Nem versz át – de meg sem lepsz: ez a krimi aztán betartja, amit a címében ígér

–

Imádom a bűnügyi filmeket és sorozatokat, a kategóriában nagyjából mindenevő vagyok: a CSI: Miami helyszínelőktől kezdve a Sherlockon át a Mindhunterig jöhet bármi. A trash–mélylélektani dráma skálán tehát szívesen megnézek mindent, amiben van egy fordulatos bűntény, így azonnal lecsaptam a Netflix legújabb nagy dobására, a népszerű krimiíró, Harlan Coben azonos című regényéből készült Nem versz át nyolcrészes minisorozatra.

Az amerikai szerző könyveit nem olvastam, de ismertem a nevét, tudtam, mekkora népszerűségnek örvendenek a történetei, és az a tény is bizalomra adott okot, hogy a streamingcég leszerződött az íróval, hogy tizennégy regényéből készítsenek sorozatot – a Netflix tehát igencsak hisz benne. Mivel nem ismerem az alapművet, nem voltak nagy elvárásaim a minisorozatot illetően, de sajnos még így is csalódnom kellett.

Ezerszer látott séma

A sorozat már az első néhány másodpercében elérte, hogy felvonjam a szemöldököm: egy láthatóan elit iskola fiú tanulóinak beavatási szertartását láthatjuk, a srácok ijesztő maszkokban ugrálják körbe egy társukat, majd vágás, és a főszereplő férjének temetésén vagyunk.

Nem túlzok, ha azt mondom, minden tévés krimisorozatban van egy olyan epizód, amiben egy elit fiúgimiben egy beavatási szertartáson történik valami szörnyűség (rendszerint meghal az egyik gyerek), a többieket a rettenetes titok egy életre összeköti, néhányan nem bírják a nyomást, de az időközben felnőtt és befolyásossá vált férfiak tartják a szájukat.

Innentől két lehetőség van:

A) az ilyen-olyan módon lezárt korábbi ügyet újranyitják, és kiderül a féltve őrzött titok;

B) történik valami (rendszerint egy gyilkosság), ami szorosabban vagy lazábban kötődik az iskolai beavatás ügyéhez, és emiatt derül fény a régi esetre.

Ebből már nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a főszereplő Maya frissen fűbe harapott férje lehetett a főkolompos a beavatáson, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, rájöttem a sztori lényegére a főcímmel együtt vett első két és fél percben.

Tíz perccel később aztán újra megcsillant a remény, amikor az özvegy a bébiőr kamerájának felvételén megpillantja a halottnak hitt, de nagyon is elevennek tűnő férjét, ám a dada totálisan irreális reakciója pár perccel később tarkón is vágja az egészet, innentől megint világos, hogy valami nem kerek a felvétellel. Mindezt nem azért írtam le, hogy lássátok, mekkora zseni vagyok, hanem mert ha én rájöttem, más is simán kitalálja, ha már látott krimit életében.

Ez pedig azért probléma, mert igencsak sokan rajongunk a műfajért, nincs is jobb bizonyíték erre a Netflix és Coben szerződésénél, ami azt szolgálja, hogy szakmányban gyárthassák nekünk a hasonló műsorokat.

A történet további hét és háromnegyed epizódon keresztül arról szól, hogy az özvegy próbál utánajárni annak, hogy tényleg él-e az eltemetett férje, és igyekszik a nem sokkal korábban szintén meggyilkolt nővére ügyét is megoldani, ami első blikkre egy balul elsült betörésnek tűnik.

Kusza érdektelenség

Bár a történet nagy ívét igen gyorsan össze lehet rakni, és a csavarokra kínosan sokkal hamarabb jövünk rá, mint a karakterek, de a miértek még mindig adhatnának elég motivációt arra, hogy érdeklődve nézzük végig a sorozatot.

Csakhogy a már-már bárgyú szövegkönyv, a túltolt, éppen ezért drámai helyett nevetséges hatást keltő zene és az egydimenziós karakterek igencsak megnehezítik a dolgunkat. Olyan párbeszédeket kellene komolyan vennünk ugyanis, mint ez itt:

Anyós: Hogy érzed magad?
Maya: Gyászolok. Életem szerelme volt.
Anyós: Nem, én gyászolok. Téged valami más is kínoz.
Maya: Megvagyok.

A zene pedig olyan, mintha egy kezdő videószakkörös kölyök vágta volna alá: még akkor is szét akarja feszíteni az idegeinket, amikor valaki csak kinyitja a hűtőt. Ezt epizódonként vagy huszonötször eljátsszák, így teljesen funkcióját veszíti, és nemhogy hozzáadna, de inkább elvesz az élményből az aláfestés.

A legnagyobb baj a sorozattal azonban az, hogy olyan mellékszálakra pazarolják az időnket a köztes hat epizódban, amikről egyértelmű, hogy nem tesznek hozzá semmit a nagy egészhez. Egy jó krimiben kézen fognak, és bevisznek az erdőbe, hogy aztán a megfelelő pillanatban bedobjanak egy olyan csavart, amitől teljesen átértelmeződnek az addigi történések, és végre összeáll a kép.

Itt viszont olyan, mintha az alkotók csak az erdő szélén cibálnának minket jobbra-balra, megmutatnak néhány ösvényt, amin elindulhatnánk, de egyikre sem terelnek rá, mi pedig csak várunk, hogy végre történjen valami.

Ezeket a mellékszálakat aztán egyszerűen félbehagyják, amikor elérkezett az idő, hogy megtudjuk az igazságot.

Az utolsó epizódban aztán van egy-két olyan kisebb fordulat, amivel meg tudnak minket lepni, de már úgy lefárasztották az agyunkat azzal, hogy olyan eseményekkel kellett foglalkoznunk, amikről egyre világosabb, hogy csak figyelemelterelésnek szolgálnak, hogy elmarad a nagy, homlokunkra csapós katarzis. A kép összeáll, de sajnos már régen nem hoz lázba a megfejtés. 

Üres

Nagyon nehéz újat mondani a műfajban, és nem is bántanám a sorozatot azért, mert egy már jól ismert sémára húzta fel a sztoriját, ha adna cserébe valamit, amin lehet rágódni. A potenciál megvan benne, ugyanis bedob érdekes témákat a széria: van nagy, korrupt gyógyszercég, diszfunkcionális család, háborús bűnös főszereplő, de ezeknek a témáknak csak a felszínét kapargatja, díszletnek használja, nem megy egyiknek sem a mélyére.

Egy nyolcrészes sorozat esetében pedig, aminek a fordulatait már máshol láthattuk, ez elég nagy gond, mert nincs, ami lekösse az agytekervényeinket.

Sajnos a színészek többsége sem remekel, a főszereplő Mayát alakító Michelle Keegan baltaarccal viszi végig a cselekményt, egyedül az anyósát játszó Joanna Lumley remekel, de az egysíkú karakteréből ő sem tud csodát varázsolni. A leggyengébb láncszem pedig az unokahúgát alakító Danya Griver, aki folyton olyan fejet vág, mintha valami rettenetesen büdöset érezne. 

Összességében kapunk tehát egy más sokszor látott sémákból összerakott történetet, így a fordulatokat is jó előre kitalálhatjuk, és noha felvetnek érdekes témákat, de ezeket egyáltalán nem bontják ki az alkotók. Ha három részben mesélték volna el, nem lenne rossz sorozat a Nem versz át, de nyolc epizódhoz szerintem igen kevés benne a szufla.

A széria azonban jelenleg a legnépszerűbb sorozat a magyar Netflixen, úgyhogy kíváncsi vagyok: nektek hogy tetszett? Ha szerettétek, meséljétek el kommentben, hogy miért!

A Nem versz át a Netflix kínálatában érhető el.

Kiemelt kép: Netflix

Dián Dóri