„A terapeuta rejtőzködő élőlény”, akiről egyszerre tudod a mindent és a semmit – interjú dr. Csigó Katalinnal

–

Milanovich Domi/WMN: A regényírás új út az életedben. Mi vitt ebbe az irányba? 

Dr. Csigó Katalin: Már nem késleltethető belső szükséglet volt, hogy írjak. A Covid alatt kezdtem jeleneteket kidolgozni különböző kapcsolati helyzetekről – másként, mint ahogy az ember a pácienseivel szakemberként gondolkodik. Persze mégiscsak pszichológus vagyok, az a fő identitásom, írás közben is sokszor abból indulok ki. A terápiában és az irodalomban is azok a mikrojelenetek kezdtek érdekelni, amelyekben igazából semmi konkrétumot nem tudni a páciensről, vagy a karakterről, hanem csak egy villanásszerű élményt élünk át, és ezen keresztül akarom megérteni, mélyfúrásszerűen egyre jobban és jobban a kapcsolódást magát.

Mi az, ami még egy terápiában sem mondódik ki? Vagy amiről nem beszélünk szakemberként sem, például, hogy a terapeuta milyen, vagy mit él át.

Hogyan tudom az emberi kapcsolatokat egyre mélyebben megérteni? Másrészt azt érzékeltem egyre inkább az elmúlt években, hogy annyi történet került belém, hogy ezek kifelé kívánkoztak, és másként kívánkoztak kifelé, mint amit a szakcikkek, szakkönyvek írása jelent.

M. D./WMN: Az Átkelők cselekménye szinte végig lebeg, nem derül ki pontosan, mi is történt a szereplőkkel. A terápiában is egyetlen ember megéléseivel dolgozol. Mennyit számít a külső valóság (már amennyire az egyáltalán megragadható) a rendelőben, vagy egy regény világában? 

Cs. K.: Terapeutaként néha nehéz megküzdeni azzal, hogy egy ember narratíváján, interpretációján keresztül hallgatunk történeteket, és – hacsak nem pár- vagy családterápiáról van szó – nincs ott a többi szereplő. Ettől még a terápiában is keresünk egyfajta igazságot – ahogy a művészetekben, a könyvekben is –, de ez az érzelmek, az impulzusok, az ösztönök igazsága. 

M. D./WMN: Meglepő és merész választásnak éreztem, hogy a nagybetűs szerelem témájához nyúltál. Az a tapasztalatom, hogy a tudatossággal, a pszichológiai ismeretek gyarapodásával valahogy a szerelmi mámor is demisztifikálódik: leírható kémiai folyamatok szintjén, vagy két hiány, két sérülés találkozásaként. 

Cs. K.: Ezt jól érzed.

Terapeutaként az a dolgunk, hogy elvegyük az illúziókat a páciensektől, és ez egy rémes szerep, a regénybeli terapeuta is küzd azzal, hogy „szerelemgyilkos” legyen.

Pont ezt a kettősséget szerettem volna megjeleníteni a könyvben: az irodalmibb, líraibb monológokban a szerelem éteri, misztikus, transzperszonális, spirituális részét írtam meg, miközben igyekeztem, hogy a terápialeírások se legyenek túl szakmaiak, noha eddig azt jelzik vissza, hogy talán szakemberek számára is érdekesek lehetnek. De alapvetően arra törekedtem ezekben a szövegekben, hogy megmutassam, milyen élmény a terápia. Íróként pedig minden olyasmit is meg lehet mutatni, el lehet mondani a szerelemről, amit terapeutaként nem.

M. D./WMN: Az egyik főhőssel, Eszterrel együtt az olvasó is elkezd analitikus terápiába járni, fejezetről fejezetre jön bele ebbe a fajta működésmódba. Emlékszem, az elején a nő megkérdezi, „miért kell minden egyes szónak ekkora jelentőséget tulajdonítani?”. 

Cs. K.: Természetesen a verbalitás az egyik csatorna, amin keresztül megpróbálom megérteni a másik embert, de ez – és ez fontos – csak az egyik csatorna.

A másik az átélt közös pillanatok, amelyeket az analitikusok közül van, aki találkozáspillanatoknak nevez, amelyek megmagyarázhatatlanok, nem racionálisak, nem logikai rend szerint követhetők – számomra ez a pszichoterápia, és ezt akartam ezzel a szerkezettel bemutatni.

A regény eredetileg még mozaikszerűbb, töredezettebb volt, olyan, mint a valódi terápia: hogy nem az elejétől a végéig mesélünk el egy történetet, hanem mindenféle fázisokba pillanatnyilag tudunk csak betekinteni, cirkulárisan járunk körbe egy-egy élményt, amelyek nem az idői logika szerint működnek – szinte mindegy, mikor történtek, mert ugyanolyan elevenek lehetnek akárhány év után is. 

M. D./WMN: Az Átkelők legnagyobb erőssége számomra az, ahogy belelátunk a terapeutakarakter belső működésébe: hogy milyen érzelmek, testi érzetek, ötletek suhannak át rajta a munkája során. Van, hogy féloldalnyi önreflektív gondolatfolyam végül egyetlen háromszavas kérdésbe sűrűsödik. Terapeutaként tényleg ennyire intenzíven vagy jelen, vagy azért a szövegben több tér volt arra, hogy megkonstruáld ezt a helyzetet? 

Cs. K.: Ebben óriási különbség van terapeuták között: én ennyire felfokozottan dolgozom, de tudom, hogy mások sokkal tűnődőbbek. Persze az egy érdekes dolog, hogy akkor én miért pont pszichoanalitikus lettem, ha ennyire intenzív vagyok, illetve technikailag sokkal direktebb, mint más analitikusok. Számomra a pszichoanalitikus gondolkodás az egyetlen magyarázó elv, ami mégiscsak valamifajta választ ad az emberi lélek, az emberi elme, az emberi tudat működésére. Azt keresem, hogy mik a mögöttes szándékok, indítékok, amik még a terápiában sem hangoznak el, csak sejtjük őket. Igen, rám is jellemző, hogy ennyit küszködöm egy pácienssel, igyekszem jobban és jobban megérteni őt, erős belső munkában. Ezért sem lehet ebből akárhány órát elvégezni egy héten, legalábbis én nem tudok, az biztos, mert megterhelő. Elfáraszt ez a fajta intenzív figyelem, ami ugyanakkor nekem is egy nagyon markáns tapasztalás. 

M. D./WMN: A pszichológusokra sokan ma is varázslóként tekintenek, csodákat várnak tőlük, és terapeutaként is megvan a csábítás, hogy az illető belecsússzon egy omnipotens, mindenható szerepbe. A regénybeli szakember viszont mind a páciensével, mind az olvasóval kifejezetten partneri. Sokat lead a hatalmából azáltal, hogy ennyire átláthatóvá teszi a folyamatait, még a hibáit is – én ezt nagyon értékeltem. Neked mennyire fontos a transzparencia?

Cs. K.: A guruvá váló pszichológus nagyon távol áll tőlem, szerintem az egy tévút. A transzparencia egy lényeges elvem, működésem a privát életemben is. És ennek kapcsán egyébként most egy kitettséget élek meg, őszintén szólva, talán ez a legnehezebb.

Hosszan dilemmáztam, hogy megjelenjen-e ez a könyv, mert valójában a terapeuta egy rejtőzködő élőlény. Nekem az a dolgom, hogy egy csomó személyes dolgot elrejtsek azért, hogy az a nagyon privát tér, ami a pszichoterápia terére jellemző, létrejöhessen a páciensekkel.

De a terapeuta nem tárulkozik föl az ülésen. Ugyanakkor az író föltárulkozik azon keresztül, hogy bemutat az irodalmi részekben gondolatokat, fantáziákat, eseményeket, helyzeteket. És ez ütközik bizonyos szempontból a terapeuta szereppel, és ez nekem most nagy kérdés, hogy mi történik majd velem, hogy tudom ezt a határt jól megtartani, megmarad-e ebben a formájában a terapeuta identitásom, miközben az íráson keresztül valami más is történik.

M. D./WMN: Ha közvetve is, de máshogy mutattad meg magad, mint ahogy eddig szoktad. 

Cs. K.: Ez önmagam megmutatása? Nem tudom. Ez az, amit én is keresek, és az a különös, hogy nem tudom. Érdekes kérdés, hogy ezek kiknek a történetei. Nyilván minden alkotó önmagából dolgozik, de ezek megformált benyomások, belőlem megformálódó helyzetek, ahogy a regénybeli terapeuta sem én vagyok teljes mértékben. Ez a történet amúgy még folytatódott bennem, nehéz volt elengedni, abbahagyni. De hát végül is, amikor lezárunk egy terápiát, akkor is az az instrukciónk a páciensnek, hogy ezt még eméssze, nem kell rögtön továbbmenni egy másik terápiás műfajba, mondjuk, egyéniből egy csoportba. Idő, mire megtörténik az integráció. Íróként pedig most tapasztalom azt, hogy milyen elengedni a belőlem létrejövő karaktereket. 

M. D./WMN: Biztos a végzettségem, az érdeklődésem miatt is, de engem a terapeuta figurája nagyon megfogott. Azt éreztem, beenged egy intim térbe, a gondolatai, az érzései közé, viszont nem tudok róla az égadta világon semmit sem. Ez mennyire szokta frusztrálni a klienseket? 

Cs. K.: A pácienseim szerintem hamar megszokják, hogy ez egy nagyon speciális kapcsolat, ami tényleg semmi máshoz nem fogható. Egy olyan szokatlan közelség, amelynek az erejét talán képes visszaadni ez a könyv: tényleg rendkívül mély rétegekben tudunk meg egymásról valamit, noha a terapeuta konkrét életeseményeiről, helyzeteiről a páciens valóban nem tud semmit – a szakember reakcióiból viszont mégis sok minden kiderül róla. Nemcsak a szaktudása, hanem az is, milyen érzelmekkel, figyelemmel van jelen. Ebből azért lehet következtetni arra, milyen ember is ő, miközben persze lényeges, hogy egy felület maradjon, amelyre rá lehet vetíteni belső tartalmakat.

Bár a páciensek ezt nem mindig érzik, a terapeutának is mély, speciális kapcsolat a páciensével lenni, a másik életét kísérni akár éveken keresztül, ez számára is egy fontos kötelék.

M. D./WMN: Érdekes kettősség volt nekem, hogy egyrészt minden szereplő magasan képzett, rendkívül választékosan fogalmazó, értelmiségi ember (csellista, karmester, filozófus, fizikus), másrészt egészen zsigeri szintű testi reakciók is hangsúlyosan jelennek meg a szövegben. 

Cs. K.: Szerettem volna érzékeltetni, hogy nem csak verbális szinten történnek összehangolódások, reakciók két ember között, és a modern pszichoanalízis sem csak szavakkal dolgozik, ahogy azt a laikusok néha feltételezik. Lényeges a testi viszontáttétel: van, hogy a másik ember jelenlétében a testem előbb reagál, előbb ért meg valamit, mint ahogyan azt az elmém felfogja. Erre a könyvben is van egy kép, amikor a terapeuta a hasára teszi a kezét, holott nincs kimondva, hogy a hozzá járó nő mit élt át. 

Sokak számára persze a pszichoanalízis ma is értelmiségi műfajnak tűnik. Én sok évet dolgoztam pszichiátrián, most is kórházban, pszichiátriai ambulancián dolgozom, így sokféle pácienssel találkozom, és ezt rendkívül fontosnak tartom. Magyarországon sajnos a pszichoanalitikus gondolkodásmód a magánpraxisok világába húzódott vissza, és csak páran vagyunk, akik ilyen végzettséggel az állami egészségügyben tevékenykedünk, pedig nagyon jó lenne, ha többen lennénk, vagy még többen gondolkodnánk így.

Visszatérve a kérdésed másik részéhez: ma népszerű megközelítés, hogy ha valamit megértettem, felfogtam gondolatilag, akkor megváltozik bennem a reakció – csak ez nem mindig van így. Ez ennél sokkal összetettebb, lassabb folyamat, és néha a test előbb jelez valamit, aztán meg tartósabban benne ragad egy reakcióban: miközben az elmémmel már tudom, hogy, mondjuk, nekem el kéne hagyni azt az embert, a testem még valami másban van. Talán azért nyúltam az irodalom eszközéhez, hogy ebből a zsigeri kínból is meg tudjak mutatni valamit.

M. D./WMN: A terápia egy pontján Eszter is kifakad, azt mondja, már csomó mindent ért, de a szenvedése nem enyhül. Mi van ilyenkor? Hogyan lehet ebből továbblépni?

Cs. K.: 

Freud is írta valahol: az, hogy az ember pszichoanalízisben vesz részt, még nem jelenti azt, hogy boldogabb lesz – legfeljebb jobban érti, mi történik vele.

Ez azt jelenti, hogy megpróbálok nagyjából képben lenni azzal, hogyan működöm, hogyan vagyok benne helyzetekben, és akkor ez arrafelé vihet, hogy változzak. És ezt nehéz ma megérteni, mert más terápiás irányzatok azt képviselik, hogy elmész tíz alkalommal valahova, módosítod az automatikus gondolataidat, és akkor minden oké lesz. Szerintem nem, legalábbis én nem ezt tapasztalom. 

Ezek a rövid technikák nagyon sokat segítenek, hogy az ember egy mély helyzetből kilábaljon, de igazából ez egy hosszú belső munka, amit azt hiszem, a terapeuták, a terápiába járók értenek. Az alkotó ember is ezt csinálja: állandóan kihámoz magából valamit, azt megérti és megmutatja. Regényíróként én ezt próbáltam meg. Mind az író, mind a terapeuta zárt ajtók mögött dolgozik, az író egyedül, de a terápiában is van egy olyan belső munka, amit a szakembernek egyedül kell elvégeznie. Szóval mindketten megmutatnak valamit, azt a másik ember befogadja, fantáziál róla és reagál rá – a terápiás ülésen direktben, a könyvek esetén a szerző számára nem feltétlenül érzékelhető módon. 

M. D./WMN: Az Átkelőkben Eszter évekre beleragad a szerelmi gyászba, egy idő után már saját maga számára is irreálisnak tűnik a fájdalma. Tegyük fel, hogy egy ismerősünk, barátunk, családtagunk küszködik hasonló nehézséggel – hogyan lehet abban egyensúlyozni, hogy ne érvénytelenítsük a megélését, de azért a realitást is képviseljük?

Cs. K.: Szerintem ez az egyik legnehezebb kérdés, mert racionálisan teljes mértékben érthetetlen ez az érzelmi dermedtség: hogy az illető egy krízis után felépíti saját magát, az élete egyes területei mégiscsak haladnak tovább, más területeken viszont totálisan elakad. És hogy ez minden belátás, józan érv, családi-baráti támogatás ellenére mégis megmarad. Ez az elakadás megmarad. A helyzet nyilván pszichoterápiáért, pszichoanalitikus terápiáért kiált!

Egyébként terapeutaként is ezt a legnehezebb átélni: hogy ugyanabban tapicskolunk, ugyanazokat a témákat járjuk körbe újra meg újra, egy pici megértés, aztán visszatérünk az eredeti posványba, amit a páciens őt lehúzó mocsárként él meg; mintha léptünk volna egyet előre, aztán mégiscsak vissza. Ez gyakori élmény a terápiában. Nyilván karakter kérdése is, de a magyarázat alapvetően azokban az ösztönökben, szükségletekben, vágyakban rejlik, amelyek mozgatnak minket, és amelyek nem tudatosak.

Ebben a helyzetben tehát a racionális érvek nagyon kevéssé hatnak, inkább csak elviselni lehet a másikat: bármilyen kapcsolatban vagyunk is a megdermedt emberrel, az folyamatos megterheltséget jelent, és nincs válaszom arra, hogy mikor lesz vége.

Irodalmi eszközökkel próbáltam ebből az élményből amennyit csak lehet megmutatni, átélhetővé tenni, talán ez a jelenlegi válaszom erre. Változás van, megértés van, elhordozása egy-egy ilyen helyzetnek. Én úgy tapasztalom, hogy egy-egy téma megdolgozása annyit jelent, hogy továbbra is ott vannak bennünk a nehéz életesemények, időnként átúsznak rajtunk, de már nem fogják ugyanazt a hatást kiváltani. Nem fognak öngyilkossági fantáziákhoz, önsértéshez vagy testi betegségekhez vezetni, hanem egyszerűen jönnek-mennek bennünk. Bár már nem kapcsolják be ugyanazokat a reakciókat, a nagy veszteségeink örökre velünk maradnak.

Kiemelt képünket készítette: Chripkó Lili

Milanovich Domi