„A mi házasságunk működése bizonyíték Isten létezésére” – Bizarr, de (néha) szerethető szokásaink az együttélésben
Rigolya, mánia, hepp, rögeszme, rapli, hóbort, szeszély, fakszni… Elég sok kifejezés van azokra a – mások számára olykor értelmezhetetlen – rögzülésekre, amiket tapasztalunk, illetve produkálunk az együttélés során. Amikor összeköltözöl a szerelmeddel, még nem biztos, hogy zavar, hogy nem hajtja le a vécédeszkát, de ugyanez tíz év múlva akár válóok is lehet. Both Gabi megkérdezte a szerkesztőség tagjait és néhány kedves, közeli ismerősét arról, mik azok a tevékenységek, amelyeket bár elviselünk, esetleg szeretünk is a másikban, néha mégis az őrületbe kergetjük velük egymást.
–
„Mindenkinek megvan a maga keresztje”
Abban majdnem egészen biztos vagyok, hogy mindenkinek van valamilyen mániája, amihez érthetetlen módon ragaszkodik. Akadnak köztük szórakoztatók, de olyanok is, amiktől „kifutunk a világból”, ha látjuk, hogy „már megint”… Sokszor feltesszük a kérdést persze: „de miért kell ezt csinálni?”. Válasz nincs. Csakért. Azért, mert…
Nézzük hát, milyen is valóság, milyenek a hétköznapok együtt, kinek milyen bogara van!
Mi a helyzet a konyhában?
Egy férfi szerzőnk mesélte a feleségéről:
„A gáztűzhely tetejének mindig lehajtva kell lennie. De tényleg mindig. Ha arra jár, és fel van hajtva, akkor azt azonnal le kell hajtani. Sokszor kérdeztem már, hogy ez miért zavarja őt. Választ nem kaptam, csak egy vállrándítást, utána pedig egy hangos csattanást. Kész, a kérdés le van zárva, ahogy a gáztűzhely teteje is…”
Egy közeli barátnőm ezt mondta:
„Reggelente én kelek korábban, és mindig előkészítem a kávét egy bögrébe neki is, édesítővel, ahogy szereti, hogy már csak a forró vizet kelljen hozzáadni… és ő MINDIG tesz hozzá még egy kanálnyit, mielőtt ráöntené a vizet. Ha két kanállal tettem bele, akkor is (erről inkább le is szoktam a vérnyomása miatt). Kérdeztem, akarja-e ő csinálni, vagy készítsem máshogy, de azt mondja, így tökéletes, nyugodjak meg, akkor is tenne bele még egy kanállal.”
Egy másik barátnőm férje néha tényleg furi dolgokat csinál, így szól a történet:
„Amerikai konyhás nappalink van, így a kanapéról épp egy karnyújtásnyira vagyok, amikor húst/zöldséget szeletelek, és ilyenkor előszeretettel kezd el simogatni vagy épp csikizni. Kedves, vicces meg minden, de nemegyszer összeszabdaltam emiatt a kezem.”
Egy másik kedves ismerősöm így mesélt:
„Van egy szerencsi ezeréves kávéfőzőnk, nagyon szeretjük. vettünk kupakot a kiöntőre. Én mindig valahogy úgy teszem be a kiöntőt a főző alá, hogy senki más nem tudja kiszedni, olyan, mint egy ördögcsomó (nekem fel sem tűnik, csak jókat röhögünk rajta, hogy megint valahogy be tudtam úgy tornázni, hogy ki sem lehet húzni.”
Egy háromgyerekes író ismerősöm a következő szórakoztató konyhai sztorikat mesélte a férjéről:
„Mindig a legszárazabb kenyérszeletet eszi meg, hogy ne vesszen kárba. Akár a kukából is visszaszerzi, ha kidobtam... Így folyton száraz kenyeret eszik, mert másnapra a mai friss kenyér, amit meghagy a száraz tegnapi miatt, szintén kiszárad.
Ha főzök (ő ritkán szokott, egyáltalán nem nagy szakács), mellém sompolyog, és ilyen keresztkérdéseket tesz fel: »Ne tegyünk bele még egy kis sót? Nem kéne bele öt fokhagymagerezd, hogy ízletes legyen? A fokhagyma amúgy is nagyon beakadt nála: ha megkérem, pucoljon a spenóthoz három gerezdet, tizenkettőt (!!!) tesz bele. Fokhagymafőzeléket eszünk spenóttal! Ezek szerint néggyel kell osztani...”
Egy szeretett kolléganőm árulta el a férjéről:
„Mosogatás után (igen, ő abszolút mindent csinál) soha nem csavarja ki a mosogatószivacsot. Engem olyankor kiráz a hideg az odavizionált, tenyésző baciktól, így gyorsan helyette is megcsinálom: megszorongatom a szivacsot, ha elmegyek mellette, már nem is figyelek oda, ez reflex nálam.”
SzuperWMN-díjasunk mesélte a következő szívmelengető sztorit a férjéről, akivel tizenéves koruk óta együtt vannak:
„Minden alkalommal átrendezi a mosogatógépet indítás előtt, és a hűtőszekrényt is a bepakolás után, mert szerinte én nem helytakarékosan pakolok. Ezt sikerült átfordítanom a »megőrülök« kategóriából a »nekem csak könnyebb így« érzésbe, ugyanis azóta nem pakolok be egyikbe sem, ez az ő feladata.”
Új szerzőnk mesélte a következő szösszeneteket az életükből:
„Ő attól van ki, hogy mindig becsukom a mikró ajtaját, én meg attól, hogy ő mindig nyitva hagyja. Különböző iskolák csapnak össze, amikor erről beszélgetünk.
Ja, azt is szokta mondani, hogy nem hevítem fel eléggé az olajat, mielőtt sütök benne valamit. De annak örül, hogy a bacon alá nem teszek olajat…”
Szintén egy WMN-es kolléganőm sóhajtotta a mindennapjaikról ezt a sztorit:
„Elfogy a csoki, a macskakaja, a kávé, de a dobozok üresen virítanak a helyükön, így mindig váratlanul érhet, hogy amire azt hiszem, még van itthon, már rég nincs sehol… Ez eléggé mindennapos mifelénk.”
Kolléganőm osztja meg veletek rafinált férje praktikáit:
„A férjem visszateszi a dobozok alján az egy kanálnyi maradékot, aztán ezt bevágja a hűtőbe. Szerintem azért, hogy ne kelljen elmosogatni az edényt, de szerinte nem azért, hanem már jóllakott… hahaha.
Mesék az ágyból
Férfi szerzőnk megindító története következik:
„A feleségem általában este kilenc és fél tíz között elálmosodik, elmegy olvasni fél órát, aztán »elájul«. Szerinte ez nem normális, hogy ő mindennap ilyen korán elfárad, ezért szinte minden este olvasás után félájultan elnézést kér, amiért ő lefekszik aludni. Imádom, hogy ezt csinálja, újra és újra elmondom neki ilyenkor, hogy teljesen hülye, és menjen aludni.”
Közeli és nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon régi ismerősöm mindennapos kálváriája:
„Minden este ágyba bújás, olvasás, lámpaoltás után pár perccel felkel, és kimegy megnézni, hogy be van-e zárva a bejárati ajtó. Akkor is, ha lefekvés előtt együtt megnéztük, hogy zárva van. Igyekeztem a jó oldalát nézni: ennyire a szívén viseli a biztonságunkat. Bár amikor az ember épp elaludt, és erre ébred minden este, néha már a biztonságot is a …csába kívánja.”
Megértjük!
A már említett háromgyerekes író ismerősöm hajnali kalandja:
„Azokon a reggeleken, amikor a kukások várhatók, nem tud a férjem aludni. Hajnali öttől fülel, járkál, kukucskál ki. Sokkal jobban várja, mint engem egy randin”.
SzuperWMN-díjasunk macskás ágysztorija:
„A férjem lefekvéskor behozza a hóna alatt a két macskánkat az ágyba. A következő párbeszéd minden este elhangzik közöttünk:
– »Szívem, olyan szépen aludtak kint a konvektoron. Elhiszed, hogy a négy lábukon is bejöttek volna hozzánk, miután felébredtek?
– Lehet, de én azt szeretem, ha itt vannak mikor már ágyba bújtunk!«
Igazi macskabolond, én is az vagyok, de ő néha azért túlzásba viszi…”
Egy barátnőm francia férje meséli:
„A feleségem furcsa szokása, hogy bárhová utazunk, az ajtótól távolabbi oldalt vagy fekhelyet választja, mondván: »ha betéved egy gyilkos, ne ő legyen az első áldozat«.
Vécés sztorik
Ebből egy egész cikket is lehetne írni szerintem, mi most csak elkezdjük, azt hiszem, itt hatványozottan igaz, hogy mindenkinek van egy vécés sztorija, vagy több…
Új kollégánk meséli:
„A barátnőm a téli szezonban karácsonyi dalokat hallgat a vécén mobilról, hogy ne halljam, ahogy kakil. A száncsengő hangja esküszöm, idegesítőbb, de azért az egész olyan helyes.”
A WMN egyik legkarakteresebb munkatársa több fotóval is dokumentálta a vécés történeteiket, ez a kép indította el e cikk megszületését:
„A barátom mindig leteker a vécépapírról néhány gondosan kiszámolt lapot, szépen összehajtogatja, és odakészíti a tekercs mellé… Nem tudom, ezt miért kell előre megcsinálni, de ha neki így jó, hát… legyen.
Ja, és még egy kis »szösszenet« az életünkből: (T., én és a vécépapír) mindig hagy egy tekerésnyit a gurigán, soha nem nyomja össze, és soha nem dobja a szelektív hulladékgyűjtőbe.”
Egy másik munkatársunk képi kommentje az előző megjegyzéshez:
„Valaki bárcsak a vécé mellé dobná…”
Egy harmadik munkatársunk hozzászólása a magasröptű eszmecseréhez:
„SOHA nem dobja ki VALAKI (khm, nem én!) az üres gurigát. Soha. Nem értem, miért… Inkább a vécé mellé dobják. Hiába van két lépésre a kuka. Az »messze« van.
Ha már itt tartunk, negyedik kolléganőnk is csatlakozott a kimeríthetetlen vécétémához, hisz nincs ember, akit ne idegesítene valami ebben a témakörben:
„Van, aki »kinyír«, ha nem hajtod le a tetőt. Vagy ha nem hajtja fel a pasi a deszkát. Vagy ha felhajtja, de aztán nem helyezi vissza. Az se mindegy, ugye, merre gördüljön le a papír, hátra vagy előre. És hány rétegű legyen. Az illatosítókról nem is beszélve. Vanília illatú szar… és társai.”
A tárgyak természete
Egyik SzuperWMN-díjasunknak elég jó sztorijai vannak a tárgyak különös természetéről:
„A férjem szerint minden »jó lesz még valamire«, »sose lehet tudni, mikor fog kelleni«. Tehát, szerinte ne dobjunk ki semmit. Én persze pont az ellenkezője vagyok. Természetesen észszerű keretek között. Mielőtt csütörtök reggel kitolja a kukát a kapu elé, megnézi, mit dobtam ki. Pontosabban hét közben is bele-bele kukkant. Kedvencem – na, jó, régen a falat tudtam kaparni érte:
– »Szívem, kidobtál egy táskát?
– Mivel ott van a kukában, láthatod, hogy igen.
– Már nem kell? Vagy nem lehet megjavítani?
– Mindkettő!«
Régebben megőrültem tőle, és volt, hogy munkába menet bevittem a közelünkben lévő megyeszékhelyre a táskámban a kidobandó dolgot, ott tettem a szemetesbe. Ma már nem zavar. Sőt, mielőtt kidobom, megvárom vele. Imádom, úgy, ahogy van. De hogy a gyerekeink hogy fognak »anyázni«, amikor a halálunk után felszámolják a házat, na, arra kíváncsi lennék!”
Egy munkatársam mesélte egy korábbi barátnőjéről:
„Egyetemistaként igen büszke voltam gazdag kazettagyűjteményemre, amelyet akkori kedvesem is kiemelt tiszteletben tartott. Olyannyira, hogy valamilyen okból esténként minden aznap hallgatott kazettát gondosan visszatekert az elejére, mondván, »úgy jobban alszanak«…
Sosem derült ki, így van-e, de a kedvesem biztosan jobban aludt, és én is, hogy ily lelkesen gondoskodott a számomra fontos gyűjteményről…”
Ötgyerekes ismerősöm, akinek a férje író, ezt felelte a kérdésemre:
„A zokniját általában a szoba közepén dobja le, a fogkeféjét pedig a legfurcsább helyeken találom meg, például a könyvespolcon vagy a konyhapulton... Igazi művészlélek, de én speciel pont ezért szeretem.”
Hétköznapi pipifaxaink
Kolléganőm mindennapi kérdése a férjének:
„»Mikor jössz haza?« Kábé nyolc éve rugalmas munkaidőben dolgozik, és nincs két egyforma napja, de valóban mindig megpróbálok puhatolózni…”
Új kollégánk különös szokása:
„Én interjúk előtt állítólag zuhanyzás közben szoktam elpróbálni a kérdéseket, szerinte elég vicces.”
Egy másik háromgyerekes (másik) régi íróbarátnőm – és az autóvezetés:
„A férjem szokása, hogyha az anyósülésre kényszerül, akkor fogja a »majrévasat« (felső kapaszkodót). Mindegy, hogyan vezetsz, csak fogja. Kezdő vezetőként ez nagyon fura volt, aztán rájöttem, hogy neki egyszerűen diszkomfortos az anyósülés. Nem félelemből csinálja, csak nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, harmincnyolc éve vezet, PAV-vizsgája van. Szóval ő a sofőr. Cserébe viszont jól megedzett, úgy vezetek, mint egy férfi.”
Ifjú kolléganőnk és a zajok
„Lehet, hogy túl empatikus a barátom? Ha este tíz után kicsit lendületesebben csukom be a szekrényajtót, rám szól: »na de a szomszédok«. A jegyzőkönyv kedvéért: nem vágom be, csak, mondjuk, hagyom magától becsukódni. De ha őt kérdeznétek, akkor szerintem azt mondaná, hogy néha túlságosan hangosan létezem.”
Epizódok a francia-magyar házaspár életéből, a nő mondja:
„Nem artikulál szépen, ha fáradtabb, ráadásul, ugye, francia, ennek ellenére kellene megértenem. Tipikusan a csattanóról maradok le, és amikor visszakérdezek, megismételve a végét: »Emma azt mondta, hogy« (itt jönne, ugye, a csattanó)… ő erre megint a teljes mondatot elölről elmondja, és persze ismét elharapja a végét.”
A férfi szemével:
„A nő, akivel együtt élek, gyakran (mindig) háromszor mond el dolgokat.”
Egy másik, nagyon fiatal kolléganőnk mesélte:
„Nálam mindig ugyanúgy kell elrendezni a szobámban a párnákat, és senkinek nem engedem, hogy olyat hozzon be, aminek nem ott a helye. Ha elmennek tőlem vendégek, az első dolgom az, hogy visszarakjak minden párnát oda, ahol volt, nem bírom, ha felborítják a sorrendet. Mindig látom, ha valaki próbált rendet rakni maga után, de egyszerűen nem látják át a rendszeremet. De hát a szépségért szenvedni kell… vagy mi.”
Angliában élő régi, kedves szerzőnk és férje szórakoztató csatái:
„Nálunk én vagyok »a problémás lakótárs«, aki nem kapcsolja le azonnal a villanyt, ha elhagy egy helyiséget, aki nem mindig csukja be a fiókokat, és nem mindig tekeri rá a kupakot az üvegre, csak úgy hetykén rajta hagyja, aki nem csomagolja be akkurátusan a szalámit/sajtot, mielőtt berakja a hűtőbe, ezért kiszárad a széle, és aki néha benne hagyja a töltőt a konnektorban miközben a másik végén már nincs semmi.
Ja, és nem kapcsolja ki a tévét, ha már nem nézi, meg nem kapcsolja be a szagelszívót, amikor főz…”
Lehet, hogy épp különbözőségeink tartanak össze bennünket?
Egy másik ötgyerekes író barátnőm történetével fejezem be ezt a cikket. Ők látszólag valóban tűz és víz együtt, mégsem oltják ki egymást, ellenkezőleg!
„Időnként azt szoktam mondani, hogy »a mi házasságunk működése igazi bizonyíték Isten létezésére«. Mert két ennyire különböző embert összetartani harmincegynehány évig, úgy, hogy felnevelnek öt gyereket, és még alkotótársak is… Na, erre csak a Jóisten képes.
Ami nehéz még így több évtized után is, az az, hogy én nagyon gyorsan reagálok dolgokra, ő meg… Mondjuk úgy, hogy megfontolt. Az hagyján, hogyha mondok neki valamit, vagy felteszek egy kérdést, akkor percekig nem válaszol. A nagyobb gond az, hogy jelét sem adja annak, eljutott-e hozzá, amit mondtam, csak néz rám, és sohasem tudom (harminc év után se), hogy most lefagyott a winchestere a hülyeségemtől, vagy egyszerűen csak gondolkodik…”
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki megosztotta velem a saját történeteit, határozottan úgy érzem, hogy sokat tanultam tőlük a tolerancia és a szeretet természetéről.
A ti történeteiket is nagy szeretettel várjuk kommentben!
Both Gabi
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/swissmediavision