Az irodalmuk is olyan, mint az időjárásuk: abszolút kiszámíthatatlan – Izlandi szerzőket ajánlunk

–

Krimiíró női miniszterelnök

Nemzetközi szinten az egyik legnépszerűbb műfaj kétségtelenül az izlandi krimi. Magyarországon is ismert szerzőik közé tartozik Arnaldur Indriðason (Erlendur felügyelő-sorozat), Ragnar Jónasson vagy éppen Lilja és Yrsa Sigurðardóttir. 

Még decemberben olvastam egy aránylag friss bűnügyi regényt, mely 2022. őszi megjelenésekor az eladási listákat vezette, egy évvel később pedig számos más nyelven is megjelent. Spoiler: aki vérfagyasztó vagy akciódús sztorit keres, annak nem ez lesz a kedvence. Akit viszont nem riaszt el némi társadalomrajz, némi jólfésült korrupció és egy kis mutyizás krimibe ágyazva, annak lebilincselő olvasmány. Több idősíkon fut (az ötvenestől a nyolcvanas évekig), így bemutatja egy hagyományos, autoriter társadalom alakulását (ahol a köztiszteletben álló, sikeres vezető férfiak becsületét még gondolatban is illetlenség kétségbe vonni) egy modernebb felé, amelyben ugyan nem könnyedén, de egy fiatal lány is lehetőséget és leginkább visszaigazolást kaphat az élettől az igazát illetően. A szociográfiai szál mellett természetesen a meglepetések sem hiányoznak, ha már a szerzők bevallottan a műfaj nagyasszonyának, Agatha Christie-nek a rajongói, és művüket is neki dedikálták. 

A könyv címe – nem túl eredeti módon – Reykjavik, és ketten írták. Az egyik Ragnar Jónasson, akinek magyarul is megjelent már jó néhány kötete, jogász és egyben sikeres krimiszerző. A másik író bölcsész végzettségű, negyvenes, háromgyerekes családanya, aki volt már kulturális-oktatási miniszter is, jelenleg pedig – immár hetedik éve – Izland kormányfője: Katrín Jakobsdóttir.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

A.W. Bruna Thrillers (@awbrunathrillers) által megosztott bejegyzés

A krimi keletkezése is érdekes:

2020 januárjában a két szerző közötti baráti beszélgetésen merült fel az ötlet, hogy írjanak egy négykezes művet. Márciusban beköszöntött a világjárvány, az élet egyszerre állt le és vált intenzívvé a regnáló izlandi miniszterelnök számára.

Jónasson azt mesélte, szakmai egyeztetéseik gyakran a kormányfőnek más fontos államfőkkel folytatott online beszélgetései közé ékelődtek be. Jakobsdóttir elmondása alapján pedig az egyes fejezetek megírása esténként, munka után sokkal felszabadultabb kikapcsolódást jelentett számára, mintha a Netflixen nézett volna sorozatot.

A regénybe belekerült néhány valóban megtörtént esemény vagy valós mellékszereplő, de leginkább a szórakozás, az izgalom volt közös céljuk. A tapasztalt Jónasson elárulta, hogy alkotótársa új, rá addig nem jellemző színeket hozott alkotásukba, mint például a számára idegen ételrecepteket vagy éppen a humort. Katrín Jakobsdóttir a könyv franciaországi promóciójára magánemberként érkezett, (legalábbis látható) testőrök nélkül adott interjút egy párizsi kávéházban, és kifejezte reményét azzal kapcsolatban, hogy nem kavarta meg nagyon a francia külügy dolgát, amiért metróval közlekedett. Mint egy átlagpolgár, aki amúgy kormányoz és ír. Nem hangzik rosszul. 

Sárga tengeralattjáró

2022-ben a Hiányod maga a sötétség című regénye miatt végleg beleszerettem Jón Kalman Stefánsson világába. Új könyvét, A sárga tengeralattjárót francia nyelvű megjelenése napján beszereztem, és sajnos nagyon gyorsan el is olvastam. Amikor megtudtam, hogy január 13-án feleségével együtt részt vesz a párizsi Költészet Háza (Maison de la Poésie) beszélgetésén, azonnal tudtam: ott a helyem. 

A kritikák és saját bevallása szerint is talán ez a leginkább önéletrajzi ihletésű műve, amelyben megtaláljuk az édesanyját korán elveszítő kisfiú motívumát és fájdalmát, az érzelmeit kimutatni képtelen apa figuráját, az idős, valamint a gyerekkori barát halálát, az életével mit sem kezdeni tudó kamaszt, aki némi kóválygás (halüzemi munka, partőrködés) után mégiscsak rátalál hivatására, az irodalomra. Nem lineáris olvasmány, jobban tesszük, ha bekapcsoljuk a biztonsági övünket: nem lesz visszafogott, unalmas utunk.

A könyvben könnyedén lépünk át határokat, legyenek azok időbeliek, realitás és fantázia szabta határok, vagy éppen létezésünk és az elmúlás közöttiek. A zene – mint Stefánsson minden művében – itt is hangsúlyosan jelen van. Egyrészt a konkrét szereplőkben, hiszen Paul McCartney és a Beatles az egyik legközpontibb, vissza-visszatérő eleme, de előkerül David Bowie, Nick Cave, Johnny Cash vagy akár Rod Stewart figurája is. Másrészt a regény egész szerkezetében: visszatérő motívumai, némileg repetitív, rendszeresen előbukkanó mondatai tagolják a kalandozást térben, időben és a képzeletben. Lírai képei még inkább erősítették azt az érzetet:

mintha zenét vagy regényformába öntött verset olvasnék. Vagy mintha a szigetet körülölelő óceán hullámai csapnának újra és újra arcon: olykor őserővel, máskor pedig elcsendesedve simítanának egyet a lelkemen. 

Fontos szereplő még a bibliai két istenfigura, az Ótestamentum haragos, bosszúálló Örökkévalója, és az Újtestamentum Jézusa, aki megbocsátó attitűdjével kvázi bosszantja az égi atyát. Az anyja halálától és hiányától szenvedő regénybeli kisfiú kitalálja: a szent könyvek nem beszélnek az Örökkévaló női társáról, feleségéről, aki Jézus »valódi« anyja kellett hogy legyen. Elképzeli, hogy talán volt egy olyan titkos bibliai változat, amelyben még ez az anyafigura is szerepelt.

Nem fedek most fel további részleteket, hiszen várhatóan 2024-ben a Jelenkor Kiadó gondozásában a könyv magyarul is megjelenik (Patat Bence fordításában). Mesélek viszont, milyen volt az izlandi író és felesége estjén lenni.  

Csodás írópáros a Költészet Házában

Jón Kalman Stefánssont és Sigríður Hagalín Björnsdóttirt gyakran aposztrofálják kortárs irodalmi sztárpárnak, és valljuk be, ennek van némi alapja. A hatvanéves izlandi író neve világszerte ismert, gyakran emlegetik az irodalmi Nobel-díj várományosai között is. Felesége az izlandi közszolgálati tévé újságírója és műsorvezetője, a szigetország ismert arca. Első regényét, A szigetet (magyarul 2019-ben jelent meg) nyolc éve írta, azóta pedig még négy másikat is publikált (magyarul a harmadik, a Tüzek, tavaly jelent meg, ennek francia kiadását mutatta most be Párizsban).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sigríður Hagalín Björnsdóttir (@sigga.hagalin) által megosztott bejegyzés

Amikor ez a két magas, ezüstszőke ember, a jóindulatú, kissé Van Goghra emlékeztető férfi és a ragyogó, szép és okos nő megjelent remek francia fordítójuk és aznapi tolmácsuk, Eric Boury társaságában az abszolút telt házas párizsi Maison de la Poésie színpadán, nem lehetett nem mosolyogva fogadni őket. Noha egy-egy könyv PR-turnéja nem feltétlenül tartozik egy író kedvenc tevékenységei közé, úgy tűnt, igyekeznek tényleg őszintén válaszolni a francia újságíró, Camille Thomine olykor kissé összetett kérdéseire. És hogy miről is esett szó?

A természet és irodalom kapcsolatáról szólva mindketten egyetértettek abban, hogy az izlandi táj különlegessége kétségtelenül hat művészetükre, gondolkodásukra. Sigríður Hagalín Björnsdóttir számára egy vulkán nem egyszerűen egy tűzhányót, egy földrajzi képződményt jelent a műben, hanem sok egyéb mást, érzelmi kitörést, hangulatot is: „A vulkán egyszerre pusztít és hoz létre újat – ugyanakkor vigyázni kell, nehogy klisévé váljon.” 

Ahogyan Stefánsson fogalmazott: „Biztosan másképpen írnék, ha például dán lennék: az ország elég lapos és kissé unalmas. Persze a dánok szuperek, jó a dán foci és jó a sörük is. Nagyon könnyű az izlandi táj hatása alatt állni, noha vannak izlandi írók, akiknél ez egyáltalán nincs jelen. Kicsit az irodalom is olyan, mint az izlandi időjárás: abszolút kiszámíthatatlan”. 

Izgalmas volt, amit Jón Kalman Stefánsson az írói hivatásról mondott. Műveiből is ismert, hogy a középiskolát félbehagyta, három évig több helyen, például halfeldolgozó-üzemben is dolgozott, és nagyon nem tudta, mihez kezdjen az életével. Carl Sagan (amerikai csillagász, planetológus, asztrobiológus) – akit egyébként új könyvében is megidéz – ismeretterjesztő tévésorozata hatására döntött úgy, hogy továbbtanul, és csillagász lesz.

„Azt gondoltam, hogy majd új univerzumokat fogok felfedezni. Ez nem valósult meg, mert hamarosan rájöttem, bennem egy író lapul: a felfedezés helyett új világokat teremtek.” 

A beszélgetés másik pontján a zenével is párhuzamba állította az írást. „Amióta az eszemet tudom, mindig is hallgattam zenét. Valószínűleg zenész lettem volna, csak valami hiba folytán semmi tehetségem nincs hozzá. Így a nyelv lett a hangszerem, amelyet ahányféleképpen használunk, annyiféle hangon szólal meg. A fejemben mindig írok, sokszor olyan ez, mint egy melódia. Költő vagyok, aki regényeket ír.”

Az új könyvben előforduló, különböző idősíkok közötti ugrásokat firtató kérdésre így reagált: „Soha nem értettem az idősíkok közötti különbségeket. A múlt nem múlik el, mindig bennünk marad. Ahogyan a halottak is mindig velünk maradnak. Írás közben általában jól érzem magam, minden lehetséges, egyszerre felszabadító és fenyegető. Inkább néha attól félek, hogy nincs elég időm, vagy inkább kapacitásom, hogy azt a milliárdnyi világot a fejemben mind szóba öntsem. Hiszen csak egy tollam van.” 

Az írónő nagyon érdekesen hasonlította össze két fő tevékenységét. „25 éve dolgozom a médiában. Az újságírás olyan, mint egy sínpár, mint a kötött nyomvonalas közlekedés. Lehet néha váltani, kisebb eltérések lehetnek, de tudjuk, honnan haladunk és hová. Amikor nyolc éve írtam az első regényemet, rádöbbentem, hogy a szépirodalom egészen más, inkább olyan, mintha egy apró csónakban lennénk az óceán közepén. Határtalan a szabadság, de fenyegető is. Amit tehetünk, hogy átadjuk magunkat, és hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok. Az írás eldönti, mi lesz.”

Szóba került a nők irodalomban, pontosabban az irodalomtörténetben való alulreprezentáltsága. Stefánsson szerint, noha a világirodalom első ismert költője nő volt, évszázadokon át mégsem vett tudomást a nők dolgairól. Mint megjegyezte:

„Ha a férfiak is mensturálnának, rengeteg vers szólna a menstruációról.”

Egyszerre volt megható és melankolikus hallani, ahogyan Sigríður Hagalín Björnsdóttir (SHB) elmondta: soha nem félt semmitől, a saját halálától sem. Akkor érzett először félelmet, amikor az első lánya megszületett. „Nagyon erős és bizarr élmény volt.  Akkor döbbentem rá, hogy szeretni egyet jelent egy állandó félelemmel is”. Aztán árnyalta véleményét: ő is fél, a világunk, a civilizációnk végétől (ez A szigetben is tetten érhető). „Az írás egyszerre van a halál ellen és az életért, a civilizációnkért.” 

Némi humorral említették – ezt sajnos a napokban történt újabb lávaáramlás okozta tűzvész újra aktuálissá tette –, hogy az írónőt egy kicsit jövendőmondónak tartják Izlandon. A már említett első (2016-os) regényében egy olyan Izlandot vizionált, mint egy a világtól hermetikusan elzárt, önellátásra kényszeredett, populista és kirekesztő, széteső társadalmat. A disztópia megjelenése után négy évvel megjelent a Covid, és a szigetország hónapokra valóban elzárkózott fizikailag a külvilágtól (virtuálisan, kereskedelmileg és diplomáciailag persze nem, az izlandi kormány éppen Katrín Jakobsdóttir vezetésével európai szinten az egyik legsikeresebben kormányozta át országát ezen a furcsa vészkorszakon). 

A Tüzekben pedig – véletlenül – a Grindavík közelében történt vulkánkitörést jósolta meg. A Reykjanes térségben 800 éven nem volt ilyenre példa, azonban a könyv írása közben jött a hír a vulkanológusoktól, hogy valami nagyon mocorog. Ekkortól megkezdődött egyfajta versenyfutás az idővel, hogy a regény előbb készüljön el. Meg is jelent novemberben, és márciusban, amikor a házaspár éppen Kelet-Izlandon tartózkodott egy írói elvonuláson, a sziget másik végében kitört a vulkán. Sigríður Hagalín Björnsdóttir, noha szabadságon volt, jó riporterként azonnal jelentkezett munkáltatójánál, hogy odautazzon és tudósítson az eseményről, de a felettesei azt válaszolták, hogy inkább ne, ő már eleget beszélt róla.

Az este felénél, amikor Jón Kalman Stefánsson éppen arról beszélt, mennyire fontos, hogy a halottjainkkal folyamatosan kommunikáljunk, hiszen magunkban hordozzuk őket, és végső soron senki sem tudhatja, mi van, van-e valami a halál után – egyszer csak megroppant alatta a szék, félig szétesett, és az író kis híján a padlóra pottyant. A közönség derülése közepette Stefánsson – itt is megcsillantva humorát – meg is jegyezte:

„Úgy látszik, túl sokat írok a halottakról és az Örökkévalóról, és nem olyan módon, amely elnyerné a tetszését”.

Amennyiben valaki kedvet kapna az izlandi párral való találkozáshoz: Jón Kalman Stefánsson felesége kíséretében szeptember végén újra ellátogat majd a magyar fővárosba, hogy a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon – amelynek idén egyébként a kortárs francia irodalom lesz a középpontjában – átvegye a Budapest Nagydíjat.

Köszönet a párizsi Maison de la Poésie (a Költészet Háza) sajtóreferensének, Béatrice Logeais-nak a segítségéért.

Források: MarieClaire, Le Figaro

Kiemelt kép forrása: Getty Images/ Roberto Ricciuti, Xander Heinl/Photothek, Leonardo Cendamo; Facebook/Sigríður Hagalín Björnsdóttir

Kis Zsuzsa