Ha pozitív…

„Helló, Kristóf és Nimi, kicsit ijesztő hírem van – a fiam Covid-tesztje ma pozitív lett. A férjem és én negatívak vagyunk, de szólni akartam nektek, hiszen pár napja még együtt vacsoráztunk. Talán érdemes tesztelnetek magatokat” – érkezett az üzenet a methanai barátnőnktől, de bevallom, enélkül is fontolgattam ezen a reggelen: ideje (megint) ledugnom egy vattapamacsot az orromon – ahogy azt tettem szinte minden héten az utóbbi hónapokban, csak hogy óvjam a környezetemet. 

Napok óta szédelegtem, egy kis izomgyengeség és bőrérzékenység lassacskán az egész testemet egyetlen nagy fájdalommá változtatta, ami odáig fajult, hogy jajongtam, miközben forgattam a kormányt vezetés közben, és kapart a torkom, mintha állandóan szomjas volnék, pedig megállás nélkül vedeltem a vizet. Utóbbi egyenesen hallatlan az én esetemben: mindenki, aki ismer, tudja, hogy bármit szívesebben iszom, mint vizet, hiszen „elveszi a helyet a gyomromban a finomabb dolgoktól”. 

Kicsomagoltuk hát a kis fehér nyuszit, gyakorlottan feltoltuk az orrunkba a piszkát, mint Szent György a szurkáját a sárkány torkába a régi festményeken, kicsepegtettük a cuccost a kráterbe, és… vártunk. Közben pedig – leírom, pedig tudom, hogy a legtöbben keresztre feszítenének, vagy egyszerűen csak lehülyéznek majd érte – azt mondtam Niminek: 

„Ha pozitív, egy héten át az ágyban heverünk majd, és Julia Roberts-filmeket nézünk, váltogatva a forró levest és a teát a kezünkben…” 

Jobb, ha ti is teszteltek

Az vesse rám az első követ, aki sosem kívánta kisgyerekként, hogy piros legyen a torka, és ne kelljen suliba mennie. Tudom, hogy az életem nagyon sokak szemében fenékig vegán tejfel (a növényi tejjel és agavésziruppal folyó Kánaánban), ám aki kicsit jobban ismer, tudja, hogy bár évről évre elhatározom: most már végre megtanulok kevesebbet vállalni, krónikus igent mondás szindrómában szenvedek, különösen, ha a kreativitásomat és a kalandvágyamat csiklandozzák.

 

Nyilván abszurd, és „senki se próbálja ki otthon”, valamint, ahogy Fancsikai „Vega Mama” Eszter írta napokkal később, amikor erről beszélgettünk, „egy terapeuta megnyalná mind a tíz ujját” kategória, hogy valaki inkább kacsintgat egy potenciálisan fatális kórságra, mint hogy önként lemondjon az őt lassú halálba hajszoló kényszerekről, de hát az ember már csak így van összerakva: mások kárán leginkább ítélkezve tanulja meg, mit kellett volna másképp csinálnia. 

Na, de vissza a piroscsík-vadászathoz: a trutymák lassított felvételben árasztotta el a sáncot, majd kibontakozott egy veres rovátka, és kisvártatva megjelent a második is, én pedig láttam is lelki szemeim előtt, ahogy szürcsölöm a gyömbérteát, míg a laptopom képernyőjén Vivian és Edward ugyanezt teszik a pezsgővel, amit eperrel spékeltek, mert az „kihozza a pezsgő zamatát”. Nimi – ahhoz képest, hogy folyton nyaljuk-faljuk egymást – negatív lett. 

A következő hétre lett volna egy vacsorameghívásunk; két eseményen főztünk volna; érkezett volna hozzánk egy fotós, akivel a nyári szezon gasztroelvonulását ajánló képeket készítettük volna el; egy új influenszerdeal kapcsán négy receptvideót kellett volna leforgatnom; minden reggelre volt egy leegyeztetett interjúm; és mivel múlt héten durrdefektet kaptunk, meg kellett volna csináltatnom a kocsit; valamint görög bankszámlát kellett volna nyitnom, hogy végre-valahára, két és fél év után, tartózkodási engedélyt kapjunk. Ja, és persze ott van még a napi social, és a heti rendes WMN-írás. 

Bár ez a munkahét nem sűrűbb, mint bármelyik másik, be kell ismernem, nem esett nehezemre, hogy szépen sorban lemondjam, eltoljam, és újtarervezzem a nagyját,

és bár a WMN-cikkem megírásához eredendően még ragaszkodtam, ekkor még nem tudhattam, mi vár rám a következő napokban… Így, három sejtelmes ponttal a mondat végén. 

Aztán most, hogy már tudtam, mit nem kell csinálnom, elmerengtem, mi az, amit meg kell tennem – így hát üzentem minden egyes embernek, akivel az elmúlt napokban találkoztam: jobb, ha tesztelik magukat S. O. S.

Több mint öt és fél millió 

Ugyanakkor azt is tudtam: az egészen egy hónappal ezelőtti rózsás állapotig – amíg Methana félszigete zöldellő mennyország volt Görögország vörösen izzó Covid-térképén – mostanra gyakorlatilag minden ismerősöm pozitív, így aztán „bűnbakot” keresni felesleges. Nem azért küldtem körüzenetet, hogy lenyomozzam, kitől kaphattam az ajándékot, hanem azért, hogy akinek esetleg tovább ajándékoztam, ne passzolja még tovább. A válaszüzenetek egyébként totális kiszámíthatatlanságról árulkodtak: volt pozitív és negatív olyanok között, akikkel egy társaságban lakomáztunk pár napja; volt, aki pozitív volt zéró tünettel; és olyan is, aki bár három negatív teszttel büszkélkedhetett három egymást követő napon, miközben meggyőződéssel állította, hogy márpedig ő érzi, hogy pozitív. 

Volt köztük pozitív oltott és negatív oltatlan – igen, vállalom, egy dupla Janssennel és egy Pfeizerrel felvértezve nem tagadtam ki azon barátaimat, akik velem ellentétben úgy döntöttek, egyelőre nem „oltakoznak”. 

Mindenesetre én megtettem, amit megkövetelt a haza, és ezzel… lehúztam a rolót. Feltettem főni egy kondér zsálya-, valeriána- és gyömbérteát, visszafeküdtem az ágyba, és elgondolkoztam: hogyan is töltöm majd a következő napokat.

Ez volt az első pillanat, amikor megütött a felismerés: akármilyen naivan állok is hozzá, azért mégsem egy kis hascsikarásról van szó – egy olyan vírus költözött belém, ami az elmúlt két esztendőben több mint öt és fél millió ember haláláért felelős, és amelynek hosszú távú utóhatásai teljességgel ismeretlenek, de annyi bizonyos, hogy a környezetemben rengetegen küszködnek a felépüléssel – sok-sok hónappal, esetleg évvel a hivatalos felgyógyulás után. És olyan barátunk is van, akit – szó szerint – mindössze három nap alatt elvitt a Covid. 

Így hát úgy éreztem, felelőtlenség volna nem gondolni a legrosszabb eshetőségre, és

azt mondtam magamnak: a következő öt napban csakis olyasmit fogok tenni, enni, inni, mondani, gondolni, amit akkor se bánnék, ha kiderülne, hogy ezek voltak életem utolsó napjai

Biztos lesz, aki szerint ez drámai, sőt morbid megközelítés, de esküszöm, nem aggodalom vagy félelem, sokkal inkább tényszerűség és felelősségvállalás vezérelt: ha icike-picike esély van is rá, hogy elpatkolok benne, miért ne legyenek élvezetesek az utolsó napjaim? 

Ugyanakkor hozzá kell tennem: koronátlan időkben is hasonló habitussal igyekszem élni az életem mindennapjait, ám most koncentráltan akartam adagolni magamba az örömöt és jóérzést. Rövid elmélkedés után arra jutottam, hogy valójában semmi extra boldogság-keresnivalóm nincsen: az életem pont ott történik, pont úgy, pont azzal, ahol, ahogy, akivel jó nekem. Ez viszont eszembe juttatta: a kis kiadó lakásunk a földszinten afféle „biztonságos zóna” lehetne, így a párom élhetné tovább az életét. Az ugyanis rettenetes volna, ha Nimi elkapná tőlem, és ne adj’ isten az enyémnél is intenzívebb tünetegyüttest produkálna. 

Így hát megkérdeztem tőle: „Nem volna biztonságosabb, ha leköltöznél a stúdióba a következő néhány napra? Miattam ne aggódj, tudok gondoskodni magamról.” Ő pedig elröhögte magát, és így felelt: „Csak nem gondolod, hogy itt hagylak betegen? Legrosszabb esetben együtt lábadozunk majd.” „De biztos?” – kérdeztem még egyszer, kicsit könnybe lábadt szemmel, ő meg bólogatott, és megkoronáztuk a pillanatot egy csókkal… 

Ha ízek vannak, minden van

Ekkorra édesapám, nagynéném, Nimi szülei és tesója, valamint a fél félsziget (negyedsziget, muhahaha) biztosított róla: manapság már szinte senkinek nincsenek komolyabb tünetei, és holnapra jobban leszek, én pedig nem akartam, hogy bárki feleslegesen aggódjon értem, így aztán csak a legközelebbi szeretteimmel osztottam meg: egyre szarabbul vagyok. A lüktető fejfájást, kaparó torokfájást, fektemben szédülést csakis Julia ikonikus nevetése tompíthatta, és miközben pityeregtem a Sztárom a párom zárójelenetén, azon merengtem: a pandémia egyik tragikus következménye az is, hogy ha összefutnék vele, bizonyosan maszkot viselne, és nem láthatnám ezt a csillagok ragyogását megszégyenítő mosolyt. 

Mire a Mona Lisa mosolya következett a mozimaratonon, Nimi készített nekünk egy egészen elképesztő sütőtökkrémlevest, sütőben sült paradicsommal és kókuszkrémmel turmixolva, én pedig boldogan állapítottam meg, hogy érzek ízeket. Hirtelenjében hálás voltam az emelkedő lázamért: ha választani „kell”, inkább átizzadom az éjszakát, csak az étvágyamról ne kelljen lemondanom. 

Az óhaj önbeteljesítőnek bizonyult: 38,8-re kúszott a hőmérő higanyszála, és hideg verejtékben úszkáltam egész éjszaka.

Másnap reggel viszont fel kellett fedeznem, hogy egy másfajta étvágytól viszont – bízom benne, hogy csakis ideiglenesen – elbúcsúzhattam, és most ugorjon egy bekezdést, aki elpirul, ha reggeli erekcióról, vagy annak hiányáról olvas. Merthogy ez a szívemnek kedves jóbarát, aki minden ébredéskor biztosított róla, hogy ha őszülök is, valahol mélyen ugyanaz a fickós kiskamasz vagyok még, aki tinikoromban voltam, fogta magát, és… szabadságra ment. Több se kellett, kikászálódtam az ágyból, kicsoszogtam a konyhába, és összedobtam egy smoothie-t gyömbérrel, céklával, chia maggal, fahéjjal, ledöntöttem, és ha már arra jártam, maradtam is – kora délutánig. 

Tudván, hogy az ízlelőbimbóim bármikor felmondhatják a szolgálatot, és hogy a konyhában legalább még tudok teljesíteni, egyszerűen nem bírtam leállni: pumpkin spice növényi latte, hagymalekvár, mandulasajt, fokhagymakrém – közben Nimi „kiköltözött” mellém a laptopjával, hogy ha már nem tud visszaparancsolni az ágyba, legalább szemmel tarthasson, és falatozhasson. Ebédre tahinis-avokádós pirítóst készítettem házi kenyérből, uzsira sütőben sült tofu „hal” rudacskák, vacsira pedig rámen céklalevéllel, laskagombával. Nem bírtam leállni… 

Ennek pedig meglett a böjtje: volt egy pillanat, amikor megközelítettem Nimit, hogy a szájába toljak egy kanálka kóstolót, ő pedig egyszeriben hátrahőkölt, majd közelről kezdett vizslatni. „Mi történt az arcoddal?!” A tükörhöz léptem, és elém tárult a nagy világatlasz… a fejemen. Az egész arcomat veres, néhol lilába hajló foltok borították. „Jé! Hm” – nagyjából ennyire futotta, majd

rövid guglizás után felfedeztem: az utóbbi napokban egyre több cikk lát napvilágot az úgynevezett Covid-kiütésről, amely bár korábban is ismert volt, az omikron variáns különösen előcsalta. 

A szakmai hozzászólások a témában kimerültek feltételezésekben, és talányokban, így hát azt tettem, amit mindig, ha furán viselkedik a bőröm: meghámoztam egy aloe vera kövér levelét, leturmixoltam, a gélt az arcomra pakoltam, majd kiparancsoltam magam a konyhából, és este fél kilenckor aludni tértem. 

Álmatlanság és lázálmok között vergődve igazából nem is tudtam eldönteni, melyik a jobb és rosszabb – alig vártam a reggelt. Pedig pontosan tudtam, hogy megváltást nem hoz majd. Viszont azt is tudtam, hogy a második napon is tartottam magam a nekem tett ígéretemhez – tényleg úgy éltem, hogy ha ez lett volna az utolsó nap, semmit sem csináltam volna másképp. A mandulasajtot sem. 

Az omikron paletta

Eljött a pirkadat, s vele a vágy is, hogy ma ne akarjak kikelni az ágyból, egyáltalán. Már csak azért sem, mert a harmadik nap meglepetése is megérkezett: ronda köhögés, ami valami beazonosíthatatlan barna slejmet hoz magával, ki tudja, honnan. Én pedig – már amennyire képes voltam – mélyen felsóhajtottam: milyen jó, hogy egy hónappal ezelőtt egyszeriben elég lett a cigitekerésből, és egyik napról a másikra eldobtuk. Mennyivel csúfabbakat köhögnék fel, ha még most is szívnánk!

Pörgetve az Instát, azzal szembesülve, hogy több ismerősöm covidos, mint nem, azon kezdtem agyalni, talán mégiscsak volna valamicske értelme a világháló elé tárni a nyavalyámat – nem titok, hogy szeretem megosztani, mit sütöttem, hol vacsoráztunk, hogyan ünnepeltünk, hova utaztunk, és arról is szívesen írok, hogy vagyok, mi foglalkoztat, minek örülök, és mi fáj, azt viszont sosem tudtam pontosan értelmezni, amikor valaki – pozitív vagy negatív – teszteredményt lobogtat Insta-sztorikban, majd mintha csak híreket mondana, napi tizenkétszer bejelentkezik, hogy elmesélje, még mindig covidos. Természetesen kínosnak sem tartom, csak úgy éreztem, nem az én utam. 

Aki igazán érzékeny a közösségimédia-rezdüléseimre, valószínűleg érti nagy bejelentés nélkül is, amikor pedig összegyűlik bennem annyi, hogy értelme legyen megosztani, szívesebben adom át így kerek egészként.

Annak viszont van értelme, hogy tapasztalatot cseréljünk, segítve egymást olyanokkal, akik átestek rajta, vagy épp benne vannak. 

Így hát „beiratkoztam” néhány posztcovid-felépültekből, és aktuálisan fertőzöttekből álló Facebook-csoportba, ahol elmesélhettem: az aloe vera segített a kiütések halványításában, valamint megtudhattam: ha egyre nehezebben lélegzem, ráadásul nemhogy kórház, de mentőállomás sincs a közelünkben, akkor érdemes beszereznem egy véroxigénmérőt. 

Megizentem hát Mariel és Philip barátainknak: legyenek kedvesek, és vegyenek nekem egyet a közeli kisváros patikájában, ha arra járnak, a kütyü pedig két órával később a teraszunkon volt egy fürt banán, egy sárga virág, egy szpanakopita (ellenállhatatlan görög spenótos péksütemény) és egy üdvözlőkártya kíséretében, amelyet elolvasva – azt hiszem –

először értettem meg, hogy ha én magam nem aggódom is magamért túlságosan, mások bizony elkezdtek félteni.

A papám naponta kétszer rám ír: hogy vagyok, Vali nagynéném üzenete minden reggel, már ébredéskor ott vár Messengeren, Nimi családja kedélyes hangüzenetekben emlékeztet: nemsokára együtt ünnepeljük a negyvenedik születésnapomat, Kinga barátnőnk, aki épp babát vár, úgy ír rám mindennap, mint egy kedves nővérke, aki jött a reggeli vizitet levezényelni, Jo és Audrey (barátaink a faluból, ahol épülő-szépülő százesztendős kőházikónkat vettük) olyasmiket írtak nekem, hogy „olyan fontos vagy nekünk”, a közvetlen szomszédunk és legtöbbet látott barátunk, Wendy megsütötte nekem híres „lemon drizzle” tortáját, még a lakásunk kivitelezője, Janisz is gondolt rám: kedvenc „véletlenül vegán” fogásaimat készíttette és küldette el nekem Diamantisszal, a falunk tengerparti tavernájának szíve-lelkével. 

Mindezt úgy, hogy ha kérdeznek, hogy vagyok, nem füllentek, hogy madarat lehet fogatni velem, vagy hogy majd kicsattanok az egészségtől, de nem is panaszkodom. Még a fájdalmakról és egyéb fura dolgokról is, amiket a testem tesz, igyekszem könnyedséggel és humorral beszélni. Arról pedig tényleg csak a legközelebbi barátoknak meséltem, hogy a véroxigénszint-mérő 92-t mutatott egész nap, ami az ideális alatt van, és arról is, hogy ezen a napon lázam nem volt ugyan, de – két külön hőmérővel, nyelv alatt és a hónom alatt is csekkolva – 35,5-re zuhant a testhőmérsékletem, majd folyamatosan csökkent… ami nem példátlan, de meglehetősen ritka.

Láz helyett kihűlés

Ez egy nagyon érdekes fizikai és mentális tapasztalás – kicsit olyan, mint jéghideg vízben lebegni. Abban hasonlít a lázhoz, hogy rettenetesen fáztam, ugyanakkor a hidegnél sokkal erősebben éreztem egyfajta testen kívüli állapotot – ha egymáshoz érintettem az ujjbegyeimet, nem éreztem őket teljes valójukban. Ha hátradőltem az ágyban, olyan volt, mintha nem is matrac, hanem mélység volna mögöttem. 

Amikor már 34,8 volt a testhőmérsékletem, azért rákérdeztem egy doki barátomnál, mikor kell vészharangokat kongatni, ő pedig azt felelte: egyelőre többet ártok magamnak, ha aggódom – én pedig mélyen egyetértettem. 

Sem a pánik, sem még több virág nem segíthet rajta, kórházban kikötni pedig továbbra is a rémálmaim netovábbja volt. Mindenesetre ezen a ponton a heti rendes WMN-cikkem kapcsán haladékot kértem Dorkától, aki azt mondta, hogy haladék helyett inkább írjak majd jövő héten, és most inkább pihenjek. Így hát bezártuk a zsalukat, mert mindeközben Methanán – ideköltözésünk óta először – fagypontra ereszkedett a hőmérséklet, és… vártunk. 

Merthogy ez a Covid egyik legnehezebben viselhető tünete – hogy igazából nem nagyon tehetünk semmit, azon kívül, hogy kivárjuk, hogy meggyógyulunk, vagy kórházba kerülünk.

Ezen a napon jelentették be a 2022-es Budapest Pride időpontját, aztán az Instát görgetve azt nézegettem, milyen csodálatosak az emberek. Mennyi tehetség van – legyen szó aktivizmusról, főzésről, rajzról és festészetről, táncról, énekről. Körbeszívecskéztem az Insta-világot mások képei alatt, aztán valahol két szívecske között lecsukódott a szemem, és napok óta nem tapasztalt, mély álomba merültem. 

Azt álmodtam, hogy Nimi és én egy nyüzsgő nagyvárosban vagyunk, ahol rengetegen táncolnak az utcákon, mi pedig az erkélyen állva figyeljük a tömeget, és arról beszélünk, hogy bár az összes barátunk odalent ropja és várnak minket, hogy csatlakozzunk, nekünk valahogy semmi kedvünk sehova se menni. Emlékszem az érzésre, hogy mennyire vágytam vissza a kis falunkba, hogy a hat macskával körbevéve heverjünk az ágyban, és a dübörgő utcabál helyett az olajfaliget, a kis kikötő, és a félig kész szemközti ház látványa táruljon elénk. 

És amikor reggel felébredtem, konstatáltam, hogy még mindig nem vágyom semmi másra, mint itthon lenni. Naná, hogy még jobb volna, ha mindezt egészségesen tehetnénk – de így, betegen is sokkal jobb, mint bármi más, bárhol máshol, bárki mással.

Egy hónapja sincs, hogy megérkeztünk Mexikóból, nem egészen két hét múlva Izraelbe, majd Magyarországra utazunk, onnan hazatérve megkezdjük a görögországi gasztroelvonulások és főzőkurzusok, kulináris-kulturális túrák vezénylését, majd évi rendes toscanai gasztronyaralásunk következik – és így tovább egészen karácsonyig. 

Bár minden kalandot élveztünk és imádtunk, ha bármikor, hát most megengedhetjük magunknak, hogy gyengék legyünk. 

Talán valami ilyesmit üzenhetett Nimi szervezete is, amikor ezen a reggelen úgy döntött, hogy belázasodik… az enyém pedig ma is kihűlni készült. „Bárcsak adhatnék neked két fokot…” – mondta, miközben 39 fok lázzal simult az én 35 fokos testemhez. Annyit beszéltünk róla, amikor ideköltöztünk a világ végére, mégis mi lesz, ha egyszer vészhelyzet alakul ki. Ilyenkor mindig a fülünkbe cseng 73 éves szomszédunk, Ian válasza: „Hát akkor meghalunk!” – amin mindig jóízűen nevettünk.

És – valószínűleg – tényleg ez az egyetlen út, tekintve, hogy két óránál előbb egyetlen mentő sem érne ide, majd újabb kétórás út várna ránk a návpliói kórházig, ahol egyszer volt szerencsétlenségünk megfordulni, amikor Nimi azt hitte, eltörte az ujját, és azóta úgy emlegetjük, mintha Mordor kapuja volna. 

Így hát inkább összecsimpaszkodva szuszogtuk egymásra a hideg-meleg levegőt, az oltalmazó szeretetet, meg nyilván a vírust is, de az ezen a ponton már nyilvánvalóan semmit sem számított. Ami köztünk van, sokkal erősebb annál, mint ami bennünk van. És ezen semmi sem változtathat, soha. Ezt már megtanultam akkor, amikor édesanyám halálos ágyának szélén ülve megértettem: ez a három nap, amit ő kómában, én pedig mellette töltöttem, volt a mi utolsó közös karácsonyunk. 

Hazaköltözés otthonról otthonra

És bár csordultig voltam fájdalommal, még több volt bennem a nagyra, hatalmasra értékelésből. Ha akkor, abban a sorsfordító momentumban képes voltam erre, hogyan is ne lehetnék hálás ezért a pillanatért – ahogyan azzal, akit a legjobban szeretek ezen a világon, egymás testébe lehelünk életet. Ám bármily romantikusan hangzik mindez, azt is értettük: most van az a pillanat, amikor döntéseket kell hoznunk – hogyan tovább… 

Kinyitottam a zsalut – valahogy azt sem tudtam pontosan, nappal van-e, vagy éjszaka, sötét, vagy világos –, és ámulatunkra mesebeli látvány tárult elénk: kövér, kavargó pelyhekben szakadt a hó az erkélyünk alatti olajfaligetre, és az acélkéken háborgó tengerre.

„Sosem láttam még tengerparti hóesést…” – mondta Nimi, én pedig boldogságtól könnybe lábadt szemmel öleltem át. „Én sem.” Ezzel pedig meg is volt, miért vagyunk hálásak ezen az irgalmatlanul nehéz napon is. 

Ám bármilyen szép volt a hóesés, az ablakon szaporodó jégvirágok megértették velünk: „nyaralásra” van szükségünk. Az otthonunk kizárólag napelemmel van felszerelve – míg az alattunk kialakított stúdiónkban van bojler is, idefent nincs légkondicionáló, lent pedig fűthetnénk azzal is, nem csupán a kis olajradiátorunkkal. Magunkra pakoltunk hát hét réteg ruhát, és a macskacsapattal meg a bakelitlemez-játszónkkal felszerelkezve otthonról hazaköltöztünk. Néhány perccel később már a meleg(ebb) szobában öleltük egymást a paplan alatt. 

„Holnap lesz öt napja, hogy pozitív lett a tesztem, reggel csináljunk egy újat” – mondtam Niminek, ő pedig bólintott, 

majd nagy egyetértésben, először életünkben a felső szinten lévővel szinte szakasztott egyforma „másik lakásunkban” elszundítottunk. Volt valami megnyugtató abban, hogy ilyen közel vagyunk a földhöz. Amikor pedig reggel felébredtem, és első ízben határozottan jobban éreztem magam, a kávét készítve azon kuncorásztam magamban: kicsit olyan itt lent lenni, mint amikor az újságok képrejtvényein be kell karikázni a két rajz közötti eltéréseket. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Covid-teszt reggelire!” 

– ébresztettem Nimit, szinte bizonyosságot érezve: eljött a szabadulás napja. „Hogy érzed magad?” „Egész jól. Jó itt lent. Olyan, mintha vakáción lennénk. Milyen mázlisták a vendégeink, hogy itt ébredhetnek” – mosolygott. „Ugye? Én is ezt érzem… lehet, hogy le kéne költöznünk ide” – latolgattuk, míg a slejmsánc színváltós szekciója észrevétlenül kétcsíkosba fordult, immár mindkettőnknél. 

„Most mi lesz?” – nézett rám Nimi hatalmas spánielszemével, én pedig azt mondtam: „Nyaralás lesz! Öt nap Kristóf és Nimi kreatív, minimalista stúdiójában, olajfákkal körülvéve! Mennyei vegán finomságokkal, és hat imádni való macskával!” – idéztem a brosúránkat, ő pedig a nyakamba borult: „A legjobb nyaralás.” És így vagyunk most. 

Mindenkit szeretettel kérünk, ne féljen, jól vagyunk, és leszünk még jobban is. 

Julia Roberts filmográfiája kimeríthetetlen, ahogy szeretett szomszédjaink szíve-szeretete és gondoskodása is, mostanra pedig Nimi láza is lement, én pedig már meg-megugrom a 36-ot. A nap is kisütött – ezer ágra ragyog. És volt bennem annyi erő, hogy mindezt megírjam. 

Ezt üzenem hát önmagunknak, és mindenki másnak, aki ezekben a napokban hozzánk hasonló, vagy a miénknél sokkal szomorúbb és fájdalmasabb, bizonytalanabb és félelmetesebb napokat él meg: 

fontos ösztönünk felismerni egy élethelyzet válságosságát. Ám a vérfagyasztó félelemmel töltött pillanatok olyanok, mint másodpercenként meghalni egy picit. Lenullázzák az életörömöt, a kreativitást, a szenvedélyt, a képességeinket, a tehetségeinket. 

Persze sokkal könnyebb megadni magunkat neki, mint eldönteni, hogy amíg van szusz a tüdőnkben, bátran élünk. És bármily fertőző a Covid, hiszem, hogy a jó kedély is az. Amíg ezeket az utolsó szavakat jegyzem le, egyszeriben felcsendül a rádióban a pillanat tökéletes „soundtrackje” is: Edith Piaftól a Non, Je Ne Regrette Rien. „A jó és a rossz dolgok egyformák nekem, nem, nem bánok semmit sem – mert az életem, mert az örömöm veled kezdődik!”

Steiner Kristóf
Kiemelt kép: Czabán Máté
A további képek a szerző tulajdonában vannak