Takács Dalma: Megmondaná valaki, hogy kell jól gyászolni?

–

A húszas éveim elején jártam, amikor először közel jött hozzám az elmúlás témája. Nos, meglehetősen drasztikusan tette: a szociális hálómat egy brutális gyilkosság rázta meg, és noha az elhunyttal nem ápoltam közeli kapcsolatot, a fiatalkori, értelmetlen, és meglehetősen tragikus halál gondolata, a hozzátartozók fájdalma hideg zuhanyként zúdult rám. A sokk, az értetlenség és a rettegés rámutatott: eljött az ideje, hogy foglalkozzam ezzel a témával, és közelebb engedjem magamhoz a gondolatot, hogy a halál nem mindig úgy néz ki, ahogy egy ideális világban elképzeljük. Erős kezdés volt, nem mondom.

Az eset teljesen átírta azt, amit a világról gondoltam. A korábban biztonságosnak, igazságosnak tartott hely kifordult önmagából. A gondolat, hogy rossz dolgok a rosszakkal történnek, a helyes viselkedés pedig szép életet von maga után, megkérdőjeleződött.

Korábbi mankóm (és sokunk mankója), az igazságos világba vetett hit, ami viszonyítási pontként, önmegnyugtatásként szolgált, elillant.

A felismerés, hogy a halál nem csak az idős, szenvedő, élete végén járó és megfáradt emberek ügye, közelebb kúszott, és paranoiával töltött el: betegesen félteni kezdtem a szeretteimet, mindenkit szűrővizsgálatokra akartam küldeni, rettegtem, hogy valaki az életünkre tör.

Végül Révai Gábor Beszélgetések az elmúlásról, valamint Irvin D. Yalom Szemben a nappal című könyvében találtam vigaszt. Azt nem állítom, hogy teljességgel feloldoztak a szorongásom alól, de segítettek strukturálni és megérteni az elmúlással kapcsolatos félelmeimet. Révai könyvében Vekerdy Tamás és Csányi Vilmos rávilágított arra, hogy a halállal való munka egyfajta kulturális termék, hogy az állatvilág és az emberek közös élménye a gyász, hogy a különböző spirituális felfogások hogyan tudnak mankót adni elfogadásához. 

Általuk megértettem azt is, hogy a mai korban bizonyos szempontból luxusban élünk: míg a tizenkilencedik században a várható élettartam 28 év volt, az újszülöttek továbbélési valószínűsége kevesebb volt 50 százaléknál, most már, a fejlett orvostudománynak köszönhetően ez jócskán kitolódott – ennek következménye, hogy ma már sokkolóan hat ránk a valaha természetesnek számító, fiatalkori halál.

Talán leghíresebb könyvében Yalom azt írja: minden szorongásunk mélyén a halálfélelem húzódik, és legnagyobb életfeladatunk, hogy ezt legyőzzük. Ő egyébként a jelenlétben és a tovagyűrűzésben látja a feloldást: azt mondja, a múlandóság tényével való szembenézés segít abban, hogy tartalmasabb életet éljünk, a nyomot hagyás pedig abban, hogy ne érezzük végesnek az életünket attól, ha az fizikai értelemben véget ért. Erről így ír: „Mindannyian koncentrikus körökként tovaterjedő nyomot hagyunk, amely évekig, akár nemzedékeken át befolyásolja mások életét. Hatással vagyunk a közelünkben élőkre, rajtuk keresztül másokra, ahogy a tóban fodrozódnak tova a hullámok.”

Aztán jöttek az interjúk – legutóbb például dr. Sarungi Emőke gyászterapeutával beszélgettem, és noha ez egy professzionális keretek között zajló interjú volt, néhány gondolata úgy maradt velem, mintha a rendelőben hallottam volna, páciensként. Például az, amikor elmondta, hogy

a gyász olyan, akár az ujjlenyomat – mindenkié egyedi és megismételhetetlen.

Nos, ahogy az az első bekezdésből is sejthető volt, most épp a saját ujjlenyomatom vizsgálgatom. Noha a könyveknek, beszélgetéseknek hála talán békésebb kapcsolatot ápolok már a halál tényével, mint pár éve, ez mégis új tapasztalat. Az első tapasztalata annak, hogy milyen, ha valaki igazán közeli, valaki igazán fontos megy el közülünk. Egy korábbi cikkemben már leírtam, hogy a nagymamám teljesen váratlanul került kórházba, és hagyott itt bennünket egy héttel ezelőtt – amikor már sejthető volt, hogy korából és egyéb szövődményekből kifolyólag nem éli túl az aortarepedést, még ha a műtét technikailag sikerült is, elkezdtem racionalizálni a gondolatokat és felkészülni a halálára. 

Ez egyszerre volt jó és rossz ötlet – egyrészről segített, hiszen elvégezhettem azt a belső munkát, amit még életében tudtam, elköszönhettem tőle, és felvértezhettem magam a közelgő időszakra, másrészről pedig picit félrevitt, ugyanis azt a hamis érzetet keltette, hogy pontosan tudom, mi jön és tudom is majd kezelni.

Bár a klasszikus szemléletmód megkülönbözteti egymástól a gyász szakaszait – tagadás, düh, alkudozás, bánat/lehangoltság és elfogadás – Sarungi Emőke már nem hisz ebben a felosztásban, és inkább azt mondja: „nincs olyan kőbe vésett menet vagy mintázat, ami minden esetre ráillene. Sajnos ez nem olyan dolog, mint a távfutás, hogy egy meghatározott idő alatt végzünk, és akkor kész vagyunk.”

Ezt a gondolatot ismételgetem magamnak újra és újra, amikor azon kapom magam: mégiscsak távfutok. Korábban megszoktam ugyanis, hogy ha van egy mentális nehézségem – mint amilyen a pánikrohamok kezelése vagy a szorongásoldó gyógyszer letétele volt –, bizonyos technikák elsajátítása és lépések megtétele előrébb visz, és én, Takács Dalma, szántszándékkal és gyakorlati lépésekkel tehetek azért, hogy minél előbb a lehető legjobban legyek. Nyilvánvalóan ezekben a helyzetekben is szükség volt türelemre, mégis, láttam a fényt az alagút végén, ismertem a fokozatosság lépéseit, és előbb-utóbb újra ki tudtam dugni a fejem a vízből.

A gyász más. És ezt korábban már sokan mondták, én mégsem hittem senkinek.

Nincs napról napra haladás, nincs ügyes kis praktika, nincs légzőgyakorlat, nincs pulzust számoló applikáció, nincsenek nagy felismerések – a gyász egyszerűen csak van, és ha szálanként tépem ki a hajam, akkor sem lesz jobb a jövő hét elejére.

Mindeközben pedig épp olyan kiszámíthatatlan, mint amilyen állandó – a legfurcsább szerepekben, a legváratlanabb szituációkban üti fel a fejét, és saját személyiségem olyan oldalaival is találkozom, amiknek a létezéséről sem tudtam. Hozzáteszem: perverz pszichológiarajongó énem úgy szemléli ezt, mint egy érdekes emberkísérletet.

Van például az a szürke arcú énem, ami apátiába süllyedve, katatón állapotban gépeli a cikket. Van, ami gyermeki értetlenséggel, tombolva sír. Van, aminek beletörik a bicskája az online ügyintézésbe, és ezért tányért vág földhöz, dührohamot kap. És van az is, ami egy áttombolt, átsírt éjszaka után másnap reggel produktív, hatékony és vidám, és úgy tart művészetterápiás foglalkozást, mintha egy buddhista elvonulásról tért volna vissza. Ahogy Pilinszky írta: Most elviselhető. / Most másra gondolok. / Most semmi sincs. / Most én vagyok. / Most minden van. / Most tűrhetetlen. […]

Hogy mi dolgom van mindezzel? A gyásztanácsadók szerint egyetlenegy: engedni, megélni, belemenni mindebbe.

Könnyűnek tűnik, de baromira nem az. Egy olyan világban, amelyben minden arra kondicionál, hogy legyünk asszertívak, értelmezzük, strukturáljuk, racionalizáljuk az érzéseinket, ne mondjuk ki elsőre, amit gondolunk, vegyünk mély levegőt, mielőtt a feszültséget kiadnánk, egyszer csak az a feladat: légy szomorú, légy dühös, csússz nyugodtan a taknyodon-nyáladon a konyhapadlón, mert a gyász fázisait meg kell élni. Nehezen hangolódom egyik állapotból a másikba, folyamatosan keresem a vékony, köztes kis utcácskát, amivel minden elvárásnak megfelelek: megélni a dühöt úgy, hogy azt nem terhelem másokra és a lakás berendezése is ép marad, megélni a fájdalmat úgy, hogy nem engedem be a paranoid gondolatokat. Nehéz, lassú, tanulással teli tangózás ez, a határok próbálgatása, és a folyamatos kérdés: vajon jól csinálom-e? Sőt, egyáltalán hogy kell gyászolni? Hiszen amellett, hogy ott belül milyen munka zajlik, számos társadalmi konvenció is tapad a témához.

Szabad-e például időnként jobban éreznem magam? Szabad-e néha nevetni, új ruhát vásárolni, barátokkal forrócsokizni? Ki kell-e menni a temetőbe mindennap, vagy a mama akkor is tudja majd, hogy rá gondolok, ha ezt otthon csinálom? Ér-e haragudni mindenkire, akinek megadatott a 90-100 év? Ér-e haragudni azokra, akiknek az esküvőjén ott lesz a nagymamájuk? Gyászolhatok-e úgy, ha nem csak feketét hordok? Mit szólnak majd, ha iszonyúan sírok a temetésen? Mit szólnak, ha nem tudok sírni a temetésen? Oké-e, hogy nem a konvencionális urnák közül választunk, hanem én festem ki az övét? Elmehetek-e színházba komédiát nézni? 

Minden bizonnyal jobban járna az olvasó, ha ezt a cikket egy gyásztanácsadó írná, vagy legalább nem ennyire frissiben, csupán néhány nappal a mama halála után adnám ki magamból. De vállalom: ez most egy önző, öncélú írás.

Nincs másom ugyanis, mint az írás, ez minden, amit megtehetek magamért: hogy kiengedem.

Nem sokat tudok még a gyászról, se a halálról, de ezt az apró muníciót már oda tudom adni: az érzések papírra vetése és/vagy megalkotása könnyebbé teszi, és némi értelemmel ruházza fel mindazt, ami olyan értelmetlennek tűnik. Steiner Kristóf nemrég úgy zárta egy cikkét, hogy neki már könnyebb, hogy leírta, és én most tudok hozzá kapcsolódni. Nekem is könnyebb. És őszintén remélem, hogy neked is az lesz, ha hasonló élethelyzetben nyitsz egy új dokumentumot, és kiadod magadból, ami ott belül kavarog.

Kiemelt kép: Komróczki Dia

Takács Dalma