Kurucz Adrienn: Nincs kegyelem!

–

Fekszem az ágyban, a fejemben valahol mélyen lüktet egy ér, a homlokom és a tarkóm satuként nyomja össze a koponyámat. Ez csak az egyik tünet, változatos a repertoár. Kifektetett a Covid-19 – ’23 őszén ismét. Nem ez az első találkozásunk, de eddig a legkeményebb csatánk.

Egy dolgot szeretnék: aludni.

És egy dolgot egyáltalán nem: széles körben kommunikálni.

Mindkét kívánság nehézkesen teljesül. A második egyáltalán nem.

A gyerekemnek vagy a férjemnek, a WMN-es kollégáimnak persze mondhatom, hogy szétesik a fejem, hadd pihenjek egy kicsit, tekintettel is vannak rám. De a nagyvilág honnan tudná, hogy beteg vagyok? És ha tudná is, miért érdekelné ez az online kommunikáció korában?

A hivatalok, a szolgáltatók, az ismerősök és az ismeretlenek pár kattintással az otthonomban, az ágyamban, a telefonomban, a PC-mben, a fejemben teremhetnek. És meg is dolgoztathatnak: hisz a válaszadás elvárt, az etikett része. És gyakorta magammal (vagy a szeretteimmel) szúrok ki elsősorban, ha elmulasztom.

Miközben pontosan tudom, ahogy mások is tudják: úgy számítunk, hogy valójában nem számítunk. Mindenki pótolható bármely gépezetben, és hiánya csak pillanatnyi kellemetlenség, bosszúság, aztán öten ugranak a helyére. Alázattanuláshoz végül is korunk tökéletes keret.

Persze-persze, „milliók közt egyetlenegy” mindenki, aki él.

De túl sokan vagyunk.

És túl sok bennünk az akarás, élni kell, haladni kell! Vagy legalább fennmaradni valahogy a víz felszínén.

Csakhogy a nagy tülekedésben kinyomjuk egymásból a szuszt. A lelket.    

Fekszem az ágyban, és gondolkodom, mikor engedhettem meg magamnak utoljára, hogy beteg legyek. Semmi más, csak beteg, úgy értem. Mikor fordult elő utoljára, hogy ágyban fekve, lázasan, taknyosan, mandula- vagy vesemedence-gyulladással ne lett volna az ölemben laptop? Nem emlékszem.

Arra viszont igen, hogy reggel nyolckor szültem 16 évvel ezelőtt. Kettőkor betrappolt a szobámba (ahol az újszülött is velem volt) a parkolóőr, hogy lejárt a szolgálat, csókolom, a férjem fizesse ki az eddigi parkolóhasználatot, mert jön a váltás.

Alapvető emlékem az anyaság első napjaival kapcsolatban is, hogy nem hagynak békén soha. Egy átjáróházban feküdtem kettévágva, egy ideig bénán is, mint egy levadászott, partra vonszolt cet.

Nem, nem volt abban semmi magasztos. Kapaszkodtam a gyerekembe, ő meg énbelém. Csak el ne válasszanak minket egymástól ebben a nagy zsizsegésben.      

Pár hetes korától dolgoztam újra. Szerencsére írni úgy is lehet, hogy nem megy el hazulról az ember. Három évig otthon voltam vele, ami praktikusan azt jelentette, napközben gyereket neveltem, háztartást vezettem, éjjel pedig írtam, bármit, amit lehetett és amiért fizettek.

Tanultam is folyamatosan valamit, hogy piacképes maradjak. Nem is értem, hogy bírtam.

Mondjuk, 32 éves voltam, most 48 vagyok.

Néha azon is eltöprengek, miért nem veszünk tudomást az idő múlásáról?

A gyerekek esetében van táblázat: mit kell tudnia egy három hónaposnak. Egy félévesnek. Egy egyévesnek. Egy hatévesnek.     

Felnőttek esetében miért nincs ilyen tábla?

Miért alapvetés, hogy egy huszonéves ugyanolyan mérce alá essék, mint egy ötvenes vagy egy nyugdíj előtt álló?

Miért várjuk el magunktól, egymástól, hogy ugyanannyit bírjunk, mint harminc évvel korábban? Vagy még annál is többet. Hisz közben mi lettünk a szendvicsgeneráció. Az utódokért és elődökért egyaránt felelős és miattuk akár felelősségre is vonható nemzedék.

Amikor gyerek voltam, pontosan emlékszem, még ki lehetett szállni egy időre a mókuskerékből – legalábbis gyerekként ki lehetett. Oké, hozták akkor is a leckét a barátnők, az iskola nem állt le a kedvünkért, de nem nyomasztott azzal az anyukám (ahogy én ma a lányomat hasonló helyzetben nyomasztom), hogy tanuljak mindennap egy kicsit, ha bírok, mert nem fogom tudni bepótolni a hiányzást. Gond nélkül sikerült is egy-két nap alatt behozni a többieket. Nem kellett izgulni, lehetett ágyban maradni, sokat aludni, regényekbe temetni a betegséget. Kicsekkolni a világból pár napra.

Ma minek kell történnie ahhoz, hogy ezt megtehessük, komolyan kérdezem!

Arra jutottam, nekem kómába kell esnem valószínűleg ahhoz, hogy nyugtom legyen (a sima kórház, ugye, nem elég, okostelefonon ott is elérnek) – persze ezt az opciót inkább nem választanám.

A vicc az, hogy egyáltalán nem vagyok „fontos” ember, akinek az aktív jelenléte nélkülözhetetlen sokak számára.

Rajtam aztán nem múlik a nemzet sorsa, nem gyógyítok betegeket, nem tanítok gyerekeket. Kicsike családom van, szüleim, testvérem, nagynéném, pár barátom, kutyám és macskám kettő.

Persze ha a Facebookomra pillantanál, azt látnád, viszonylag nagy ismeretségi köröm van, és többnyire jóindulatú, barátságos kommentekkel van tele az oldalam. (Mondom, többnyire, néha én is kapok jó nagy taslikat, mint mindenki, aki publikál. Tegnapelőtt írta például egy nő, hogy szarul nézek ki a házmesternő-kontyommal, de nem sikerült megbántania, hisz nekem ez bók, a Másodvirágzás és A sündisznó eleganciája című szívemnek kedves regények hősnői jutottak eszembe azonnal, velük szívesen azonosulok. A külsőmmel kapcsolatban meg nem alkudozom senki fiával, nem bocsátottam ugyanis áruba, az íráshoz, ami a munkám, vajmi kevés köze van.)  

Szóval ismerős, mint a tenger, de hogy hány ember hozna nekem egy levest, ha például Coviddal feküdnék (hogy ne rugaszkodjunk el nagyon a valóságtól)? Nos, kizárólag a fent felsorolt hozzám tartozók szűk körére számíthatnék, leszámítva a négylábúakat. Ők meg rám, fordított esetben.

Nem bonyolult megmondani, hány elemi emberi kapcsolata van az embernek. Jó, ha pár akad. Ha szerencsés vagy.

Úgy kellene vigyázni ezekre a kapcsolatokra, mint csodás kincsekre. De legfeljebb csak törekszünk a vigyázásra (minőségi idő, wellnesshétvége, anyák napja és társai), oltjuk a tüzet, el ne veszítsük őket!

Talán sosem voltak olyan elszigeteltek és magányosak az emberek, mint manapság, pedig állandóan kommunikálunk egymással (jellemzően nem azokkal, akikkel valóban szeretnénk), és ez leköti a figyelmünk kétszáz százalékát.

Nincs kegyelem, egy percre sem áll le a játék, kapkodnunk kell a tojásokat a kosárba, mint a farkasnak abban a régi, orosz kvarcjátékban – talán emlékeztek rá páran.

Megkockáztatom, a túlhajszoltságot kellene vezető halálokként beírni a statisztikákba, nem csak a rákot meg az agyvérzést, igaz, utóbbiakra, a közvetlen okokra van bizonyíték a boncasztalon, előbbi meg kimutathatatlan, ellentétben, mondjuk, a ciánnal, ami évszázadok múltán is ott lapul a hajszálakban. A halálos fáradtságot csak a beteg érezte, csak ő tudott volna beszámolni róla. Ha egyáltalán felfigyelt rá, hogy már a motor ég, nem az üzemanyag.

Bennem szól a vészcsengő, nem tudom, ti hogy vagytok ezzel.

Néha kimerítő, néha pusztító, de mindenképp lélekgyilkos a tempó, amit ma a világ diktál. Amit ma magunknak diktálunk.

Régebben hirdettek úgynevezett gyorsolvasás-tanfolyamokat. (Ma már a lassú, értő olvasást kellene tanítani inkább – felnőtteknek.) Woody Allen azzal viccelődött, hogy részt vett egy ilyenen, és villámgyorsan elolvasta a Háború és békét. Amikor megkérdezték, na, és miről szólt, azt válaszolta, „valami oroszokról”.    

Nem így vagyunk mostanában mindennel? Könyvekkel, hírekkel, sorozatokkal, feladatokkal, ételekkel, emberi találkozásokkal, szeretkezésekkel?

Miről szóltak?

Valami oroszokról.

Fekszem az ágyban, és bár alig látok a náthától, az e-maileket silabizálom. Nagyítok a betűkön, így is összefolynak a szemem előtt. Küszködöm, mert ha pár napig nem nyitok meg egyetlen üzenetet sem, magammal tolok ki, mert aztán majd dupla, tripla mennyiséget kell átnézni, és esetleg fontos küldeményeket nem olvasok el időben vagy egyáltalán.

Szolgáltatói számlák, iskolai tájékoztatók, különféle kötelező és elvárt regisztrációk, hivatalos levelek befogadhatatlan és kezelhetetlen mennyiségben immár a fiókomban. (Nem tudom, mikor fordult ez át, meddig szolgált minket a praktikus és kényelmes online ügyintézés, és mikortól szolgáljuk rabszolgaként mi a rendszert, amit magunknak építettünk a hatékonyság okán.)

Aztán vannak a személyes(ebb) levelek. Csak a rokonok, barátok nézik el, ha nem reagálsz azonnal. Mindenki más kiakad. És néma duzzogás helyett sajnos újabb levele(ke)t írnak, hogy láttad-e az előző(ke)t. A különösen elszántak/kétségbeesettek pár óra elteltével engem általában még meg is szórnak üzenetekkel valamelyik közösségimédia-felületen, amelyeken nekem szakmai kötelességem (és érdekem) jelen lenni, ugye. 

Van, aki egy három hét múlva esedékes interjú miatt izgatott, fixálnunk kell azonnal, mert nagyon elfoglalt, hamar telik a naptárja. (Pontosan tudom, hogy utolsó pillanatban le fogja mondani az időpontot, vagy egész egyszerűen elfelejti, régóta ismerem.)

Egy sajtós éjjel tizenegykor kap észbe, hogy még nem kérdezte meg, olvastam-e, láttam-e, érdekel-e, amit küldött, és főként megyek-e, biztos nem megyek-e.

Van, aki „ASAP”-olva, felkiáltójelekkel és SMS-sel megtámogatva adja tudtomra levélben, hogy nagyon fontosat kér/kérdez, a föld is megszűnik forogni, ha nem válaszolok neki, és a cc-zett másik tíz embernek, akiknek semmi köze az adott problémához, de lássák ők is, hogy miattam késik az ügymenet, amennyiben késik.

Az érintett projekt levélfolyama talán ebben a pillanatban 543 elemből áll, próbálom visszakeresni, ki, mikor, mit kért-kérdezett pontosan, illetve ki mit válaszolt. A kérdések és a válaszok a zoknisfiókomra emlékeztetnek. Párt találni benne nehéz. Nem véletlenül. Olvasva az előző üzenetváltásokat, arra jutok, hogy mindenki monologizál. Legalábbis szinte senki sem a feltett kérdésekre válaszol pontosan. Gondolom, azért, mert multitaskingol, és míg írja a választ, négy másik dologba kezd bele, és elsikkad a lényeg. Vagy: mivel senki sem olvassa végig figyelmesen a többiek leveleit, szépen elbeszélünk egymás mellett. 

Van az a versírós játék, tudod, amikor írsz egy sort egy papírra, visszahajtod, és csak az utolsó szót láthatja a következő ember, aki ahhoz ír egy rímelő újabb sort, és így tovább. A végén lesz egy formailag nagyjából korrekt, amúgy tök zagyva költemény.

Ezt a játékot úgy hívják: gmail.

Amelynek visszatérő eleme, hogy köszöngetjük egymásnak rendületlenül a mindent (a semmit), mint az üzletekben a hangosbeszélőn keresztül a munkatársak: Zénó, kérlek, fáradj a Hennes-kasszához, köszönöm, Zénó!  

Pipa, pipa, pipa. Rendkívül hatékonyak vagyunk. A konyhatechnológus tesóm (húsz éve van a munkaerőpiacon) úgy saccolja, már vagy nyolcszor annyit tudunk dolgozni egy nap, mint azelőtt. Mert a technika segít, ráadásul minden felszabaduló percet ki lehet immár használni. Dolgozunk a vonaton, a metrón, a kertben, a vízparton, vezetés közben és miközben lökjük a hintát.

Kérdés, akarunk-e ennyire hatékonyak lenni.        

Idáig jutok gondolatban, amikor a szervezetem jelez. Elég volt. Lecsukódik a szemem, a betegség nem viccel, nem tudok ébren maradni. Elalszom, kezemben a telefon. Fel is riaszt pár perc múlva. Futár. Nem rendeltem semmit. Nem baj. Akkor is küldtek. 

Feltápászkodom, kimegyek. Furán néz rám a fiatalember, ő már hajnal óta talpon van, én meg itt pongyolában mászom elő délelőtt kilenckor. 

Visszabújok az ágyba, próbálok elaludni újra. A telefont lehalkítom, ne ébresszenek fel, könyörgök. Egy óra múlva egy hittérítő csönget ki az ágyból. Azt mondja, az Isten szeret engem. Mondom neki egy köhögőroham közben (jó távolról persze, nem akarom megölni, csak az első pillanatokban), hogy épp nem vagyok biztos annyira ebben.

A telefonom kijelzőjén látom, hány nem fogadott hívás, csetüzenet, e-mail érkezett, amíg aludtam. Annál biztosan több, hogy ne kezdjek szorongani.      

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Capuski

Kurucz Adrienn