„Mint egy parkolóház hulláknak” – őrült projektek, amelyek majdnem valósággá váltak
A világnak szüksége van zsenikre – ez tény. Ahogy az is, hogy számtalan találmány tűnt kezdetben vad ötletnek, ma viszont már el sem tudnánk képzelni az életünket nélküle, legyen szó az internetről, a telefonról vagy az angolvécéről. Azonban azt is be kell látnunk, hogy nagyon vékony vonal húzódik a zseniális találmány és az őrült ötlet között. Pichler Zsófi most az utóbbiakból gyűjtött egy csokorral.
–
Hová tegyünk ötmillió holttestet?
A tizenkilencedik századi London óriási probléma elé nézett: megteltek a temetői. A rohamosan növekvő nagyvárosban található sírkertek az 1800-as évek elejére nem tudtak több halottat befogadni, így más megoldás után kellett nézniük. Ekkor állt elő Thomas Willson építész a Metropolitan Sepulchre ötletével.
A 94 emelet magas, teljes kapacitáson ötmillió holttestet befogadni képes, piramisszerű épület a Primrose Hill parkban épült volna meg, a tervező reményei szerint alkotását pedig már messziről csodálhatták volna a város lakói.
„Kompaktnak, higiénikusnak és díszesnek tervezte, azonban valójában egy parkolóház lett volna hulláknak” – mondta róla Catharine Arnold szakértő.
A korszakban uralkodó Egyiptom-őrület miatt Willson joggal vélhette, hogy piramisának ötletéért sokan lelkesedni fognak, ám a közvélemény meggátolta a nekropolisz tervének megvalósítását, a Primrose Hillt pedig meghagyták természetes formájában. A „hullaproblémát” végül a parkos temetők oldották meg, amelyeket a város külső részein alakítottak ki, amelyekben a lakosok kellemes környezetben látogathatják meg halottaikat a hatalmas piramis nyomasztó falai helyett.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szeretkezz, ne háborúzz!
Kétségtelen, hogy a hadiiparba hatalmas összegek folynak be, vég nélkül zajlanak a kutatások az erősebb, hatékonyabb fegyverek és technológiák kifejlesztésére. A hatékony fegyver legtöbbször a minél halálosabb fegyvert jelenti, ezzel párhuzamosan azonban olyan fegyverekkel is kísérleteznek, amelyek anélkül teszik harcképtelenné az ellenfelet, hogy megölnék.
Ilyen volt például a köznyelvben csak „Gay Bomb”-ként elhíresült robbanófej, amely a tervek szerint feromonok szétspriccelésével érte volna el, hogy a katonák ellenállhatatlan szexuális vonzalmat érezzenek saját bajtársaik iránt.
A kilencvenes évek végén az Egyesült Államok Légiereje kísérletezett ilyen anyagokkal, amelyek reményeik szerint „homoszexuális viselkedést” váltottak volna ki az ellenség katonáiból (egyébként sikertelenül, hiszen se feromonbombák, se bombázó drag queenek nem változtatják meg a szexuális irányultságot, mondjon bármit is a tévé).
2007-ben meg is kapták kísérleteikért a legelborultabb kutatásoknak járó Ignobel-díjat. A dokumentumban, amellyel kiérdemelték az elismerést, olyan kémiai fegyverek tervei is szerepeltek továbbá, amelyek penetráns szájszagot okoztak volna az ellenséges vonalak mögött, így megnehezítve, hogy a katonák beolvadjanak a civilek közé. De olyanok is voltak, amik dühös bogárrajokat szabadítottak volna a mit sem sejtő seregre.
Úgysem kell annyi víz a Földközi-tengerbe!
Növekvő népesség, fogyó nyersanyagok: sok ország számára ismerősen cseng a probléma. Bár azt gondolhatnánk, az energiaválság a huszonegyedik század vívmánya, az ipari forradalom óta szinte folyamatosan szerepel ez a kérdés a fejlett országok napirendjén.
1928-ban a müncheni építész, Hermann Sörgel egyedi megoldással állt elő, amitől azt remélte, egy csapásra két problémát is megold: a csökkenő élőhely és a dráguló energiahordozók problémáját. Az Atlantropa névre keresztelt projekt lényege, hogy a Földközi-tengeren épített gátak segítségével a világ legnagyobb vízerőművét hoznák létre, a párolgás miatt kétszáz méterrel csökkenő tengerszint pedig sok százezer négyzetkilométer szárazföldet tenne szabaddá, ami benépesíthető.
A projekt több szempontból is aggályos lett volna, kezdve Afrika és Európa „összeolvadásának” társadalmi következményeivel, vagy a tengervíz sószintjének drasztikus emelkedésével, ami elpusztította volna az élővilág nagy részét – az aprócska ténnyel pedig, hogy abban az időben világszinten sem lett volna elég beton a kivitelezéséhez, már nem is érdemes foglalkozni.
Bár a német lakosság körében sokan támogatták az ötletet, a politikai színtéren nem fogadta kitörő lelkesedés, így Sörgel 1952-es halála után hamar elfogyott a lendület a kezdeményezésből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Felvillanyozó ötlet
A hatvanas években a Goodyear gumiabroncsgyártó cég látványos újítással rukkolt elő: világító kerekeken dolgoztak, amelyekkel a tulajdonosok dögös megjelenést adhattak az autóiknak. Az újítás kulcsát egy szintetikus gumi, a neothane adta, amely erősebb és könnyebben előállítható volt, mint a hagyományos abroncsok.
Az áttetsző, élénk színekkel festett gumi alatt a felnibe tizennyolc apró égő került, sötétben fényárral beborítva az utat. A cég sajtóközleményében a divatos autózás jövőjeként hivatkozott találmányukra, amelyben a kerék színe nemcsak a karosszéria, de akár tulajdonosa szemszínével is harmonizálhat. A világítás beállításával pedig indexként vagy féklámpaként is funkcionálhattak volna a kerekek.
De akkor miért nem látunk világító kerekű autókat az utcán? Az új abroncsok az első teszteken jól szerepeltek, csendesen és lágyan gurultak az aszfalton, azonban különlegesebb körülmények között már nem állták meg a helyüket. Ezen pedig azt értem, hogy nedves úton durván csúsztak, erősebb fékezéskor pedig megolvadtak.
A tesztvezetésekkor egy újabb problémára is fény derült, amelyre a fejlesztők nem gondoltak: az abroncsok elvonták a többi közlekedő figyelmét, miközben leálltak megcsodálni a világító kerekeket. De olyan is volt, akit annyira lenyűgözött a látvány, hogy egyszerűen áthajtott a piroson.
Bár a kerekek strapabírásán még igyekeztek javítani, végül a Goodyear feladta a projektet, mivel túl drága lett az erősebb kerekek előállítása. A balesetveszélyről pedig ne is beszéljünk.
Ha a teheneknek megfelelő, az embereknek is jó lesz
A huszadik század elejére a fellendülő autóforgalommal együtt az autóbalesetek, gázolások száma is megnövekedett. Hogy megvédjék a gyalogosokat, többen is próbálkoztak az autók orrára erősített szerkezetek kidolgozásával, amelyek meggátolták volna, hogy egy gázoláskor a gyalogos a kerekek alá kerüljön.
Ezek a hókotrókra, vagy a vonatok orrára szerelt „tehénfogókra” hasonlító szerkezetek akkor nyíltak ki, ha a sofőr meghúzta a kart (látva a személyt), a szerkezet pedig eltolta volna maga elől a pórul járt gyalogost. Azonban, ha az autó kicsit gyorsabban haladt, vagy a sofőrnek nem volt meg a lélekjelenléte, hogy elég gyorsan reagáljon (például pont a fékezés terelte el a figyelmét), akkor a gyalogosnak nem sok esélye maradt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Csakúgy, ahogy a „gyalogosfogó” kortársa esetén, ami egy henger segítségével tolta volna el az autó elé került szerencsétlent. A járművek tömegét elnézve ugyanis a reklámban említett elgördítés helyett sokkal inkább aszfalton szétkenés várt az áldozatra. Akarom mondani, járókelőre.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Guildhall Library; Getty Images / Douglas Miller
