–

Ez volt az a pont, amikor úgy istenesen megijedtem. Ahogy kell. Eddig mindannyian bírtuk erővel is meg idegekkel is, ám ahogy Rita az ágyon ülve elmondta, mi történt a dokinál, leizzadtam.

– Kétoldali tüdőgyulladás – sóhajtott. – A fura az, hogy nem nagyon éreztem. Most sem érzem. De az.

– Ha ő mondja, akkor az – feleltem.

A srácok nem voltak otthon, mondataink üresen pattogtak a falak közt.

– De nem súlyos. Ha fekszem, és szedem az antibiotikumot, akkor…

– Édesem, ha kell, én is veled együtt fekszem, és szedem az antibiotikumot – fújtam ki a levegőt. – Bármit – bólintottam. Csak ne kelljen kórházba menni.

Egy alsó légúti betegség egy légutakat is megtámadó járvány idején, lerohadt immunrendszerrel nem a legjobb kombináció. Bármit megteszünk. Bárkinek. Bármikor. 

– És nyilván, amíg szedem az antibiotikumot, addig szó se lehet a kemóról – jegyezte meg, fanyar mosollyal az arcán. Már egy hete arról beszéltünk, hogy ezt az utolsó kemót, a nyolcadikat, ezt, ha lehet, átugornánk. Vagy törölnénk. Ritának mondania sem kellett, mindannyian láttuk, hogy nincs valami jól. Ez az új kemó megdöntötte az emésztését, az alvását, és egészen fura dolgokat művelt benne. A gyógyszer mintha lerakódni látszott volna a kezében és a lábában, bőre sötét volt, a vonalak az ujjperceknél zavarbaejtően fehérek. 

Megszólalt a mobilja.

– A kórház – mondta.

Hm, álltam fel, és amíg beszélt, addig főztem egy kávét, aznap a negyediket.

– A dokim hívta fel őket, hogy mi a helyzet – bontotta Rita a vonalat.

– Az AKH-ból hívtak? – fordultam meg, mert még mindig meglepett, hogy ennyire nyomon követik a betegeket. – Mit akartak?

– Hogy hogy vagyok. És persze, kemó eltolva, a folytatást megbeszéljük, ha vége van.

Előszedtem a tejszínt. – És mit mond a doki, mennyi idő, mire kijössz belőle?

– Legalább két hét, de akár három is lehet. Kétnaponta látni akar.

– Helyes – adtam oda neki a kávét abban a kis csészében, amit annyira szeret. – Helyes.

– Ne aggódj, nem lesz baj – lépett oda hozzám.

– Persze, de én azért be vagyok szarva – mosolyogtam rá.

Hat-hét éve köhögtem valamiért, és elmentem az orvoshoz, mintha éreztem volna. Csak a gyanúját állapította meg a tüdőgyulladásnak, de én ettől még káprázatosan pocsékul éreztem magam, és eszembe jutott a nagyapám, aki ebbe (is) halt bele. Három napig feküdtem és nyögtem, magamtól, mindenféle biztatás nélkül. Máig élénken él bennem az a pár nap. 

A srácok egy órás eltéréssel megjöttek, elmondtuk nekik. Nem értették, miért vagyok olyan komor, én meg úgy döntöttem, nem magyarázom el. Éppen eleget kaptak a nyakukba.

– Vigyázzatok anyátokra – közöltem.

És Rita lefeküdt, és ahogy kell, három kurva hétig feküdt. Én a harmadik napon eret vágtam volna, hogy a negyedik napon kiugorjak a teraszról. De ő nem.

Sehova nem ment, senkivel nem találkozott, Laurával mindennap telefonált, a másik barátnőjével váltották az e-maileket, és nem nyögött. Még akkor sem, amikor az iskolákat megint bezárták, a srácok edzésre sem mehettek, megint ott találtuk magunkat, mint tavasszal. Össze- és bezárva az életünkbe, meg valahol kizárva is belőle. 

– Biztos, hogy kérhetem, hogy hagyjuk el az utolsó kemót? – kérdezte Rita, amikor a három hét leteltével leparkoltam az AKH előtti sarkon. Be már nem hajtottam, mert mint kiderült, azt nem szabad, és az ötödik, levélben kapott büntetés után leszoktunk róla.

– Kérheted, sőt kérd is – fordultam felé, miközben a kocsik megállás nélkül hajtottak be a kórház területére. – Figyelj, én ehhez végképp nem értek, de próbálok józan ésszel gondolkodni. Jó?

– Én is.

– A múltkor alig találták a daganatokat. Nyáron.

– És nem nőttek vissza a kihagyott kemó miatt?

– Nem, szívem, nem – feleltem, máig nem tudom, miért olyan magabiztosan. – Szerintem ennek most van itt a vége. Erős vagy, öt hét, majdnem hat telt el az utolsó kemó óta. És kellett is ennyi idő, hogy összeszedd magad. Ha most kapsz egyet, utána hetekig szóba sem jöhet a műtét. Látva a járványhelyzetet, kétlem, hogy reszkírozni akarnának azzal, hogy tologatják a műtétet. Én ehhez semmit sem értek – mutattam mindenre és semmire, de különösen az AKH-ra –, de józan paraszti ésszel a következő lépés a műtét. Mondd meg, hogy ezt szeretnéd. Meg fogják érteni. Hidd el.

Megértették. Ott volt előttük Rita minden lelete, mert persze megint volt vérvétel, meg ami vizsgálat még szóba jöhetett, az éppen ügyeletben lévő orvos elküldte gyorsan ultrahangra, majd az eredményt látván közölte: utolsó kemó törölve, keresnek egy időpontot a műtétnek.

Nem is emlékeztem, mikor láttam Ritát ennyire… boldognak. Alighogy hazaértünk, nekiállt lasagnát csinálni, én hoztam a srácoknak kolbászt meg Sprite-ot a Billából, meg egy tiramisut, és a vacsora végén koccintottunk. A malacok a Szent Sprite-tal, mi meg nem azzal.

– Arra, hogy soha többet nem eresztenek belém kemót – emelte Rita a poharát, és ahogy rájuk néztem, talán először éreztem valamiféle megnyugvást, hogy meglesz ez. Ezt letoltuk eddig, a maradék már csak könnyebb lehet. 

– De miért is kellett a kemó? – kérdezte Marci, a házi kekec. – Ha egyszer csak árt.

– Mert ennek ez a menete, fiam – feleltem. – És többet használt, mint ártott. A kemó kimegy belőled. Amire adják, az nem. Ezért kellett. 

Valóban. A műtétre készülve Ritának megint végig kellett csinálnia a szokásos vizsgálathegyet, a CT-től az MR-ig mindent, és minden vizsgálatnak egy volt a vége: a daganatok mérete drámaian csökkent, nincs áttét, és ezt a rákot leszámítva egészséges, mint a makk.

– Tudod, minek fogok örülni a legjobban? – kérdezte a műtét előtti vasárnapon, ebéd után. Halat rántottunk. Ők hárman tyúklevest ettek, én meg tőkehalat.

– Ha nem böknek meg megint a tűkkel?

– Ugyan, az semmiség – legyintett. – Hanem hogy visszakapom a kontrollt az életem fölött.

Ez primér módon neki, szekunder módon nekem is nehéz volt, az életünk időleges… távolléte. – Tudom.

– Hogy nem csak a vizsgálatok vannak, hogy ekkor menjek ide, feküdjek le oda, vegyem be ezt, vetkőzzek le, öltözzek fel, ebbe pisiljek, abba vesznek vért – ingatta a fejét.

– Vissza akarom kapni az életemet, meg a fölötte való rendelkezést is. Fél éve tudod, mi vagyok?

– Hm?

– Beteg. Páciens. Még akkor is, ha nem érzem magam annak

– szedte össze Rita a tányérokat. – Értem, hogy sok a beteg, és rengeteg a munkájuk, és mindenki tök kedves volt, de tényleg.

– Tényleg – bólintottam. Ha akár csak egyszer bemehettem volna a kórházba, biztos megköszönöm valakinek.

– Értem, hogy tudják, hogy mit miért csinálnak, és nincs idejük elmagyarázni mindent, és nem is várom, de olyan voltam, mint egy… – hallgatott el.

– Mint egy?

– Mint egy betegség, akinek van neve és családja. Pedig nem akartak így kezelni. De mégis így történt.

– Tudom.

– Dehogy tudod! – nevetett. – Egyszer voltál a bokáddal orvosnál.

– Pont elég is volt ahhoz, hogy ne legyen kedvem visszamenni – feleltem. – Meggyógyult, nem? Nem mintha párhuzamot akarnék vonni a bokám meg a melled között – forgattam a szemem, és hirtelen nekiálltunk nevetni.

Nem különösebben volt min nevetni, talán ezért tettük.

Hogy teljes legyen az életünk, a tüdőgyulladás utolsó hetében eltaknyoltam a parkban, és mire hazaértem, a jobb bokám kétszeresére dagadt. A doki, akihez elmentem, közölte, hogy fizioterápia, mire én – magamban – közöltem, hogy lófaszt, kivárom. Ilyen sem volt még, mint szeptember utolsó hetében: feküdtünk mind a ketten, és nyögtünk. Ráadásul én nyögtem hangosabban. 

Aztán rá egy hétre megint nyögtünk. Rita táppénzének hat hónapja lejárt, behívták a biztosítóba, ahol közölték vele, hogy egy kicsivel kevesebbet fog kapni. Két hét múlva kiderült, hogy a „kicsivel kevesebb” több mint egyharmad, de ott tartottunk, hogy ezt sem bántuk. Amikor közölték, hogy Ritát november 19-én műtik, megint koccintottunk. Előtte az orvosok mindent elmagyaráztak neki, de csak neki, mert a kórházba továbbra sem mehettünk be. – A műtét után sem? – kérdeztem tőle.

– Ne hülyülj már – legyintett. – Kedden bemegyek, szerdán megműtenek, ha minden jól megy, pénteken otthon vagyok.

– Remek – bólintottam, és csak néztem, ahogy felemelt fejjel megy bele ebbe az egészbe. Lehet, hogy csak színjáték volt, de ha igen, akkor magamagának legalább annyira szólt, mint nekünk. A gondolatokból szavak lesznek, a szavakból mondatok, a mondatokból cselekedetek – magyarázta Rita régebben. És igen, ezt sem lehet másképpen csinálni. Úgy nem mehet be a kórházba, hogy „jajmostmilesz”. Csak úgy, hogy szépen összepakol, feltölt minden kütyüt, és szinte várja, hogy megtörténjen, és túllegyen rajta.

– Ki fogják venni belőlem azt, ami megmaradt – közölte Rita csillogó szemmel, ahogy a neszesszerbe dobta a füldugót. Még csak mérges sem volt a daganatra, egyszer sem. Soha nem kérdezte, hogy miért vele, miért most. Itt is egy húron pendülünk: senki sem áldozat. Mindkettőnk életében volt legalább féltucat esemény, ami simán kihozhatta volna belőlünk az áldozatot, de nem engedtük. Tudomásul vette, hogy ez történt, és csak azt nézte, hogyan lehet ezt megoldani. Mármint az életbenmaradást. Mert arról volt itt szó, akárhogy forgatjuk ezt az egészet. 

A nagyanyám, akit imádtam, nyolcvankilenc évesen elesett az utcán, és eltörte a bordáját. Nem akart begyógyulni. Hónapok alatt sem. Kivizsgálták. Aztán nagyon gyorsan betolták a műtőbe, felnyitották – és összevarrták. Nem volt segítség. Ahova néztek, mindenhova átterjedt a daganat, azt sem tudták, hol kezdődött. Nagyanyámnak esélye sem sok volt, és tudta. Haláláig nem szólalt meg. Hallgatott, mindent elmondott, amit akart. Ritának viszont esélye volt, és tudta. Tudtuk. Hogy most már majdnem vége lesz.

Nem tudom, mennyit aludtam a műtét előtti éjszakán. Reggel még beszéltünk, betolták a műtőbe, én meg a telefont bámultam öt órán keresztül.

Vannak nyomok, amiket nem lehet kitörölni. Apámék autóbalesete után tíz napig minden napomat azzal kezdtem és fejeztem, hogy hívtam a kórházat: – Élnek még? – És valahányszor megszólalt a telefon, rettegve néztem. Nem mehettem be hozzájuk, annyira összetörtek, csak a telefont néztem napokig, ahogy most is a telefont néztem – szerencsére most csak pár óráig, mert jött az üzenet: „Kész vagyok, meg ébren is. Szerencsére tök jól mozog a karom, kicsit fájnak a sebek, de tűrhető. Estére kérek azért fájdalomcsillapítót. Az sosem árt. Este jönnek a »cukros nővérkék« a fincsit osztogatni.”

– Emberek! – kiáltottam el magam, de fölöslegesen, mert Marci és Gergő ott sertepertéltek körülöttem. – Anyátok jól van.

Gergő, az örök opportunista rögtön megpillantotta a lehetőséget: – Akkor rendelünk pizzát?

– Mi köze a pizzának ahhoz, hogy anya jól van? – kekeckedett Marci némi joggal, de inkább a laptop elé ültem pizzát rendelni, mert az arcuk vörös volt a megkönnyebbüléstől. Hónapok óta nem volt ilyen nyugodt estém. A malacok befalták a pizzájukat, Rita hat után beájult, én meg felkötöttem a cipőmet, és elmentem futni, rendesen, nem dühből, nem izomból, nem erőből, nem azért, hogy fájjon, nem a hegynek fel a fák között, hanem a közeli parkban. Ha hideg is volt, nem éreztem. Csak azt, hogy jólesett futni, mozogni, levegőn lenni, és végre mélyet lélegezni.

Mert a műtét tökéletesen sikerült, a sebész kivette a tumorokat, sőt a hónaljából a nyirokmirigy nagy részét is kivágta, mert biztosra akart menni.

„Képzeld, jött a dokinő is, aki operált, megnézni a sebet, tetszett neki, de nem ígért semmit. Biztosra mennek, és az a fontos. Holnap is jön majd” – írta Rita. És jött, és akkor is tetszett neki a seb. És hazaengedte Ritát. Vasárnap már együtt ebédeltünk.

Ennek most erős három hónapja. Ma már nem a végét látjuk, hanem a végénél tartunk, és kedvünket csak kicsit szegte, hogy a műtét után hat héttel már el is kezdődött a sugárkezelés, mindennap négy héten keresztül, és mellette egy újabb gyógyszert kell szednie, ami egy „lebutított” kemó, célzottan a rosszindulatú sejteket támadja, közben nyilván gyengíti az immunrendszert – és akadályozza a sebgyógyulást.

Mi tagadás, ez megakasztotta a lendületünket: egyszerre a sugár, a gyógyszer és a gyógyulni akaró műtéti seb sok volt.

A sugár végére a seb elég ramatyul festett, és annyira nem akart begyógyulni, hogy a gyógyszerszedést fel kellett függeszteni – de ez nem számított, mert Rita a múlt héten fodrásznál volt. Már annyi haja van, hogy lehet melíroztatni, és december közepe óta szemöldököt sem kell már rajzolnia. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni egy melírozásnak.

Mert nem elég, hogy volt mit melírozni, volt kinek melírozni – az élet vissza látszik döccenni a normálishoz kicsit hasonló csapásba.

Kölykök heti két napot iskolában vannak, a társaik között, edzésre járnak, Gergő szerintem csajozik, de nem bírom kiszedni belőle, melyik csajjal kavar, Marci több időt tölt sakkozással, mint úszással. A klubomat is visszaengedték a vízbe, és ha nem is teljes gőzzel, de folytatjuk az edzést. Egyelőre az sem zavar, hogy egész évre annyi verseny van beállítva, mint tavalyelőtt egy hónapra, és úgy általában billeg az állásom a klubban. 

Biztos van tanulsága ennek az egésznek, ami történt. Rosszabb pillanataimban úgy érzem, ez volt az eddigi ötven évem közül a legpocsékabb, de közben meg nem igaz, hiszen Rita fodrászhoz jár, amiről tavaly nyár elején nem feltétlenül voltam meggyőzve. Biztos van tanulsága – írtam, mert még nem tudom, mi az. Most érünk a végére.

Az ember csak akkor tudja, mekkora hegyet mászott meg valójában, ha felér a tetejére. Alulról nézve csupán a hegyet látja, felülről nézve meg az odavezető utat 

– teljesen viszont csak akkor értékeli, ha egyre távolabb került a hegytől, a tetejétől, a mászástól, a visszacsúszásoktól, az elszakadt kötelektől, a fájdalomtól, a ficamoktól, a süvöltő széltől, az ordítóan hideg éjszakáktól, a mindennél üresebb, ijesztőbb magányérzéstől.

Most annyit tudunk, hogy megmásztuk a hegyet. Felmentünk, és már lefele mászunk. Az később derül ki, hogy miféle és mekkora volt a hegy – de együtt másztunk, és ha találni akarnék egy frappáns befejezést, azt írnám: együtt mászni még akkor is jó, ha nem annyira jó. Mert együtt mászunk, közösen.

És ha jól belegondolok, tök mindegy, hogy felfele vagy lefele. Mert együtt mászunk.

Gábor Marcell

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PeopleImages