„Daganat? Az nem lehet!” – Mellrákos lett a feleségem
Mindig egy sokk lenne – a ménkű, ami beüt –, és csak állnál bénultan, leperegne előtted minden, ha egy csomót találnál a melledben. De amikor a világjárvány idején történik… akkor a helyzet talán még nehezebb. Az elkövetkezendő hetekben egy férj meséli el, milyen volt tavasszal, az első hullám idején belecsöppenni a mellrák elleni küzdelembe – nem Magyarországon, hanem a szomszédos Ausztriában, kint dolgozó magyarokként. Milyen férfiszemmel, a pálya széléről, tehetetlenül nézni, ahogy életed társa alól – és a családotok alól – kihúzzák a szőnyeget. Vendégszerzőnk, Gábor Marcell írása – egy sorozat első részeként.
–
– Nézd meg te is, ez itt micsoda.
Felnéztem a laptop kijelzőjéről a feleségemre, akinek a hangjában még nem hallottam az aggodalmat, de a szemében már láttam.
– Itt van valami – mutatott a bal mellére. – De csak akkor, ha állok. Ha előrehajolok, akkor nem érzem.
Megmutatta. Megfogtam.
– Nem lehet, hogy ez valami mirigy-gyulladás?
– Nem tudom – felelte.
Kiültünk a konyhába. Rita lefőzött egy kávét, én meg felálltam, és a pultnak dőltem.
– Mikor voltál utoljára a Szűcsnél?
– Te is tudod, ősz elején.
– És akkor nem talált semmit.
– Nem – kevergette a kávéját, majd ránézett Gergőre, a nagyobbik fiunkra, aki a hűtőnél állt, kezében kolbásszal. – Éhes vagyok – rántotta meg a vállát, és mintha kifejezetten rosszulesett volna neki, hogy nem ugratjuk, amiért mindig és állandóan éhes. Az öccsével ketten két nap alatt lepusztították a hűtőt, én meg annyira untam a Billába járni, hogy már káromkodni sem volt kedvem. Most meg különösen nem.
– Tudod, minden fürdésnél megnézem a mellem, hogy van-e benne csomó – folytatta Rita.
– Tudom. És amikor veled vagyok, akkor én is megnézem, és nem találtam én sem semmit – jegyeztem meg, de nevetni már nem volt kedvünk.
– Különben is, ennyi idő alatt nem lehet tumorod.
– Nem. Meg nem is lenne szerencsés. Pont most.
– Pláne – feleltem. Másfél hónapja jártunk a lezárásban, se ki, se be, egyikünk se dolgozott.
Ritának hiányzott az óvoda, nekem az uszoda. A gyerekeknek a kolbász. – Várjunk pár napot – javasoltam rengeteg ésszel. – Hátha tényleg egy mirigy vagy valami.
Vártunk. Nem múlt el. A valami. A pesti nőgyászhoz eleve nem tudtunk volna menni a határzár miatt, a bécsi meg nem vette fel a mobilját. Olyan nincs, hogy pont most, mantráztam magamban a reggeli futásom során három napig. A füles a fejemen volt, de hogy mit hallgattam, akkor sem tudtam. Szerda volt, egy hülye, átlagos, vacak szerda. Lezuhanyoztam, készülni akartam a délutáni online edzésre, ami a szerdánál is nagyobb hülyeség, amikor Rita elém állt.
– Felhívtam a labort a sarkon.
– Helyes.
– Bármikor mehetünk mammográfiára.
Írtam egy kör-emailt, és fél óra múlva már az ízlésesen berendezett, totálisan kihalt labor várójában álltunk, Rita adatait egy nála talán öt évvel idősebb, ötvenes évei közepén járó nő vette fel.
– Jöjjön – hívta Ritát, bátorítón rám mosolygott, aztán bementek valahova, én meg álltam az ablaknál, és néztem a takaros kertet, fával, virágokkal, madarakkal.
Már régen, tizenhárom éve leszoktam a bagóról, most sem jutott eszembe rágyújtani, de mégis. Pont most gyújtsak rá?
A labor ijesztően csöndes volt. A telefonom pattogott, a szülők jeleztek vissza, hogy persze, akkor majd holnap lesz edzés, plusz az egyik hülyegyerek, akivel kölcsönösen ki nem állhattuk egymást, küldött egy sírós emojit. Kurva kölke.
– Nem találjuk – szólalt meg Rita hirtelen előttem.
– Mit?
– A függőt a láncomról – felelte, és amikor a szemébe néztem, nem a függő miatt aggodalmat láttam. – Tudod, a keresztet. Öltözés közben eshetett le.
– Megkeressük, biztos itt van – mondta a nő enyhe német akcentussal, amihez legalább tizenöt-húsz év kell, hogy a magyar kiejtésére rárakódjon, most talán még kedvesebben, mint fél órája. – Ne aggódjanak. Meglesz. Most viszont... – nézett az órájára. – Minél előbb odaérnek, annál jobb.
– Hova érünk oda? – néztem a nőre, majd Ritára.
– Az AKH-ba – felelte, és a nőre mutatott. – Dr. Horvat odaszólt nekik. Ismeri a... – hallgatott el.
– Mert? – néztem kettejükre, és egyáltalán nem éreztem magam olyan ökörnek, mint kellett volna.
Szeptemberben volt a Szűcsnél. Minden évben jár.
Mindennap tapogatja a mellét fürdés közben csomót keresve. Elég rendszeresen én is tapogatom, ugyan nem csomót keresve. A családjában senkinek nem volt mellrákja.
Noh dazu az én családomban sem volt senkinek mellrákja. Az apám meg volt róla győződve, hogy egy rakat rákja van – és nem is lett volna meglepő, ha lett volna –, de nem volt neki se mell-, se semmilyen rákja. Rita nem dohányzik. Nem iszik. Vörös húst módjával fogyaszt. Szeptemberben volt a Szűcsnél.
– Van itt egy csomó – mondta Rita.
– Azt eddig is tudtuk – néztem a nőre.
– Majdnem négy és fél centi – felelte dr. Horvat.
– Hogy mi van?
– Menjünk – fogta meg a kezem Rita. – Az AKH-ba.
– Persze – fújtam ki a levegőt. – Persze.
– Köszönöm – nyújtottam kezet a nőnek, de ő a járvány miatt hárította, csak mosolygott, és abból se láttam sokat amiatt a maszk miatt.
Kiléptünk a szerda délelőtt ellenére totálisan kihalt utcára, ami, mondjuk, Bécs nyugati csücskében nem olyan nagy csoda, de akkor és ott úgy éreztem, hogy mindenki elpucolt a városból, csak mi ketten maradtunk, meg az a rohadt AKH.
– Lehet, hogy jóindulatú – mondta Rita. – Nem?
– Persze, hogyne – fogtam meg a kezét, a másikkal meg tárcsáztam. – Fiam, szaladj le szépen a slusszkulccsal. Öt perc múlva. Nem, nem kolbászért megyek.
Két sarokra lakunk a labortól, ami egy idősotthon mellett működik. Az ajtón majdhogynem lakat volt, ronda vörös betűkkel írt felirat hívta fel figyelmünket a látogatási és úgy általában mindenféle tilalomra. Ekkor jutott eszembe először, hogy nem kellene belegondolnom abba, amibe bele kellett volna.
Hazafelé hülyeségekről beszéltem, hogy mindkettőnk figyelmét eltereljem, az egyik gyerekről, aki menőzni akart a többiek előtt az egykezes fekvőtámasszal, meg egy másikról, akinek két kézzel sem megy. Gergő a ház előtt várt. Beültünk az Aurisba, legurultunk a hegyoldalból, rá a Gürtel felé vezető útra, amit mindig is szívből gyűlöltem, de korántsem annyira, mint az AKH-t, az Allgemeines Krankenhaust (általános kórházat), amitől a frász jön rám. Párszor jártunk ott, mindig csudajó dolgok miatt. Marcinak a fitymaszűkületét oldották meg. Ritának a második spontán vetélése után vártunk ott küretre. De kórházba nem röhögni megy az ember, nem ez – nem csak ez – vele a bajom, hanem a mérete is.
Szeretem azt hinni, hogy a modern építészet felebarátja vagyok, de az AKH… Két tizensok emeletes épület a XVIII. kerületben, rögvest a Gürtel mellett, egy egész épülettömböt elfoglal, és akkora a mélygarázsa, hogy férfiasan bevallom, nem merek behajtani. (Jó, én ettől félek. Hogy egy mélygarázsban tévedek el. És soha nem tudok kijönni onnan. Rita meg a pókoktól fél. És addig a napig élete legnagyobb félelme egy gyógyíthatatlan, fájdalmas betegség volt.)
Nem tudtam nem gondolni Balázsra, egy évvel volt idősebb nálam addig a pillanatig, amikor négy éve egy közös barátunk jelenlétében halt meg a másodjára kiújult vastagbélrákjában. Azóta én vagyok az idősebb,
és a mélygarázsba most sem hajtottam be. Ott parkoltam, ahol talán lehetett, alig volt kocsi, a kórház előtti parkban alig volt ember. Én nem mehettem be Ritával a járványhelyzetre való tekintettel. Egy ideig ültem a kocsiban, aztán sétáltam, aztán egyre gyorsabban sétáltam, és már másodjára jártam körbe a két épületet, amikor csörgött a telefon. – Kész vagyok.
Az április napsütésben nehéz volt felfogni, hogy miért is vagyunk ott. Másodika volt. Egy nappal korábban akár tréfa is lehetett volna.
– Levették a szövetmintát – közölte Rita.
– Fájt?
– Aha.
– És mikor lesz meg az eredmény?
– Jövő héten, pénteken. Azt mondták, jókor jöttem.
– Mert?
– Mert kevesebben vannak a járvány miatt, és hamarabb el tudják végezni a vizsgálatot.
– Ó. Értem.
– És mondtak még valamit?
Sóhajtott. Egy hétig úgy éltünk, mintha mi sem történt volna. Rita valahogy képes volt hátratolni a fejében az egészet, vagy legalábbis úgy tett, mintha, én elfoglaltam magam a hülye online képzéseimmel, a két kölyök meg a laptopja előtt ült szakmányban.
Állítólag digitális oktatásra álltunk át, de ennek semmi nyomát nem láttuk, azt leszámítva, hogy hol az egyik, hol meg a másik jött ki káromkodva a nappaliba, hogy ki kell nyomtatnia a német feladatlapot, aztán kitölteni, aztán beszkennelni, aztán visszaküldeni. Én is velük káromkodtam, hordtam haza a Billából a zsemlét, és mindent megtettem, amit csak tehettem, hogy ne gondoljak arra, ami ott volt az orrom előtt.
Hiányzott az úszás. Február közepe óta nem voltam vízben, nem tartottam edzést, és ugyan néhány haverom fogta magát, és proccból nekiállt úszni az Új-Duna öt-hat fokos vizében, én nemet mondtam a hülyeségre. Futni sem tudtam rendesen és eleget, mert valami fájt, vagy beakadt, vagy recsegett, így nekiálltam sétálni. Mint az állat. Fejemre tettem a fejhallgatómat, farzsebembe a lejátszót, és nekimentem a hegynek. Bele az utcákba. Nyolc éve élünk itt, de tavaly áprilisig alig ismertem a környéket. Különösebben nem érdekelt. Most viszont mentem, ha kellett, ha nem. Akkor volt jó, amikor fájt, akkor még mentem egy kicsit, aztán haza, és elmeséltem, melyik utca melyik házába lehetne költöznünk, már ha lenne rá pénzünk
Elment a hét. Ugyan nem rágtuk a csontot, de átbeszéltük párszor. Mire április 9-én a szövettan eredményéért mentünk, nagyjából sikerrel meggyőztük magunkat, hogy nincs itt nagy gond.
Nem lehet. Kettőnk néhány diplomájával és a logikus érvelések láncolatával végül is arra jutottunk, hogy ki van zárva. Nincs az az isten, hogy csak úgy, sitty-sutty, mittomén, két hónap alatt lesz egy daganat a mellében. Minden más lehet, csak az nem. Lehet, mondjuk, jóindulatú. Vagy egy mirigy. Ami begyulladt. Vagy beütötte. Rita néha nekimegy ennek-annak. Van ilyen. Én is tele vagyok mindenféle oda nem illő meg való dolgokkal, itt egy duzzanat, ott egy csontkitüremkedés, tessék. Nem lehet ez az.
És ha mégis. Hát majd lenyomjuk. Mert ez egy dolog, egy helyzet, amit kezelni lehet, és kell is, és majd együtt jól lenyomjuk. De ez csak a Z-terv, mert úgysem az.
Mert most úgy mégis, mekkora szívás lenne, ha egy kibaszott karantén alatt kellene egy kurva daganattal megküzdeni? Amikor az utcára alig lehet kimenni?
Amikor két gyerek cseszi szilánkosra egymás meg a saját meg a mi agyunkat napi 22 órában? Egytől tízig, mégis mekkora kibaszás lenne ez? Amikor nekem a fizumat a felére csökkentették? A két kölök meg úgy eszi a zsemlét meg a kolbászt, mintha nem lenne holnap? Hm?
– Biztos ne menjek be veled? – kérdeztem, amikor megálltam az Aurisszal a bejárat előtt. Április 9. volt. Csütörtök. Délelőtt tizenegy.
– Nem engednek be, szívem.
– De ha akarod, és mondod nekik…
– Ők? – mutatott a féltucatnyi félig-meddig elszántnak látszó ápolóra meg őrre a bejáratnál. – Ők nem fognak.
– Járok egy kört – mondtam, és meg akartam csókolni, de csak egy pillanatra ért össze a szánk.
– Megoldom – mondta Rita, odament az őrökhöz, mutatott nekik valamit, én meg néztem, ahogy belép annak az épületszörnynek a száján.
Elindultam, hogy körbejárjam az épületegyüttest. Póló volt rajtam. Sütött a nap.
Nem hiszek a megérzéseimben. Sőt, nem is vagyok hajlandó tudomást venni róluk. Feladtam.
Amikor kellett volna hinnem, akkor bejöttek, amikor meg hittem, nem jöttek be. Rohadjanak meg a megérzések, az ösztöneimmel együtt. Az a jó mindenkinek, nekem az leginkább. Józan ész, tények, kilométer, perc, hossz, mélység, csapásszám, hat zsemle, két csomag kolbász.
A hátsó parkolóhoz értem, amikor megtorpantam.
Két dolgot tudtam halálos biztonsággal.
Egy. Ez az, ami. Ez rák, daganat, tumor.
Kettő. Ezt is megoldjuk. Túl leszünk rajta.
Gábor Marcell
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Turbo