Éteri, szelíd, természetes. Azt hiszem, ez a három szó jut eszembe elsőre Urbányi Zóra zenéjéről és a vele töltött egy óráról. Ő nem az a típusú interjúalany, akinél ajtóstul rontok a házba, nem az, akit azonnal le kell csupaszítani a kérdésekkel. Pontosan olyan, mint a dalai: idő és türelem kell ahhoz, hogy mélyebbre engedjen, ha viszont kinyílik a titkos szelence, színes, érzelmekkel teli univerzum tárul fel előttünk.

Lassan, megfontoltan beszél, inkább többször újrakezdi, de fontos számára a pontos fogalmazás. Látszik: szívesen figyel befelé, a zene pedig sokkal inkább kommunikációs csatorna és érzelmi zsilip számára, mintsem egy jópofa hobbi vagy megélhetési lehetőség. Ez a típusú őszinteség pedig gyorsan megfogta a magyar közönséget, és úgy lett telt házas az első magyarországi koncertje, hogy voltaképpen még csak pár számot ismertek tőle.

Takács Dalma/WMN: Míg a legtöbb magyar zenekar már eleve úgy építi fel magát, hogy majd nemzetközi viszonylatban is érvényesülhessen, te ezt pont fordítva csináltad. Kaliforniában születtél, ott kezdtél el énekelni, aztán elhoztad a zenédet Magyarországra is. Közben pedig kétlaki életet élsz.

Urbányi Zóra: Igen, de ez nem egy tudatosan felépített folyamat eredménye, hanem organikusan hozta így az élet. Nem gondoltam arra, hogy Magyarországon szeretnék zenélni, de az ellenkezője sem volt a fejemben, egyszerűen csak sodródtam, és mindig megálltam ott, ahol jól éreztem magam.

A szerencsének köszönhető, hogy nagyjából összemosódott az, hogy hol érdemes lennem és hol szeretek lenni. 

Mára a legtermészetesebb dolog számomra, hogy Magyarország és Los Angeles között ingázom, viszont amikor ez a váltás megtörténik, mindig „sokkos” állapotot okoz a tény, hogy megint eljöttem. Mindig akkor érkezem meg a legjobban, amikor már tudom, hogy pár nap múlva indulok. Pedig most már évente legalább kétszer megyek és jövök, és több hónapot töltök Magyarországon. Most is nagyon várom, hogy mehessek, hiszen ősszel Budapest mellett több vidéki helyszínen is fellépek.

Egyébként, pár évvel ezelőtt, amikor feltettük azt az élő videót az Iszom a bort-ról, nem számítottam rá, hogy ennyien rátalálnak. Sok évig csak a fióknak írtam a dalokat, emellett bárokban énekeltem, de aztán eljött az a pont, hogy zavarni kezdett, hogy nem adom ki őket. A Covid alatt elkezdtem a Logicban meghangszerelni néhány dalom, és bár nem jutottak el a végső stádiumig, mégis sokat segített abban, hogy megtaláljam azt a hangzásvilágot, amiből aztán érdemes kiindulni.

Mindig is sokkal inkább hangzásvilágban gondolkodtam, és olyan producert szerettem volna, aki tudja a hangomat hangszerként használni. 

T. D./WMN: Nyelvtől és helytől függetlenül?

U. Z.: Igen, bár angolul sokkal könnyebben megy a dalírás. Mivel nem az anyanyelvem, könnyebben improvizálok, mert nem zavarja az agyamat, ha nincs értelme egy sornak. Így önfeledten, maguktól jöhetnek a szavak és a dallamok. Magyarul viszont nem megy a halandzsa, ott valamit akarnom kell mondani. Magyarul nem tudok hazudni. Nem tudom megmondani egy sorról, hogy mitől igaz, de érzem, ha nem az. 

Emellett sokáig ragaszkodtam ahhoz is, hogy alkossak valami igazán újat, valami igazán különlegeset, és ezt az Iszom a bort hatására sikerült valamelyest elengednem. 

zene koncert énekesnő Kollár-Klemencz László

T. D./WMN: Elengedni a ragaszkodást az újhoz, magyarul írni annak ellenére, hogy az nehezebb. Ezek mind fontos kilépések a komfortzónádból.

U. Z.: Azt hiszem, az a legnagyobb félelmem, hogy képes vagyok-e valóban erre. Hogy mi van akkor, ha megragadok valahol. Időnként elbizonytalanít, hogy mi a különbség aközött, hogy követem a megérzéseimet és aközött, hogy nem merek olyat csinálni, ami eltér az általam megszokottól. Éppen ezért volt nagyon érdekes élmény a Dalfutárban való szereplésem, ahol megtapasztaltam, hogy

igenis fel lehet venni egy dalt egy nap alatt, annak ellenére, hogy a saját számaimnál nehezen engedem ezt meg magamnak.

A Dalfutár jó visszajelzés volt arra vonatkozóan, hogy a folyamatok nem csak úgy működhetnek, ahogy én elképzeltem őket, és mindezzel együtt is kiválthatnak rengeteg örömöt. Csak a megfelelő keretek kellettek hozzá, meg hogy elfogadjam a visszajelzéseket. Egyedül persze ez nehezebb.

Ott van például a Nem értem című szám, amit próbáltam továbbírni, elvinni új irányokba, de egyszerűen nem ment. Végül jól működik azzal a két versszakkal, amit kapott, bár simán lehet, hogy van, akinek értelmetlennek tűnik. Végső soron talán fontosabb, hogy én magam tudok-e vele azonosulni.

T. D./WMN: Perfekcionistának tartod magad?

U. Z.: Vannak olyan dalaim, amiken a végtelenségig tudnék dolgozni, de én élvezem ezt a folyamatot, szeretem, hogy a hangzásvilág megengedi a kísérletezést, hogy nem kell görcsösen keresnem a folyamat végét. Ezzel szemben, ha élőben születik meg valami, és beletüsszent a közönség vagy belerecseg a szék, az nem zavar. Szóval azt hiszem, inkább az érzelmi töltetet keresem.

T. D./WMN: A magyar vagy az amerikai közönségnek szeretnél jobban megfelelni?

U. Z.: Ezt nehéz megválaszolni. Magyarországon nagyon különösen indult a történetem, hiszen előbb léphettem fel telt ház előtt a Magyar Zene Házában, mint hogy összeállt volna a produkcióm vagy kijött volna egy lemezem. A magyar közönségtől rengeteg visszajelzés érkezik arra vonatkozóan, hogy nekik mit jelentenek a dalok.

Nemrég egy ismerősöm olvasgatta a YouTube-csatornámon a kommenteket, és azt kérdezte tőlem, hogy vajon Amerikában is tudnak-e ilyen mélyen érezni az emberek.

Otthon néha olyan érzékenyen reagálnak arra, amit csinálok, hogy sokszor azt érzem, olyan mélység mozdul meg bennük, ami talán még bennem nem született meg. Ez hitet ad, hiszen azt jelenti, hogy ha én még nem érkeztem meg, akkor is érdemes elindulnom. Amerikában még harcolnom kell a közönségemért, viszont úgy érzem, a színpadi jelenlétem mindkét nyelven működik, és ez segít, hogy tudjam, működni fog a produkció országhatároktól függetlenül is.

T. D./WMN: Nemrég volt nálunk egy cikk, amely azt taglalta, hogy az emberek, ha idegen nyelven beszélnek, kicsit más perszónát mutatnak, mint alapból. Ezt te is érzed?

U. Z.: Azt hiszem, igen, de inkább csak hétköznapi helyzetekben. A színpadon viszont nálam közel kerül egymáshoz a kettő. Alapból könnyen rákapcsolódom emberekre, könnyen igazodom különböző személyiségekhez, karakterekhez – aminek az előnye és a hátránya is megvan –, de mivel a színpadon állva nem egyvalakit, hanem a teljes közönséget szoktam megszólítani, valahogy megszűnik ez az adaptációs késztetés. Lehet, hogy én ott érzem magam a legjobban önazonosnak. Ha ismerősök hallgatnak, az, mondjuk, nehezebb.

zene koncert énekesnő Kollár-Klemencz László

T. D./WMN: Több száz szempár kényelmesebb, mint egy ismerős?

U. Z.: Nekem igen. Nem gondolnám, hogy ez az automatikus működésem, de az egyre több tapasztalat ezt mutatja. A Magyar Zene Háza-beli koncerten éreztem meg először, milyen az, amikor az emberek tényleg figyelnek rám. Amerikában rengeteget játszottam bárokban, éttermekben, ahol sokszor háttérzene voltam csak, ezért durva volt megtapasztani ezt a kontrasztot.

Ott értettem meg először, mit jelent az, hogy meghallanak, és hogy bármit mondok, arra reakció érkezik. A mikrofon mögött nekem valahogy még könnyebb őszintének lenni. 

De abban, hogy a színpadon nem zavar, hogy izgulok, közrejátszik a családi működésünk is, ami nyitott és gátlásmentes. Nem gondolom, hogy van jó meg rossz modell erre, de nekem nagyon sokat adott, hogy szabadon tudok létezni mindenkivel, és van olyan, hogy saját magam előtt jobban szégyellek valamit, mint előttük. Ha úgy lépek fel, hogy ott van valaki a családból, az egy biztos pont, ami felhatalmaz az őszinteségre. Olyankor tudom, hogy az az ember érteni fog akkor is, ha senki más sem. Akkor már biztosan látva vagyok. De azt is tudom, hogy sosem lesz rutin a koncertezés. Mindig nagyon jelen kell lennem, ez így lesz jó a közönségnek is, nekem is. 

T. D./WMN: Ez megint összecseng a komfortzónadologgal. Ahogy hallgatlak, a zenélés és a koncertezés úgy hangzik, akár egy önfejlesztő folyamat.

U. Z.: Nem gondolnék így rá, de tény, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, amióta van egy ilyen csatorna az életemben. Azt érzem, most létezem a legtermészetesebb formámban. Ha nem lesz más, ha nem lesz több, az sem baj. Ez így jó.

T. D./WMN: Az új dalod, az Elmentél kapcsán az első asszociációm ismét a Budapest és Kalifornia közötti ingázás volt, de aztán, ahogy elmerültem a dalszövegben és a klipben, sokkal inkább a gyász jutott eszembe. Neked mit jelent ez a dal?

U. Z.: Egy kicsit olyan, mintha ezt a dalt én is kívülállóként értelmezném, és őszintén szólva nincsenek még szavaim rá, hogy körülírjam a jelentését. Én inkább az elmúláshoz kötöm, de ez nem egy konkrét, erős tapasztalaton alapszik, sokkal inkább egy érzésen, aminek a valódi jelentése talán csak évek múlva érkezik meg hozzám.

A klip talán kicsit külön értelmezendő, számomra az ünnepelve búcsúzás érzését jeleníti meg.

Nagyon izgalmas alkotói folyamat volt, ugyanis ez sokáig egy egy szál zongorás dal volt, és ahhoz képest sokkal dinamikusabbá vált. Miles Jayjel rögzítettük, az itteni alkotótársammal, aki hozzám hasonlóan nehezen fejez be dolgokat. Hosszú, nehéz folyamat volt a felvétel, és még ijesztőbb volt kimondani, hogy elkészült. Van, hogy erős bennem a félelem, hogy mi van, ha sok energiát fektetünk egy dalba, telik az idő, és aztán sosem szeretem majd meg, mert valami nem működik. És ezt nagyon könnyen gondoltam az Elmentél-ről is, sokáig küzdöttem az érzéssel.

T. D./WMN: És végül megszeretted?

U. Z.: Nagyon. Nehezen hittem el, hogy rendben lesz, de ennél a dalnál azt érzem, minden megérte, és egyedül biztosan nem tudtam volna megteremteni ezt az élő, telt hangzásvilágot, ami létrejött.

Maga a befejezés is egy utazás volt. 

A klip elkészítése szintén nagyon izgalmas volt. A testvéremmel, Kristóffal, aki az eddigi összes videómat készítette, és Vadas Géza operatőrrel ötleteltünk róla közösen, és ez volt az első alkalom, hogy eltértünk az egyszerűbb koncepcióktól. A korábbi klipekben én vagyok a középpontban, most viszont sokkal közelebb állt hozzám a mesélő szerepe, mintsem hogy én azonosuljak a megjelenítendő karakterekkel. 

Kristóf végül archív felvételekből állított össze egy koncepcióvideót, ami annyira megtetszett, hogy kutakodni kezdett az eredetük és a felhasználási lehetőségük után.

Így derült ki, hogy ezeket a képsorokat Chicagóban forgatták a hatvanas években egy magyar zenész temetésén, annak egykori zenésztársai és hozzátartozói részvételével.

Egyértelműen éreztük: ezt szeretnénk megmutatni. Hogy valami elmúlt, de fontosabb, hogy megtörtént, és ezért ki kell állni, ezt képviselni kell.

zene koncert énekesnő Kollár-Klemencz László

T. D./WMN: Számodra ez egy szomorú szám?

U. Z.: Számomra ami megszólalhat zenében, az már nem szomorú. Az a szomorú, amit nem tudunk megélni, ami nem jöhet ki, ami bennünk marad.

T. D./WMN: Az életmódod és a dal egyaránt felveti bennem a kérdést: hogy állsz a búcsúzással?

U. Z.: Egy barátnőm verse jut eszembe, amiben van két, számomra különösen fontos sor: a „what if tomorrow is the last day”, és a „minutes are long without tomorrow”. Mindig akkor kerülök leginkább a jelenbe, ha tudom, hogy a repülőgépem egy hét múlva felszáll. Többször is megesett már, hogy végül meghosszabbítottam valahol az ott létemet, mert a búcsúzás gondolatára elkezdtem úgy élni a mindennapokat, hogy már egyáltalán nem mindennapok voltak, és ebben az érzésben tovább benne akartam maradni.

Azt hiszem, nekem az kell, hogy végesnek tekintsem az időszakokat.

Ha valamitől elbúcsúzunk, akkor az lehet, hogy a miénk volt, és ez már önmagában fontos. Arról nem is beszélve, hogy egyben egy új dolog kezdetét is jelenti.

Zóráról
Urbányi Zóra (művésznevén ZÓRA) Palo Altóban született. A család annak idején az édesapa sportkarrierje miatt költözött az Egyesült Államokba 1997-ben, és bár később visszaköltöztek Magyarországra, három gyerekük újra visszatért Los Angelesbe, hogy ott folytassák tanulmányaikat. Zóra első dalát 13 éves korában adta ki, majd némi szünet után Amerikában újra felvette a fonalat, és autodidakta módon kezdte magát profi énekesnővé képezni. Eleinte helyi bárokban és éttermekben lépett fel – a Beverly Hills-i étteremben például heti egyszer John Legend egykori zongoráján játszott –, és a sors játékának köszönhetően többször is egy színpadra került magyar előadókkal: 2018-ban Kiss Tibi és Vastag Gábor oldalán, 2020-ban pedig Barabás Lőrinc kíséretében énekelhetett. Sosem köteleződött el egy zenei műfaj mellett sem. Fiona Apple, Cseh Tamás, Másik János és a Beatles ugyanúgy közel állnak a szívéhez, mint David Bowie vagy Amy Winehouse, saját dalaira pedig leginkább a lírai, egy szál zongorás, kissé melankolikus hangzás jellemző. ZÓRA 2022-ben a Magyar Zene Házában és az A38 Hajón, 2023 tavaszán a MOMkultban adott teltházas koncertet, majd újabb magyar nyelvű dalt jelentetett meg Elmentél címmel.

Képek forrása: Anastasia Fugger

Takács Dalma