Pokoli nehéz eligazodni a rengeteg ideológia között, legyen az társadalmi vagy gyereknevelési kérdés. De azon a ponton, ahol a kettő találkozik, szinte lehetetlen küldetés előtt állnak a szülők, legalábbis én mindenképpen.

Maximálisan egyetértek azzal, hogy nem lehet úgy gyereket nevelni, hogy ne adjunk útmutatást nekik az őket körüllengő kérdésekkel kapcsolatban, hogy ne legyenek biztonságot jelentő keretek. Amikor én voltam gyerek, nem volt ilyen hangos és harcos a közélet, a szüleim politizáltak, de érezhetően kevésbé voltak mérgezők a közös társadalmi kommunikációs terek, így bennem sem tengett túl a moralizálás, de azért érzékennyé váltam a közös ügyeinkre. 

Csak azért hittem kislánynak, mert olyan szép!

Aztán anya lettem, és született egy szőke, fürtös hajú, kék szemű kisfiam, aki történetesen szeretett babázni, nem engedte, hogy levágjuk a haját és mindenki lánynak nézte. Minket ez nem zavart, bár sose értettük, miért azzal védekezett mindenki, hogy „jaj, csak mert olyan szép, azért hittem…”, mintha a fiúk köztudottan rusnyák lennének.

Szóval próba elé állított minket a kisfiunk, pusztán azért, mert a társadalmi beidegződések szerint „lányos”.

Mindegy, ha talpig kékben focizott a pókemberes cipőjében, hosszú szőke a haja, szép nagy a szeme gigaszempillákkal, szóval lány. Őt egyelőre nem zavarja, ragaszkodik a hajához. De már piszkálják. És ha idegennel találkozunk, garantáltan kislányozzák, sőt egyszer azt is megkérdezték tőlem, miért öltöztetem ilyen fiúsan ezt a gyönyörű lánygyereket. 

És van ám egy lányom is. Ő a csillámos, tüllös, rózsaszín sztereotípiák koronázatlan királylánya, pipiskedik, öltözködik, babázik, és hallani sem akar arról, hogy bármelyik kedvenc állata, figurája az esetleg fiú lenne. Számára mindenki lány. És mindenkinek apukája és anyukája van. Hiába mindenkié Meseország, hiába mesélt már neki a tesója is arról, hogy van, akinek két anyukája, két apukája van. Hiába látott már kisfiút lányruhában.

Hiába próbálnak a szülei olyan píszik lenni, amennyire csak lehetséges. Az ő fejében úgynevezett rend van; férfi, nő, apa, anya, ő a családpolitika mintapéldánya.

Akkor most a tojás volt előbb, vagy a tyúk? Eredendően hogy állnak a kérdéshez a gyerekek? Erről és a téma más aspektusairól kérdeztem dr. F. Lassú Zsuzsa szexuálpszichológust.

Dr. F. Lassú Zsuzsa

A sokszínűség nem erőszakol keretekbe

Az egyetemi docens szerint

„A gyerekek az adott társadalom és a szűkebb közösség szexizmusát veszik át, tanulják meg. A régimódi vagy ellenséges szexizmus elterjedtsége a fejlett nyugati társadalmakban visszaszorulóban van, persze Magyarország ebben a tekintetben is le van maradva Európa nyugati vagy főleg északi részéhez képest.

Így a gyerekek sajnos elég valószínűen találkoznak erősen sztereotip, vagy akár ellenséges nézetekkel a saját és a másik nemet illetően is.”

Tehát, a mi esetünkben ez úgy nézhet ki, hogy vagyunk mi, a szülők, a magunk kis „liberális” elképzeléseivel, és van a külvilág. Például, amikor kilépünk az utcára, amikor intézményesítjük a gyerekeket, vagy találkozunk a család többi tagjával, ahol azért akad mindig egy-egy olyan mondat, félmondat, ami szembemegy azzal, ahogyan mi szoktunk kommunikálni. A gyerekek pedig vagy értetlenül pislogva néznek ránk, vagy észrevétlenül, lakmuszpapírként magukba szippantják.

Mikor és hogyan alakulhat ki a gyerekben egyáltalán az, hogy különbséget tegyen a nemek között?

Dr. F. Lassú Zsuzsa szerint „az általánosítások igen korán megjelennek a gyerekek nemekről való gondolkodásában, így a kutatások alapján már akár kilenc–tizennégy hónapos koruk között a nemi sztereotípiáknak megfelelően társítanak bizonyos cselekvéseket inkább a nőkhöz, másokat a férfiakhoz.

A nemileg sztereotipikus gondolkodás, vagy akár a szexizmus megerősödése négy–nyolc éves kor között a nemi identitás és a saját nemi csoporthoz tartozás érzetének kialakulásához kapcsolható, jó esetben csak egy átmeneti jelenség, ami kiskamasz korral oldódhat,

ha a gyerekek sokféle férfival és nővel találkoznak, és a társadalom nem nyomja őket egyértelműen egy sztereotip keretbe.”

Tehát, akárhogy nézem, a gyereknek a sokszínűség megélése, megtapasztalása sokkal inkább érdeke, mint a keretek szűkre szabása. Nyilván nem azt értem ezen, hogy ezt a témát erőltetni, forszírozni kell, és kényszerítsük az ellenkező nem ruháiba a gyereket, a dolog korántsem kellene, hogy ilyen izzadságszagú legyen. Épp az lenne a lényeg, hogy ez az egész végre természetesebbé, kevésbé görcsössé váljon.

Nem vagyunk egyformák? Nem minden férfi és nő ugyanolyan? Nem mindenki „csak” férfi vagy nő? Nem mindenki fér bele a keretekbe? Így van, és teljesen oké. Részemről ennyi lenne a „gendersemleges” nevelés.

Ahogy arra sem görcsölök rá, hogy a kisfiamhoz képest a lányom – zsebhölgy létére – elég határozottan képviseli ebben a kérdésben meglehetősen elavult nézeteit.

A gendersemlegesség kapudrog a fertőhöz?

A konzervatív hangok a liberális gyereknevelésre és a genderrugalmasságra nagyjából úgy tekintenek, mint valami kapudrogra a fertőhöz. Azt sugallják (vagy állítják), hogy ha ilyesmikről beszélünk a gyereknek, vagy akár a kérdéseikre válaszolunk, akkor egészen biztosan megfertőződik, elhajlik (jelentsen az bármit is).

Mintha a sokszínűség puszta létének elismerése és megmutatása olyan károkat okozhatna, amitől védeni kell a gyerekeket…

De mi is az a gendersemleges gyereknevelés? Mi ellen is ágálnak sokan olyan hangosan, tudjuk-e egyáltalán?

Dr. F. Lassú Zsuzsa azt mondja:

„A gendersemlegesség, a közhiedelemmel ellentétben, nem azt jelenti, hogy a gyerekeket a saját nemük ellen nevelik, vagy tiltják a nemi önkifejezést.

Ezt a konzervatív közszereplők szeretik így beállítani, kiemelve és példaként állítva néhány szélsőséges kezdeményezést, amelyek nem képviselik a józan és tudományosan megalapozott pedagógiai nézeteket. Ez utóbbiak gendersemlegesség alatt azt értik, hogy az intézményes nevelésben arra törekednek, hogy fiúk és lányok egyenlő eséllyel próbálhassanak ki mindenféle szerepet, érdeklődhessenek bármilyen téma iránt, fejezhessenek ki bármilyen érzést.

A gendersemleges, vagy inkább nemisztereotípia-ellenes pedagógiai programok arra törekednek, hogy a fiúk a lányokhoz hasonlóan lehessenek együttérzők, gondoskodók, törődők – és ezért bátorítják például a szerepjátékokat, a babázást. És ugyanígy, a lányok lehessenek aktívak, bátrak, kezdeményezők – náluk pedig ezért bátorítják a mozgásos és ügyességi játékokat. A megfelelően értelmezett gendersemleges nevelésben sem feltétlenül kerül száműzésre Hófehérke, bár vannak olyan programok, ahol az ennyire sztereotip nemiszerep-ábrázolást inkább kerülik. Helyette Mulan, Vaiana vagy a klasszikus mesehősök közül Harisnyás Pippi lesznek a könyvespolcon, hogy a lányokat nemileg egyenlőbb szerepre bátorítsák.

A gendersemleges nevelés nem feltétlenül veszi ki a kisfiúk kezéből a kardot (bár vannak, akik ezt teszik), sokkal inkább adják azt a lányok kezébe is, ha kedvük van játszani vele, vagy anya kezébe, aki ezzel egy kiegyensúlyozottabb, árnyaltabb nőképet támogat a kisfiúban.

Ahogyan ezt teszik a pelenkázásban jártas, sírni is tudó apukák a macsó férfi képének átszínezésével.”

Tehát, ha így nézzük, hogy a család működése adja az első igazi példát a nemi szerepekre vonatkozóan, akkor mindegy, hogyan változik az alaptörvény és hány könyvet darálnak le, a gyerek világképe nem ezeken fog eldőlni. 

 

Hiába vagyunk elfogadók, ha más példát mutatunk

A kisfiam első három évét nagyjából végigkardoztam. Emlékszem, online megbeszélés közben is volt, hogy tartottam a kardot, ő meg csépelte a másik oldalról. Évekig a lovagokra volt rákattanva, most pedig a focira, éjjel-nappal az tölti ki minden gondolatát. Közben ugyanúgy hordozta a plüss-Kisvakondot is, mint ahogy én őt, hiszen látta, hogy az apja is hordoz, és játszott pelenkázósat, és még ki is mosta játék pelenkákat, hiszen az apjánál is ezt a példát látta.

A kislányunk számára pedig már az a természetes, főleg az utóbbi másfél évben, hogy inkább anya vonul el meetingelni, anyának sokat kell nyomkodnia a telefonját munka miatt, apa mos, főz, takarít, bevásárol, mint anya. Apa is dolgozik, ha csak tud, de a járvány óta – zenész lévén – nem sok mozgástere van.

Tehát a gyerekeinknek nem kell könyveket olvasniuk ahhoz, hogy tudják, dolgozni a férfi és a nő is szokott, a házimunka pont úgy mindenkié, mint Meseország, és a gyereknevelés sem csak az anya felelőssége, ugyanúgy az apáé is.

Lehet, hogy akkor ennyi elég is lenne? – teszem föl a kérdést szakértőnknek.

„Az elfogadás mellett elsősorban a példamutatás működik. Mondhatjuk apaként a kisfiunknak, hogy persze nyugodtan játsszál a nővéred Barbie-jával, de ha minket sosem lát a gyermek főzni, mosni, takarítani, pelenkázni, vigasztalni, bocsánatot kérni stb., akkor hiába a megengedés, a kisfiú ugyanolyan férfiképet fog kialakítani, mint amit mi a viselkedésünkkel közvetítünk. És ugyanez igaz a lányunkra is, akit szeretnénk bátornak és önállónak látni, de ha mi nőként rosszul fizetett állásunkban, plusz két műszakban a háztartás és gyereknevelés terheivel, gyakorlatilag a férjünk és gyerekeink alárendeltjei vagyunk, aki a szülői házból egyenesen a férjünk »gyámsága alá« került, akkor szavainkat nem fogja hitelesnek érezni. Így nehéz lebontani a sztereotípiákat. És ez társadalmi léptékben még nagyobb kihívás” – vallja dr. F. Lassú Zsuzsa.

A társadalmi szexizmus finomhangolása

Akkor miért lehet az, hogy a Jégvarázst amúgy kedvelő kisfiam nagyot nyelt, amikor egy iskolatársával összefutva a mese szóba került? Miért érezte azt, hogy itt most röhögni és fikázni „kell”? Vajon érzi-e, hogy a szűk családon kívül elvileg nem lehet már olyan szabadon megnyilvánulni?

„Éppen a példamutatás egyedisége miatt

nagyon fontos lenne társadalmi és kulturális szinten is leszámolni az intézményes és hétköznapi szexizmussal. Ez utóbbi az egyének felelőssége is, de az intézményes szexizmus- és sztereotípiaközvetítés az állam hatáskörében csökkenthető és csökkentendő jelenségek.

Amíg azonban az adott kormány nem csökkenteni, hanem megőrizni szeretné a sztereotípiáknak megfelelő nemi szerepeket az intézményes nevelésen keresztül (lásd a NAT családi életre nevelés kerettanterve), addig a szülők egyedi felelőssége lesz a döntő azzal, ahogyan reagálunk a szexista tankönyvekre, kötelező olvasmányokra, a hétköznapi történésekre, legyen az egy bolti vásárlás, vagy a gyermek óvodai, iskolai élményei.”

Dr. F. Lassú Zsuzsa gondolatai kapcsán arra lehet következtetni, hogy elsősorban a példamutatás a kulcsa az egésznek (de nemcsak a gendersemlegesség kérdésében, hanem gyakorlatilag mindenben), a társadalmi és környezeti nyomásokat pedig lehet enyhíteni, finomhangolni a jó beszélgetésekkel, mesékkel, nyitottsággal és szeretettel.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Érdemes és kell is beszélgetni a nemi szerepekről, a nemek közötti egyenlőség pozitív hatásairól, a szabad nemi önkifejezésről, a sokszínűségről. Ez a holisztikus szexuális nevelés része – legalábbis elvben, ahogyan azt az EU egészségnevelésre vonatkozó irányelvei is megálmodták. Az, hogy mi ettől Magyarországon intézményes szinten fényévekre vagyunk, nagyon szomorú, de az egyes családok szintjén egyre többen ismerik fel a fontosságát.

Saját kutatásaink is megerősítik egy elfogadóbb, nyitottabb, egyenlőségelvűbb szülői generáció megjelenését, amelynek tagjait még nem így nevelték ugyan, de akik saját gyerekeik nevelésében már erre törekednek.

Néhány generáció múlva reméljük már ez lesz a természetes – legalábbis azokban a családokban, ahol kritikusan állnak a jelenleg pont ellentétes hivatalos nevelési állásponthoz.”

A gyereknevelést érintő bölcsek köve persze továbbra sem lapul ott senki zsebében. Nem is létezik, még ha sokan hiszik is úgy, hogy van egy konkrét ösvény, amiről letérni förtelmes katasztrófákkal járna. Annyit tudunk, hogy a gyerekek sérülékenyek, kiszolgáltatottak nekünk, felnőtteknek, és súlya van annak, milyen csomagot adunk át nekik.

Nem kell erőltetni semmit. Nekünk, felnőtteknek kellene nyitottabban kommunikálnunk egymással, egymásról, nekünk kellene több empátiával, szeretettel közelítenünk egymáshoz, nekünk lenne dolgunk megmutatni, mi is az az elfogadás.

Meg kell tanulnunk tisztelettel beszélni egymással akkor is, ha nem értünk egyet. Ezekben az alapdolgokban muzsikálunk a leggyengébben, pedig ezeknek van a legnagyobb jelentőségük. Nem pedig annak, hogy ki milyen nemű, és milyen színű a ruhája. Nyilván nem véletlenül van ez így, ez a probléma sem új. Csak végre elkezdtünk róla beszélni. Reméljük, legalább nyugodtan, higgadtan.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ONOKY – Eric Audras