„A gyerekeink vagyonokat érnek bizonyos emberek számára” – Beszélgetés Anders Roslunddal, a Szép álmokat című könyv írójával

–

Fiala Borcsa/WMN: A pedofília témája elég kemény még fikciós szinten is. Miért jutott eszébe épp ezzel foglalkozni?

Anders Roslund: Hadd kezdjem egy kicsit messzebbről. Már egészen kisgyerek koromtól foglalkoztatott az erőszak kérdése. Hogyan formálja, alakítja az embert, mi történik az erőszak áldozatával, és mi az elkövetővel, hogyan lehetne meggyőzni a tetteseket, hogy ne kövessék el újra és újra ugyanazokat a bűnöket? Amint felnőttem, elkezdtem pártfogó felügyelőként dolgozni fiatal bűnelkövetők mellett. Ez egy önkéntes munka, az ember a börtönön kívül dolgozik, és segít az embereknek visszailleszkedni a társadalomba. Aztán újságíró lettem, és ebben a szerepemben sem a bűnre magára koncentráltam, hanem arra, hogy mi történik, amikor valaki kikerül a börtönből, mi lesz vele és az emberekkel a környezetében. Aztán eljutottam arra a pontra, hogy ráébredjek: hiába szólítok meg a cikkeimen és dokumentumfilmjeimen keresztül egy csomó embert, a végén mindez nem számít, hiszen csak átmeneti vendég vagyok a nappalijukban. Hiába hívom fel a figyelmet egy problémára az anyagaimmal, a következő pillanatban már jön a következő téma, aztán a következő, és így tovább.

Mindig is nagyon szerettem a krimiket, úgyhogy eszembe jutott, ha összegzem az egész tudásomat, a tapasztalataimat, a barátaim élményeit is (akiknek a fele élete egy részében bűnöző volt), és mindebből egy félig fiktív, de félig valóságos történetet gyúrok, annak hátha hosszabb távú hatása lesz.

Aztán összeálltam Börge Hellstörmmel, és együtt alakítottuk ki az én szabályaim szerinti univerzumot (hét könyvet írtak együtt – a szerk.), amelynek a fele igaz, a fele pedig kitaláció. Majd jóval azelőtt, hogy Börge elhunyt (rákban 2017-ben) szétváltak útjaink. Börge tulajdonképpen olyan volt nekem, mint egy családtag. Mindig itt lógott nálam, húsz évig az asztalomnál reggelizett, de egy háztömbnyit nem tudtunk megtenni az autóval, hogy közben össze ne vesznénk valamin, hogy a rádióban épp Johnny Cash szól-e például. Ha a könyveink miatt külföldre utaztunk, én a repülő végében foglaltam helyet, ő meg a legelején. Egy szó, mint száz, 2014-ben váltunk szét, én pedig úgy éreztem, még annyi történet van bennem – nem titok, a kettőnk együttműködésében én voltam az író, a motor – hogy muszáj az írást, a megkezdett munkát tovább folytatnom.

Így most jelent meg a negyedik önálló kötetem, ami azonban a korábban megteremtett univerzumnak a része. No, és akkor most lássuk a Szép álmokat című kötetet! A főszereplő itt is Grens (ami svédül határt jelent, így ejtik, csak másképp írják). Minden könyvem egy fajta bűncselekményről szól, amiről úgy gondolom, hogy sokat tudok, és emellett is nagyon sok emberrel találkozom az anyaggyűjtés alatt, elkövetőkkel, áldozatokkal, rendőrökkel egyaránt. Általuk formálódik a regény igaz, tényszerű fele, miközben én kitöltöm a réseket fikcióval. A sorozatban ez volt az első olyan eset, amikor Grens olyan típusú erőszakkal találkozik, amit nem képes megérteni, ahol nem tudja felfogni az elkövető motivációját. Úgy éreztem, muszáj erről a témáról is írni, ha rendelkezünk a róla szóló tudással. Én magam is dolgoztam olyan emberek rehabilitációjában, akiket pedofília miatt ítéltek el, így a regényemmel azt is szerettem volna megmutatni, hogy ez valójában hogy néz ki.

F. B./WMN: Egy interjúban azt mondta, a világ nem fekete és fehér, hanem szürke (ami az ön kedvenc színe is egyben) az ember egyik nap elkövető, de a másik nap ugyanúgy válhat áldozattá és fordítva. A regényeiben mindig igyekszik megérteni az elkövetők indítékait, empatikusan közelítve meg a bűnözőket is. Más bűntettekkel kapcsolatban ezt még értem is, de a pedofília ebben (legalábbis számomra) kivételnek tűnik. Mintha ebben az esetben nem szürke lenne a kép, hanem nagyon is fekete, amit az is alátámaszt, hogy még a szereplők is mélységesen megvetik a pedofilokat, a tettük pedig zsigeri dühöt vált ki belőlük. Meg lehet érteni egy pedofil bűnelkövető szemszögét is?

A. R.: Nem. Nincs sok barátom, nyolc, tíz legfeljebb. Körülbelül a fele volt már börtönben különféle bűnök miatt, amiket utálok ugyan, de meg tudom érteni, milyen okból sodródtak bele, ahogy azt is, hogy tudják, miért nem fogják azt többször elkövetni. Igen, az élet legtöbbször szürke, ezzel Grens is tisztában van, néha neki magának is el kell illegális dolgokat követnie, hogy kinyomozzon egy-egy bűnügyet. Az emberek nem jók vagy rosszak, és a bűnözők az életük egy adott szakaszában maguk is voltak áldozatok. Ám ezúttal más a helyzet. A pedofília bűne számomra nem megérthető, és mivel a szereplőim az én hangomat képviselik, számukra sem az.

F. B./WMN: Híresen sok kutatást végez egy-egy könyve megírása előtt. Grenst nagyon megviselték azok a dolgok, amiket a nyomozás során felfedezett a pedofilhálózatokkal kapcsolatban. Szerzőként ugyanilyen traumatikus volt beleásnia magát ebbe a témába?

A. R.: Börgének megvolt az a képessége, hogy el tudott engedni dolgokat (ami persze időnként rettentő bosszantó volt). Amikor együtt dolgoztunk, abban a pillanatban, hogy kilépett innen, már nem is foglalkozott ezekkel a súlyos témákkal. Én nem ilyen voltam. A szereplők, a történet bebújt a bőröm alá, velem voltak éjjel-nappal. Miután Börge meghalt, volt egy idő, amikor nagyon összeroppantam. Fél évbe telt, amíg (ha nem is teljesen szó szerint), de fel tudtam állni a padlóról, ahová zuhantam. Ott valami megváltozott. Igyekszem értékelni az életet, sokat nevetni, sokat beszélni, jól érezni magam. És azóta a könyveim cselekménye, a kutatás vagy a szereplők sem érintenek meg ennyire mélyen.

F. B./WMN: Az internettel együtt a pedofilhálózatok egy határtalannak tűnő eszközt kaptak a kezükbe. A könyvből is úgy tűnik, szinte lehetetlen ellenük küzdeni, ha fel is számolnak egy-egy csoportot, másnap kettő kerül a helyükbe. Ön szerint van hathatós fegyver ellenük?

A. R.: Valóban lehetetlen küldetésnek tűnik, de ez nem azt jelenti, hogy ne kellene harcolni ellene. Az épületben, ahol lakom, lakott egy csendes, magának való ember. Aztán egyszer csak eljöttek érte a rendőrök, kiderült, hogy rengeteg gyerekpornó volt a gépén. A ház lakói rettentő dühösek lettek. Arra gondolok, ha jobban odafigyeltünk volna, talán tudhattuk volna, miben sántikál.

F. B./WMN: Tényleg így érzi? Nekem az a benyomásom, hogy az esetek döntő többségében fogalmunk sincs, mi zajlik mások otthonában, a zárt ajtók mögött.

A. R.: Az ember mindig hajlamos azt hinni, hogy a bűnök mindig másutt történnek, nem fordulhatnak elő a közvetlen közelében. Muszáj ráébrednünk, hogy a pedofília bűne határtalan. Itt ugyanúgy előfordul, mint a távoli országokban. És ha ezt felfogjuk, akkor talán a tudásunkkal valakit képesek leszünk majd megvédeni. A tudáson kívül még más erőforrásokra is szükségünk van. Több olyan nyomozóval dolgoztam együtt, akinek pontos adatai voltak az ilyen elkövetőkről, név, cím, minden, mégsem rendelkeztek azzal az erőforrással, hogy mindezért el is tudják kapni őket. A rendőrök asztalai roskadoznak az ilyen ügyektől, de nincs elég forrás, pénz arra, hogy a végére járhassanak mindnek. A könyv előkészítése során elmentem a koppenhágai rendőrségre is, hogy megfigyeljem a munkájukat.

Megkérdeztem az egyik nyomozót, hány ilyen pedofíliával kapcsolatos esetük van, mire ő meghökkenve visszakérdezett: „Hogy mennyi? Egy óra alatt találok neked százat. Holnap újabb százat, utána újabb százat. És ez csak én vagyok, egyedül.”

Szerintem fel sem fogjuk, ez mekkora üzlet, multimillió dolláros bizniszről beszélünk. A gyerekeink vagyonokat érnek bizonyos emberek számára. 

 

F. B./WMN: Az első hét könyvet Börgével együtt írta. Ezt technikailag hogy kell elképelni? Hogyan zajlik a közös írás folyamata? Nem magányos most, hogy egyedül alkot? 

A. R.: Amikor belevágtunk ebbe, senki, de tényleg senki nem írt párban Svédországban. A kiadók nem nagyon akartak ilyesmiről hallani. Az online könyvesboltok sem tudtak mit kezdeni azzal, hogy egy könyvnek két vezetéknév (Roslund és Hellstörm) a szerzője. Ennyire ritkaságszámba ment ez a felállás. Az első könyvünk azonban kivételesen jól fogyott, így a következőre már megváltoztatták a rendszert, és mivel mi sikeresek lettünk, mások is elkezdtek Svédországban párban írni. Aztán egyik nap felhívott egy ismerősöm Dániából, aki elmondta, arrafelé is divatot teremtettünk ezzel. Majd ugyanez megismétlődött Norvégiában. A szerzőpárosoknak megvan a maguk receptúrája az együttműködéshez, egyik megírja az egyik fejezetet, a másik a másikat például. Mi nem így csináltuk. Pár hónapon keresztül mindennap találkoztunk, rengeteget beszélgettünk, amit én lejegyzeteltem kézzel, majd hazamentem, és a következő egy évben megírtam a történetet, akkor újra találkoztunk, újra átbeszéltük, és ha kellett, átírtuk. Nem az volt a fontos, hogy ki mit tett hozzá a könyvhöz. A könyv, a téma maga volt fontos. De tulajdonképpen teljesen hozzá vagyok szokva, hogy egyedül írok, úgyhogy ebben semmi újdonság nincsen.  

F. B./WMN: Pártfogóként, újságíróként, majd regényíróként, de tulajdonképpen évtizedek óta az emberi lelket, a bűn mögött meghúzódó motivációt kutatja. Mi a legfontosabb lecke, amit ez alatt az idő alatt megtanult?

A. R.: Szinte minden erőszakos cselekedetet, amit valaki újra és újra elkövet, az rehabilitációval megszüntethető lenne. Hadd mondjak el egy rövid történetet. Amikor Börgével 2005-ben Barcelonába utaztunk az első könyvünk bemutatójára, meglepően sokan fogadtak, újságírók, tévécsatornák, tömegek… mi magunk sem értettük, mi ez a nagy felhajtás. Aztán kiderült, nem is annyira nekünk szól ez a hatalmas figyelem. Azon a héten engedték szabadjára az ország egyik leggyűlöltebb bűnözőjét, egy olyan férfit, aki gyerekeket molesztált. Lecsukták, és 18 évvel később, amikor letelt a büntetése, kiengedték. Mindenki erről beszélt, az emberek rettegtek, hogy ez a férfi most újra odakint járkál, közöttük. A sajtótájékoztatón minket is erről kérdeztek: mit gondolunk az esetről, és mit tanácsolunk, mit csináljanak? Én meg visszakérdeztem: mit tettetek ti ezzel az emberrel? Bezártuk - felelték.

Érted, lecsukták 18 évre, és azt képzelik, hogy egy súlyosan beteg ember majd egészségesen fog kikerülni onnan? Miért nem arra használták ezt a 18 évet, hogy megpróbálják megváltoztatni? Hogy megértse, milyen szörnyűséget követett el, és ne ismételje meg azt?

Persze, én is tudom, hogy az emberek egy része nem gyógyítható, nem lehet őket „bűnmentesíteni”. De ha van valami, amit megtanultam, akkor az ez: ha megértjük a motivációjukat, talán meg tudjuk akadályozni, hogy visszaesők legyenek.

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Emil Eiman-Roslund