Itthon a Lehel piacot szeretem a legjobban. A XIII. kerületben nőttem fel, és bár jó pár éve máshol lakom, mégis visszajárok oda. Amikor gyerek voltam, akkor még csak bódésor volt a mostani piac helyén, és ha esett az eső, a sorok között az ember nyakába csorgott a víz a műanyag tetőkről. Ha a vidéki nagymamám  nálunk járt Pesten, kihagyhatatlan program volt gyerekkoromban, hogy elmenjünk a piacra megnézni az árukat. Összehasonlította a minőséget és az árakat a miskolci piacéval, hosszan, hümmögve nézegette, ami ki volt rakva, amit lehetett, megtapogatott. Pár szót váltott a kofákkal. Amikor kamasz voltam, emlékszem, hogy anyuék jártak a piacra hétvégenként. Apu ment anyu után, és cipelte az árut. Volt kedvenc csirkésük, zöldségesük. Aztán kimaradt pár év, ám mióta családom van, ismét reneszánszát éli nálam a piacozás. A kofákat már őstermelőknek hívják, a ponyva helyett lett rendes tető, és parkolóház az autóknak, de a lényeg nem változott. Nagyobb a kínálat ugyan, de az árusok ugyanúgy viccelődnek egymással és a vevőkkel, mint 30 évvel ezelőtt.

Mielőtt elindulok a piacra, mindig írok listát, de soha nem tudom tartani magam hozzá. Meglátom a frissen pucolt kelbimbót, és biztosan vennem kell legalább egy csomaggal. Félbevágva egy kis sóval és olajjal meghintve és sütőpapíron sütve isteni köret. Elmegyek a házi túrót áruló néni mellett, és már kérek is fél kiló zsíros túrót, mert csak abból lehet igazán finom túrógombócot csinálni. Ha már ott vagyok, egy kis juhtúrót is adjon. Jó lesz körözöttnek. A halasnál tényleg csak két kis szelet naphalat veszek még. Kis só, bors, majoránna rá, és vajon sütve tíz perc alatt kész. Egy kis savanyú káposzta. De tényleg csak 30 deka. Na jó, maradhat a fél kiló is. Azt magában is megesszük. Tele van C-vitaminnal.

Ami a legnagyobb kedvencem, az a hentespult. Eleve nagyon bírom a piaci hentesek stílusát. Nem vagyok az az irulós-pirulós fajta, de valahogy ezek a nagydarab, vidám fickók mindig zavarba tudnak hozni a vicceikkel. Nekik minden nő, aki 70 év alatt van fiatalasszony, és minden férfi, aki nem éri el legalább a 100 kilót az csak karácsonyfadísz. Közvetlenek, tréfálkoznak és boszorkányos ügyességgel vágnak, tisztítanak, ajánlanak.

A múltkor elmélázva álltam a sorban, azon töprengve, hogy mit is vegyek. A szűzpecsenye és a darált marhahús között tépelődtem, nem is figyeltem, hogy ki áll előttem és mit kér. Csak fél füllel hallgattam a szokásosan induló párbeszédet.

– Mit adhatok, drága?

– Egy fél kiló sertéslapockát kérnék. Sovány legyen, ha lehet.

A hentes határozott, gyors mozdulatokkal vágja le a kért darabot, és megszokott módon mutatja oda a nőnek.

– Jó lesz így, aranyom?

– Biztosan. Sajnos nem látok – válaszolja a nő.

A hentessel egyszerre döbbenünk rá arra, hogy a nő vak. Nem látszik a szeme a sötétített szemüveg mögül, a fehér botot eltakarják a szatyrok. Most veszem csak észre, hogy egy vakvezető kutya is áll mellette – az igazán okos állatok nyugodt méltóságával. Szegény hentes iszonyú zavarba jön egy pillanatra. Kétségbeesve mutatja fel magasra a húst, hogy a sorban állók is jól lássák.

– Nézzék, milyen sovány! Látják maguk is, ugye? – kérdezi tőlünk.

A sorban állók egymás szavába vágva, egy emberként kezdik dicsérni a kis darab húst. „Tökéletes!” – állítja határozottan mögöttem egy néni. „Semmi zsír nincs rajta” – hallom a sor végéről valakitől. „Ha ennél soványabb lenne, már mi sem látnánk” – rikkantja el magát egy bácsi.

Erre már a nő is elmosolyodik.

– Jól van, akkor kérném – mondja.

A hentes már csomagolja is, és míg a nő a pénztárcája után nyúl, a zacskóba rak még egy jó képű velős csontot is.

– Mást nem kérek, köszönöm! – mondja határozottan a nő, a nem látók hihetetlen hetedik érzékével észlelve, hogy valami került még a zacskóba.

– Kérni nem is kell, adom én magamtól – mondja a hentes vidáman. – Amúgy sem a magáé. Csak egy velős csont. A kutyusnak.

– Köszönöm! Örülni fog neki! – válaszolja a nő kedvesen, és megsimogatja a kutya fejét. Az eb köszönetként udvariasan kettőt csóvál a farkával. Esküdni mernék rá, hogy érti a párbeszédet.

Fizetés után – láthatatlan jelet adva a kutyusnak – elindulnak a piaci forgatagban. Néznék még utánuk, de én következem a sorban. Már hallom is a kérdést.

– Mit főzünk holnapra, fiatalasszony?

– 80 deka darált marhahúst kérek – határozom végre el magam.

– 80 dekát?? Ne vicceljen velem, mire elég az? Legyen egy kiló, és én is átmegyek ebédre! Persze csak akkor, ha a kedves férje nem lesz otthon!

– Jól van, jól van. Akkor legyen egy kiló – dünnyögöm zavart mosollyal, és már érzem is, ahogy kamaszos pirosság önti el az arcom…

 Posteiner Judit

Kép: flickr