, amelyek közül a kiállításon is láthatunk néhányat.

Gorka Géza 1971. szeptember 25-én halt meg, a következő évben megnyílt a verőcei Gorka Kerámiamúzeum.

Gorka sokszínű, egyedi alkotója a magyar művészettörténetnek, gyakran említik „a nagy triász” (Gádor István, Kovács Margit, Gorka Géza) tagjaként. Art deco-korszakában vált világhírűvé, de folyamatos megújulásának köszönhetően mindvégig fenn tudta tartani az érdeklődést művészete iránt. Modern (ma már retró) vázái, hamutáljai tényleg alapfelszerelésnek számítottak a magyar otthonokban, és előszeretettel másolták, utánozták is a híres repesztett-, meg összeugró mázait.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

És hogy jön ide Picasso?

Részben tévedésből. Mármint nem a szervezőkéből, hanem egy régi, „felhasználói” tévedésből – legalábbis, amennyiben elfogadjuk Gorka Géza ítéletét Picassóról, amelyik úgy szólt: „Meg kell tanulnia azt a különbséget, ami a festőt a keramikustól megkülönbözteti!”. Ugyanakkor azt is számtalanszor hallottuk (és ezt biztosan nem vette volna jó néven a keramikus), hogy „Gorka a magyar Picasso”.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

Na, de haladjunk sorjában. Az idősödő, akkor már bőven világsztár Picasso a második világháború után a francia Riviérán található Vallaurisba utazott. Ez a kisváros az ősi kerámiahagyományáról volt híres, Picasso pedig az 1946-os éves kerámiavásáron felfigyelt a Madoura műhely hagyományos edényeire. A tulajdonos házaspár, Suzanne és Georges Ramié meghívták a festőművészt a műhelybe, és hagyták, hogy kedvére kísérletezzen az agyaggal.

A barátságból huszonöt évre szóló együttműködés kerekedett: Picasso készített saját, autonóm műveket, és dolgozott a Madoura égisze alatt is. Festett a kész kerámiákra, máskor meg rátéteket illesztett a készülő edényekre, hol meg újrafestette és ismét kiégette őket. „Ki tiltja meg nekem, hogy játsszak?” – hangzik a híres idézet a mestertől, akit folyton arról faggattak, hogy akkor most ő komoly keramikusnak tekinthető-e.

Picasso ténykedése felpörgette a kisváros turizmusát, a kerámia népszerűségén is nagyot dobott – ugyanis a gyűjtők, akik már nem engedhettek meg maguknak egy-egy festményt, ezeket az alkotásokat még ki tudták fizetni.

Így lehet az, hogy Picassóról sokan a kerámiákra is gondolnak – miközben Gorkának tényszerűen igaza volt abban, hogy a festő nem tekintett önálló formanyelvként a keramikára, inkább csak újfajta „vászonként”, amelyen kreativitását kiélheti. A kiállításon láthatunk egy Picasso-tányért – közvetlenül egy Gorka-darab mellett, és előttük állva pillanatok alatt egyértelmű lesz a különbség. Gorka lenyűgöző formái, felületei, mázkísérletei, absztrakt ábrázolásai jól mutatják, hogy a kerámiát önálló, komplex művészeti ábrázolásmódnak tekintette.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

A két zseni egyébként találkozott, s beszélgetett is egymással, amikor Gorka Vallaurisban állított ki – Gorka nyilván nem állta meg, hogy ne adjon hangot véleményének, Picassót meg nyilván pont nem érdekelte senki véleménye.

Fotó: Biró Dávid és Herczeg Eszter

Ez nem szamár, ez kerámia!

A „Gorka a magyar Picasso” kijelentés tehát legfeljebb akkor áll meg a lábán, ha a hasonlítás a két alkotó zsenialitására vonatkozik. És hát lássuk be: Gorka egyedisége a maga korában felfoghatatlanul modernnek hatott. Ezt mutatja a híres anekdota a zöld szamárról (egész pontosan egy azt formázó hamutartóról), amely így jelent meg a Pajtás magazin 1968-as egyik számában:

„A harmincas években az akadémia egyik nagyhatalmú és nagy szavú professzora, éles hangú cikkben támadta meg az akkor még fiatal keramikust. – Csupa értelmetlen modernkedés, amit művel – harsogta. – Még annyit sem tud, hogy egy szamárnak négy lába van, és egy szamár nem zöld színű.”

A történetet maga Gorka is gyakran emlegette: az ominózus cikket a neoklasszicista szobrász, Szentgyörgyi István írta, aki  művészileg értékelhetetlennek tartotta Gorka absztrakt, háromlábú, természetellenes színű állatfiguráját.

Gorka önérzetesen azt felelte a professzornak: „ez nem szamár, ez kerámia”.

Gorka harmincas évekbeli art deco, de avantgárd kötődésű szamár-hamutartói mögött ráadásul komoly utalások húzódtak: első, zöld változatukat részben Bortnyik Sándor – azóta emblematikussá vált – Zöld szamár című 1924-es festménye ihlette, a budapesti avantgárd körökben pedig működött egy Zöld Szamár nevű, dadaista kísérleti színház. Kosztolányi így írt róla a Nyugatban:

„A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár.”

Gorka műveit látva ugyanez mondható el: az unalmat hírből sem ismerik. A Kieselbach Galériában pedig most egy sárga „Zöld szamár” hamutartót láthatunk.

Forrás: Chovanecz Gyűjtemény

Egy gyűjtő, ha beindul

Kérdezem a tárlat tulajdonosától, mit ajánl nekem mint leendő műgyűjtőnek (haha, már csak a művek hiányoznak), netán van-e valami tanácsa arra vonatkozólag, hogy értékelhetné jobban az átlagember a kerámiát. Chovanecz Balázs azt mondja, a kerámiát sokan azért is kedvelik, mert a festményekhez képest jóval többen engedhetik meg maguknak a megvásárlásukat, így szívesen gyűjtik őket akár kezdők is. Manapság ismét óriási divatja van a kerámiatárgyaknak, vázáknak, kaspóknak – az összes lakberendezési üzlet tele van effajta tárgyakkal, ráadásul nem is kimondottan olcsón. Chovanecz szerint érdemes szétnézni galériákban és régiségboltokban, online piactereken, hiszen sok esetben nincs jelentős különbség egy iparművészeti alkotás és a tömeggyártott tárgyak ára között. Amit pedig művészek alkotnak, az mindig örök érték lesz.

Csepelyi Adrienn

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van