Milanovich Domi: Mit jelent szeretni a hazádat 2024-ben?

–

A hazaszeretet kérdését elüthetném azzal, hogy túró rudi, Szabadság-híd, néptánc és Balaton.

Felmutathatnám a legcsodálatosabb magyar szavakat, amiket valaha hallottam vagy amelyekkel meghitt barátságba kerültem. Az összes gyönyörű trágárságot.

Hivatkozhatnék a gazdag kulturális örökségünkre, a szokásainkra, az ilyen meg olyan tájegységekre, a művészetek, a tudományok vagy a történelem nagy alakjaira. Visszatérhetnék a szociálpszichológiában rég meghaladott nemzetkarakterológiához, és rábökhetnék pár tulajdonságra, hogy lám, ilyen a magyar néplélek, ilyen cinikusak, kárörvendők vagy épp leleményesek vagyunk mi mind – itt, a Kárpát-medencében.

Elképzelhető utak lennének, de én most nem fogom végigjárni őket.

De akkor merre keressük a hazafiságot?

Folytathatnám azzal, hogy kicsit elemezgetem a „hazafi” szó etimológiáját, és megjegyezném, hogy a kifejezés eleve az országhoz fűződő fiúi kapcsolatra utal. Milyen tipikus, sóhajtanék fel.

A lelki szemeim előtt meg is jelenne a kormánytagokról készült fotó, csupa öltönyös, meglett fehér államférfi nézne morózus arccal a kamerába. Mi közöm van hozzájuk nőként, leszbikusként?

A témáról eszembe jutna, amit a Columbia Egyetem professzora, Andreas Wimmer írt Nation Building (Nemzetépítés) című könyvében: ha egy polgár képviselve látja magát a legmagasabb kormányzati szinteken, akkor nagyobb valószínűséggel azonosul a nemzet egészével. Az erős nemzeti azonosulás ugyanis következménye, nem pedig oka a befogadó kormányzásnak, tehát egy nyitott, befogadó vezetés lenne képes összekovácsolni a nemzetet. A nemzetet, amiből én most ki vagyok hagyva (jobb esetben. A rosszabb eset a bűnbakká tétel.)   

Mit jelent szeretni a hazát 2024-ben?

Az ember értelemkereső lény, és én általában a pszichológia tudásanyagán keresztül igyekszem gondolkodni az élet dolgairól. Itt is adná magát, hogy az országhoz való kötődést a szülőkhöz, a társhoz való kötődés analógiájaként vizsgáljam. Persze kiemelném, hogy a kötődés nem szeretet, hanem egy pszichobiológiai rendszer, amely azt szabályozza, hogy veszély vagy probléma esetén mennyire keressük a hozzátartozóinkkal való közelséget. Mit tapasztaltunk arról, mennyire lehet másokban megbízni, érzékelik-e a szükségleteinket, és tudnak, akarnak-e segíteni a feszültségeink enyhítésében. Ezek alapján kifejteném, hogy

a magyar állammal nagyon nehéz biztonságos kötődést kialakítani. Mert vagy elhanyagol, cserben hagy minket, vagy – ha vannak is jó pillanatai –, minimum zavaros, átláthatatlan, kiszámíthatatlan a működése. Ez oda vezethet, hogy a kötődési rendszerünk alul- vagy hiperaktiválódik, ami az országunkat illeti.

Előbbi esetben elkerülő kötődésünk lesz, azaz igyekszünk távoltartani magunkat a nemzet közösségétől, és a függetlenségünk megőrzésére, az egyéni boldogulásunkra összpontosítunk. A kötődési rendszer hiperaktiválódása pedig azt jelentené itt, hogy ambivalens, „se veled, se nélküled” viszonyba kerülünk a hazával. Időnként szorongva keressük a vezetők kegyeit, máskor megéljük az összeolvadás nagy pillanatait, miközben rettegünk az elutasítástól. 

Lehet-e konstruktív a patriotizmus?

A II. világháború és a holokauszt borzalmai után erre határozott nem volt a válasz. Theodor Adorno és munkatársai a Berkley Egyetemen az 1950-es években a hazafiságot úgy definiálták, mint bizonyos nemzeti kulturális értékekhez való vak ragaszkodást, az uralkodói csoport szabályainak való kritikátlan megfelelést, és a többi nemzet mint külső csoport elutasítását. Menet közben azonban árnyalódott a kép, és ma már az elméletalkotók többsége azt gondolja, hogy a patriotizmus többdimenziós, és számos különböző formát ölthet.

Volt, aki különbséget tett a hazafiság katonai és civil változata között, más az utánzás és az engedelmesség hazafiságát állította szembe az újítás és a lázadás hazafiságával.

Mindenesetre ezek a fogalmak végig két kulcskérdés körül forogtak. Az egyik az volt, hogy a hazafiság szükségszerűen összekapcsolódik-e a többi csoporttal szembeni ellenségességgel, agresszióval. A másik pedig, hogy a hazafiság megköveteli-e az országhoz vagy annak vezetőihez való kritikátlan hűséget. 

Ezek nagy kérdések ma is.  

Irvin Staub amerikai pszichológus volt az, aki az 1990-es években különbséget tett vak és konstruktív hazafiság között. A vak patriotizmus a hazához való merev ragaszkodás, amelyet megkérdőjelezhetetlen pozitív viszonyulás, szilárd hűség és a mindenféle kritikával szembeni intolerancia jellemez. Az elvakult patrióták azok, akik hajlamosak állandóan idegen beavatkozást, külföldről érkező fenyegetéseket észlelni, szelektíven érzékenyek az országot pozitív színben feltüntető hírekre, és fontosnak tartják a nemzeti identitásukat kifejező szimbolikus viselkedéseket. Ellenben a konstruktív hazafiság az országhoz való olyan kötődés, amelynek központi elemét képezi a jelenlegi gyakorlatok megkérdőjelezése, kritizálása annak érdekében, hogy együtt pozitív változásokat érjünk el.

Itt is jelen van tehát a hűség eleme, csak ebben az esetben sokkal inkább a kollektívnek tartott értékek, az igazságosság, az egyenlőség képviseletéhez lojális valaki, semmint az ország vezetőihez és egy szűk elit érdekeihez.  

Min múlik, hogy milyen viszonyt ápolunk a hazánkkal? 

Egyre több kutatás az információfeldolgozási folyamatok szerepét hangsúlyozza. A teljes lakosságra reprezentatív lengyel vizsgálatok 2022-ben például azt az eredményt hozták, hogy a vak patriotizmus, a haza kritikátlan dicsőítése együtt jár a gyors, hiedelmeken alapuló, zsigeri, erőfeszítés nélküli információfeldolgozással, valamint az intuícióba vetett hittel. Ilyen esetekben a személy nem tud vagy nem akar kognitív kapacitást tenni bonyolultabb összefüggések megértésébe. Ezt a működésmódot bizonyára kiszolgálja, meg is erősíti az érzelmekre ható politikai közbeszéd, a közösségi média elmélyülést kevésbé támogató felülete, valamint a leegyszerűsítő üzeneteket sulykoló propaganda.

A konstruktív hazafiság viszont kapcsolódik a megismerés iránti szükséglethez, azaz a lassú, erőfeszítéssel járó információfeldolgozásra való hajlandósághoz. Ilyenkor az illető jobban utána megy a híreknek, több forrásból tájékozódik, és igyekszik kritikusan viszonyulni ahhoz, amit megtudott.  

Arra van kárhoztatva az elménk, hogy örökké „mi és ők”-ben gondolkodjunk?   

Shawn Rosenberg és Peter Beattie 2018-as tanulmányában pont ezt kérdőjelezi meg. A szerzőpáros azt mondja, hogy ez a fajta kettős, sztereotip kategóriákon alapuló világlátás a lineáris gondolkodás sajátja, amikor egymást követő, ok-okozati folyamatokat igyekszünk megragadni. A szisztematikus gondolkodás viszont arra irányul, hogy megértsük egyes rendszerek működését, a részek egymáshoz és nagy egészhez való viszonyát. Ebben a holisztikus megközelítésben jobban tűrjük az ellentmondásokat, a dinamikusan változó jelentéseket, az összetettséget.

Ez arra is hatni fog, ahogyan saját magunkra tekintünk. A nemzeti identitásunk lényeges lesz ugyan, de várhatóan csak egy szeletét képezi az önazonosságunknak. És rájövünk, hogy mi is legalább annyira meghatározhatjuk a magyarságunk tartalmát, mint amennyire a magyarságunk határoz meg minket. 

A hazaszeretet konkrét elemei, relatív fontossága tehát egyénről egyénre, időről időre is változhat, és az is lényeges, hogy nem kell pártoknak, kormányoknak, oldalaknak átadnunk ezt a fogalmat. Nem kell lemondanunk erről az érzésről akkor sem, ha egyelőre, mint nekem is, szinte csak feltételes módban kényelmes beszélni róla, messzire eltartva magamtól, mert a jelentése annyi mindennel összekoszolódott. Bármikor elővehetjük, kifényesíthetjük ezt a szót, és kitehetjük közénk a képzeletbeli asztalra, ami körül mindenkinek helyet biztosítunk, és ahol vendégeket is szívesen látunk.

Kiemelt képünk forrása: WMN

Milanovich Domi