–

Rita lassan jött felém, a vizsgálat láthatóan és érthetően megviselte. Meg a diagnózis is. A kocsinak dőltem, majd elindultam felé. A bejáratnál áll egy rakat pad, oda ültünk le. Sápadt volt, gyanítom, én is.

– Ez az – mondta.

Bólintottam. Jött egy mentő, és már ment is. Hoztak vagy vittek valakit, nem tudom.

– De…

– De?

– Nem négy és fél centi.

– Nem?

– Csak másfél.

A combomra tettem a jobb kezem, úgy méregettem a hüvelyk- meg a mutatóujjam közt. 

– Az nem olyan nagy. Különben is, hat hónap vagy mennyi alatt négy centi, az iszonyú agresszív lenne. 

Rita nem felelt.

– És?

Sóhajtott. 

– A másik az kisebb.

– Megtalálták? – kérdeztem összeugró gyomorral.

– Nem volt valami nehéz – mosolygott erőtlenül. Olvastam én erről. Hülye lettem volna nem olvasni. A Breastcancer.org napokig nyitva volt a laptopomon. Ha már olvasni akarok róla, legalább ne hülyeséget.

A melldaganat az esetek túlnyomó többségében az azonos hónaljban lévő nyirokmirigy daganatával jár együtt.

– Akkor…

– Akkor? – kérdeztem.

– Van egy rakat teszt.

– Gondoltam.

– Hogy van-e áttét.

Áttét. Az. Tudom, mi az. Az áttét az, amiről nem olvastam. Proccból. Dafke. Szándékosan. 

– Hova megyünk? – kérdeztem. A bejárat előtti parkban egy srác dőlt neki a kőpadnak, és biztos voltam benne, hogy spanglit szív. Vagy valami különösen büdös kelet-európai kapadohányt.

– CT, meg MRI, meg vérvizsgálat. Aztán vissza.

– És?

– Leülünk, megbeszéljük, hogy mi lesz.

– Gondolom, kemó.

– Az biztos.

Megfogtam a kezét. 

– Édesem. Ez nem fog fájni. Szar lesz, az kurva hétszentség, de fájni nem fog. 

Mosolyogtam, már ha mosolynak lehetett hívni. – Egy dolog nyugtasson.

– Micsoda? – nézett rám.

– Ha fájna, nem engedtek volna haza.

– Az jó, ha nem fáj? – nézte a papírcsomót a kezében.

– Ezt az egyet tudom. Ha már fáj, akkor… – hagytam lógni a mondat végét a levegőben.

– Menjünk haza.

Beültünk a kocsiba, és a Gürtelről kanyarodtunk az 1-esre, amikor megszólaltam. 

– A gyerekek.

Rita nem felelt. Valami bécsi Fittipaldi-növendék majdnem negyvennel repesztett a belső sávban. Dudálás helyett bevágtam elé, de ettől én sem éreztem magam jobban, ő se vezetett gyorsabban.

– Ahogy van, azt mondjuk nekik.

– Persze.

– Mondod?

– Mondjad te – nézett maga elé.

Schönbrunn környékén egy darab buszt nem láttunk, egy árva turista nem bolyongott a kocsik között. De legalább a nap sütött. Leparkoltunk a ház elé, megszorítottam a kezét. 

– Lenyomjuk. Akármi lesz, lenyomjuk.

– Akkor jó – mondta. – Mert én is így gondolom. – Kinyitotta az ajtót, én bezártam a kocsit, és a lakásban kolbásszag helyett két halálra rémült gyerek fogadott minket. Az életben nem láttam ilyennek őket, két böszme nagy kisgyereket, akik legalább annyira be voltak szarva, mint mi, és ők nem nagyon titkolták.

– Na mi van? – kérdezte Gergő. Marci csak nézett, ahogy szokott, amikor nem akar beszélni. Megátalkodottan. És a szeme sarkában már volt valami, amit nem gyakran láttunk. Utoljára három éve, amikor a nagyapja meghalt.

– Édesanyátok mellében találtak egy daganatot, ekkora – mutattam.

– Meg a hónaljamban egy másikat – jegyezte meg Rita. Ő az asztalnál ült a kölykökkel, én meg a tűzhelynek támaszkodtam. Délre járt az idő. Napok óta tavasz volt, most be is sütött az ablakon.

– Kettő? – kérdezte Gergő.

– Annyi.

– És? Meggyógyulsz, anya? – szólalt meg Marci olyan hangon, mintha félrenyelt volna.

Rita rám nézett. 

– Reméljük – kezdtem, és fogtam a reggeli bögrémet, majd letettem. – Nem tudjuk. Reméljük. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, de ez most itt, ez most nem annyira vicces.

Gergő olyan egyenesen ült, mint még soha, pedig nem jó a tartása a böszme karate miatt. Bezzeg, ha úszna. 

– Anya… – kezdte.

– Édesanyátok nem fog meghalni – feleltem. – Jó kezekben van, meg akar gyógyulni, és…

– Ezt most megígéred nekem? – kérdezte Marci, akivel nem érdemes szórakozni.

– Nem, fiam, nem ígérem meg neked – néztem a szemébe. – Mert nem ígérhetem meg, mert nem vagyok anyád kezelőorvosa, mert lófaszt se tudok a rákról. De azt az egyet megígérem nektek, hogy rajtunk nem fog múlni.

Gergő, a gyakorlatias, a kezét az asztalra tette. 

– És most mi lesz?

Rita nyelt egyet, és a papírcsomóra mutatott.

– Tesztek. Egy rakat teszt, vérvizsgálat, CT, ilyenek, aztán ha nincs áttét…

– Mert az is lehet? – szúrta közbe Marci.

– Igen.

– Értem.

– …ha nincs áttét – folytatta Rita –, akkor kemó, tizenkettő, utána meg műtét.

– A kemó…? – állt fel Marci.

– Az arra jó, hogy lekicsinyíti a daganatokat, és amikor már egészen kicsik, akkor könnyen el lehet távolítani őket – válaszolta Rita, mintha nem is saját magáról, meg a melléről beszélt volna.

– És kész? – kérdezte Gergő. – Mármint jön a sebész, és sutty? – mutatta.

– És kész. Sutty.

Fél órája hazafele jövet azt mantráztam magamban, hogy ennél tovább ne menjünk. Ha kérdeznek, válaszolok, de ha nem kérdeznek, akkor nem. Csak arra válaszolunk, amit kérdeznek. És kész.

Vagy nem. Először tudni kell, hogy mi van előttünk. Pontosan, tényszerűen. Van-e áttét. De ha van, akkor is voltaképpen ugyanaz a helyzet.

– De… – nézett Rita először Marcira, aztán Gergőre.

– Mit de?

– A kemónak van egy elég kellemetlen mellékhatása – közölte. – Legyengíti az immunrendszert.

A két kölyöknek még nem esett le.

– Nagyon – tettem hozzá.

Nem emlékszem, Marci nézett-e először a bátyjára, vagy fordítva, de a kölykök azzal a hosszú pillantással le is vezették, amit le kellett vezetniük. Amit mi is levezettünk. Mert az orvosok levezették Ritának. Magunktól is rájöttünk volna, de megspóroltak nekünk egy kör izgulást.

– Hogy akkor ezt a Covidot, ezt nem lenne szerencsés elkapnod – bólintott Gergő Marcival egyetértésben.

– Az jó lenne, ha nem kapnám el – értett egyet Rita.

– Sima ügy – csapta össze a kezét Gergő. – Maszk, kesztyű, fertőtlenítés, óvatosság. Majd figyelünk. Ne aggódj, anya, nem fogod elkapni.

Mert az most bebaszna, jegyeztem meg magamban, oly sok mindennel együtt. 

– Emberek – néztem rájuk. – Hogy van, Marci, a törzsekben? Amit azon a nemtom, milyen órádon tanulsz.

– Apa…

– Tudod, hogy mire gondolok.

– Hogy a törzs együtt gondozza a betegeket.

– Na – mutattam körbe. – Ez a törzs. Mi, négyen. Nincs más – fújtam ki a levegőt, de meg nem könnyebbültem tőle. – Akár sok, akár kevés, ennyien vagyunk.

Ez már sok volt nekik, meg nekem is. De Ritának nem. Elővette a hűtőből a rakott krumpli maradékát, és berakta a sütőbe, majd tányérokat pakolt az asztalra.

– Én nem eszem – mondtam neki.

Aggódva állt meg a kezében a szedőlapát.

– Mert?

– Elmegyek, járok egyet – feleltem. Aztán kijavítottam magam. – El kell mennem. Járnom egyet.

Úgy rohantam el otthonról, mint Gergő szokott, ha elfogy a kolbász vagy a zsemle. Nem tudtam, merre megyek, vitt a lábam, neki a hegynek, át az erdőn. Fejhallgatót sem vittem, dühödten kerülgettem a kedélyesen sétálgató nyugdíjasokat. Festői nap volt, minden tekintetben. Kora délutánra járt, a nap erősen sütött, de a fák már zöldellő koronáján keresztül pont annyira ért a meleg, hogy kellemes legyen. Az ösvények tele voltak kutyákkal meg a nyugdíjasokkal, akiket sétáltattak, így aztán bevágtam a fák közé, arra, amerre a legsűrűbb.

Tudtam: ha még egy embert látok, annak csúnya vége lesz.

Csúsztam-másztam felfelé, kapaszkodtam ágakba, gyökerekbe, a Wienerwaldban mindegyikből bőven van, és amikor belém tépett egy bokor, örültem, mert fájt. Kiszáradt a torkom, nem tudom, hányszor sodorták le ágak a sapkámat, de mentem, mert minden akaratom ellenére megint rám tört az ismerős, de jól gondozott, sötét sarokban üldögélő érzés, hogy az élet nem más, mint állandó veszteségek sorozata. A mi törzsünk az nem egy nagy törzs. Ez a négy ember, és slussz.

Mindenki ott vibrál mellettem, akit eltemettem. A nagyapám, aki 14 éves koromban esett össze az utcán. Aztán volt pár év szünet, csak távoli rokonok patkoltak el, na de aztán, aztán a lemaradás… az be lett hozva. Huszonhat éves voltam, amikor meghalt a nagyanyám. Harminc, amikor az apám. Anyám még megérte Gergő születését, de 37 éves koromban ő is meghalt. Rá egy évre egy gyerekkori barátom. Rá egy évre egy másik. Aztán a nagynéném. Negyven sem voltam, és nagyjából mindenkit eltemettem, akit el lehetett, meg érdemes volt. 

Rita szülei sem élnek, van egy nővére, de az valahol Franciaországban lakik, de amennyi hasznát vesszük, élhetne Patagóniában. Született Pató Pálné, bár szerintem ő maga a Pató, csak borotválkozik, és inkább a karom rágom le, mint hogy a segítségét kérjem. Nekem aki rokonom maradt, azoktól jobbnak láttam a családomat meg magamat is megkímélni. Évekkel ezelőtt kiradíroztam az egész bagázst az életemből, azt sem tudják, hogy családom van. Maradjon is így. Rita rokonai meg olyan zavaros társaság, hogy a saját életüket is nehéz kordában tartaniuk, és annyira Pesthez ragadtak, hogy amikor az Őrségben laktunk, akkor sem bírtak eljönni hozzánk.

Hát, ennyien vagyunk. Mi, négyen. És ha nem figyelünk, akkor hárman leszünk.

Éppen elég urna tartalmát öntöttem a markomba, és morzsoltam a patakba, hogy többet ne nagyon akarjam ezt csinálni. Vele ne. Még ne.

Ekkor már ott másztam, ahol nem lehetett és kellett volna. Gyökerek se voltak, csak kövek, azokba kapaszkodtam, a körmöm letörött, a cipőmből pergett a száraz föld, és nem tehettem mást, keresztben átmásztam a Wienerwaldon kanyargó betonúton, akár egy félőrült gombász, és mire felértem a kilátóhoz, már az is fájt, amire nem is emlékeztem. Ittam a csapból, bedugtam alá a fejemet, ránéztem két nyomorult, térben és időben is eltévedt kínai turistára, akik azonnal odébbálltak, az egyik sutyiban lefotózott, majd megint bevettem magam a fák közé.

Négy óra felé járt, mire hazaértem. A konyhában megmostam a kezem, a törött köröm maradékát lekanyarítottam, és feltettem egy kávét.

– Te is kérsz? – kérdeztem Ritát, aki a laptopja előtt ült a nappaliban. Annyira sütött a nap, hogy a függönyt is be kellett húznunk.

– Persze – felelte, és odajött mellém.

Az előszobaszekrény tükrében megláttam magunkat. Én néztem ki úgy, mint akit daganattal diagnosztizáltak. 

– Gondolkodtam – mondta.

– És én is.

– Arra jutottam, hogy amikor ezt az egészet végigcsináljuk, és valamiért nem sikeres, akkor levetetem a mellem – mondta, mintha valamelyik óvodásának magyarázta volna, miért kétséges ötlet gyöngyöket dugdosnia az orrába.

– Helyes.

– Ott helyben meg is plasztikázzák.

– Hajrá – bólintottam, és levettem a tűzről a kis Bialetti kotyogót, és öntöttem. – Cukor vagy méz? – Mert mindig mással kéri.

– Rizstej.

A magaméba tejszínt öntöttem.

– Mind a két mellemet odaadom érte, hogy… – kezdte.

– És én is – feleltem, mire rám nézett, és azt nézte, viccelek-e. – Van három dolog, amiben meg kéne állapodnunk, jó? – kavartam a kávét.

– Adsz egy Győri kekszet? – kérdezte halkan, mert az a két malac a szobájában, fejhallgatóval a fején is meghallja a Győri keksz és Túró Rudi szavakat. Előszedtem párat a dugicsomagból. – Miben állapodjunk meg? – rágta Rita a csokisat, mert azt szereti.

– Ahhoz, hogy ép ésszel végig tudjuk csinálni, kell pár dolog. Neked is, meg nekem is, meg nekik is – intettem a kölykök szobája felé, ahol gyanús volt a csönd. – Mert végigcsináljuk.

– Végig.

Bólintottam. 

– Te nem vagy rákos.

Rita fejét kicsit oldalra billentve nézett rám.

– Rákod van, de nem vagy rákos. Nem határozhatja meg ez a betegség, hogy ki vagy. Nem vagy áldozat, nem leszel túlélő, hanem fel fogsz gyógyulni.

– Fel.

– Nincs weblap. Nincsenek tanácsok, csoportok, öndiagnózis. Nincsenek sorstársak.

– Csak az orvosok vannak – helyeselt. – Ezt már eldöntöttem, amíg te… elvoltál. Úgy döntöttem, hogy bennük bízom. Azt mondják, ez a legnagyobb mellrák-ambulancia az országban.

– Akkor értik, amit csinálnak – kortyoltam a kávét. – Azt szedd, amit mondanak. Ne mást. Nincs alternatív gyógymód, gomba, tea, anyám kínja.

– Tudod, hogy a legjobb beteg vagyok – mosolygott. Így igaz. Egy gyomorrontást is olyan önfegyelemmel kúrál ki, mintha kétoldali tüdőgyulladás lenne. – Én is erre jutottam. Ha azt mondják, hogy feküdjek, és nyögjek, akkor…

– Fekszel és nyögsz – mosolyogtam. Apám szokta ezt mondani nekem, és olyan jólesett, hogy most őt idézte. Amikor kölyökként fel akartam kelni az ágyból tettetett vagy éppen valós betegségem során, apám mindig a szája sarkába tolta a cigarettát, és közölte: „A beteg fekszik, és nyög.”

– És?

– Közös a buli – hörpöltem ki az utolsó korty kávét. – Nem csak a tied. Az enyém is, meg a malacoké is. Ami neked fáj, nekem is.

Ha fáj, tudjuk, és hozzuk a bogyót. Ha szédülsz, elkapunk. Ha nem akarsz felkelni, akkor csöndben leszünk. Ha sírni akarsz, adok zsebkendőt. De ezt, ezt most ne tartsd benn – simítottam meg a haját, mert napsugaras, türelmes és kiegyensúlyozott természete ellenére – vagy amiatt? – Rita szeret magában tartani dolgokat, matekolni rajtuk, és ezek a matekgyakorlatok vezettek már pánikrohamhoz nem egyszer, és nem kétszer.

– Ja, és olyan izét, olyan kendőt légy szíves ne, jó? – kértem. – Tudod, amitől olyan…

– Már meg is találtam, milyen sapkát fogok hordani, és képzeld, kiderült, hogy a biztosító fizet egy parókát is, gyere – fogta meg a kezem, leültetett a laptopja elé, és nem feltétlenül felhőtlenül és őszintén ugyan, de fél óra múlva már azon röhögött a törzs egy penzingi parókás honlapja előtt, hogy melyik paróka kinek állna jól, és a démonok – Rita, Gergő és Marci démonjai, meg az én dög démonom – csak egyszer-kétszer bukkantak elő, de akkor is takarásban.

Nem is kértem többet. Nem is várhattam többet. Elég volt a hamvakra gondolnom a kezemben, hogy tudjam: a démonok azok ott lesznek, és ha barátkozni nem kell is velük, de a jelenlétüket egy ideig kezelni és/vagy tolerálni kell. Mert ők is részei ennek. Akkor értettem meg igazán Karinthyt is: Részei vagyunk egymásnak.


Gábor Marcell

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Justin Paget