Ez már egy olyan Nesbø-könyv, amit nem az a Nesbø írt – Elolvastuk az író új, Vérhold című regényét

–

Megpróbálom megfejteni, hogy mi is a bajom az új Nesbø-regénnyel

Elöljáróban annyit, hogy krimiíróként nagyon sokra becsülöm a szerzőt. Jo Nesbøt korunk egyik legjobb krimiírójának tartom. Nem ő a kedvencem, de majdnem minden könyvét olvastam (a novellásköteteket nem). Ha nem is vagyunk barátok, megittunk már együtt pár sört: először amikor itt járt Budapesten zenészként (egy mobilcég rendezvényén), majd még egyszer, amikor már sztáríró volt, de még az igazán őt naggyá tevő Hóember megjelenése előtt.

Nem is tudnám megmondani, melyik a kedvenc Nesbø-regényem, a Vörösbegyet ugyanúgy szerettem, mint a Hóembert, Harry Hole figurája pedig az egyik legmeghatározóbb, amikor magam is nyomozókról gondolkodom.

Akik végeztek nyomozati munkát, azok másképp írnak meg egy krimit: általában nem olyan vagányok a szereplőik, esetlenebbek, törékenyebbek. Ha viszont valaki úgy ír krimit, hogy nem volt nyomozói múltja, akkor gyakran nem igazán megy bele a nyomozás technikai részleteibe.

Nesbø az a szerző, aki folyamatosan tanult, és ezt nagyon bírom benne, egyre gyakrabban és egyre mélyebben ír a boncolásokról, egyre több lett az évek során a tárgyi tudása, valószínűnek tartom, hogy egyre több nyomozóval állt és áll kapcsolatban.

Ennek a tanulási folyamatnak szép példája az új regény, a Vérhold

Ebben aztán igen sok nyomozati-technikai részlet van, méghozzá elég pontosan. Igazán becsülendő, ha egy sztáríró ebben egyre jobb, mert az azt jelenti, van benne alázat. Nem hordja fenn az orrát.

Nesbøt ismerve ezen nincs is mit csodálkozni. Nagyon nem olyan karakter, mint Harry Hole: nem whiskys, hanem inkább sörös, mértékkel iszik, nem vad, nem depressziós, egy életvidám, leginkább az extrém sportokban, a falmászásban örömét lelő ember.

Az alkesz, sorozatgyilkosok után nyomozó Harry Hole – tegyük hozzá, Norvégiában alig vannak sorozatgyilkosok – mégis vérbő, hiteles figura, érezni, minden különbözőség ellenére, hogy sok van belőle az íróból.

Vegyük például a helyszíneket: ha Nesbø éppen Thaiföldre költözik, a Távol-Keletre, vele megy Hole, a történet egy része ott játszódik. Ha Nesbøt meghívják Hollywoodba és kaliforniai kocsmákban issza a sörét, Hole természetes közege lesz Kalifornia. És kell akkor a történetbe egy kiöregedett, de nagyon szerethető díva is, aki egykor nagy filmsztár volt, olyasféle alak, mint az Alkony sugárút nagyasszonya. És ha már itt járunk, akkor legyenek benne mexikói drogkereskedők is, akik nem ismernek kíméletet.

Hole éppen arra készül, hogy halálba igya magát, amikor megjelenik Lucille, és Hole megpróbálja megmenteni az idős asszonyt, kimenti a kartell karmai közül.

És akit megmentünk, azért felelősséggel is tartozunk.

Hole megbízást kap, hogy derítse ki, kik állnak a rejtélyes norvég halálesetek mögött

Egy ingatlanmágnás bízza meg, és Hole, hogy Lucille az adósságát törleszteni tudja, bevállalja az ügyet – két prostituáltat gyilkoltak meg –, ami persze sokkal rejtélyesebb, mint elsőre hisszük. Hole nemcsak a megérzéseire, de az orrára is hagyatkozni kénytelen, hogy kibogozza a szálakat...  

Bergman mondta egyszer Tarkovszkij Áldozathozatal című (utolsó) filmjéről, hogy „Tarkovszkij elkezdett Tarkovszkij-filmeket csinálni”. Ez Tarkovszkij fülébe jutott, aki állítólag nagyon ideges lett ettől: persze, hiszen pontosan értette: ez azt jelenti, hogy Bergman szerint akkor ő már a manírjaiból dolgozik, a nézői elvárásoknak akar megfelelni, nem őszinte filmeket készít, hanem olyan filmeket, amilyenek a nézői szerint a Tarkovszkij-filmek.

Már a Jaguár című Nesbø-regény is olyan volt, mint egy Nesbø-regény, de a Vérhold még inkább az.

A Nesbø-regények összetevői

Egy sorozatgyilkos, aki valamiért mindig beteg, frusztrált, kéjgyilkos. Ilyesféle alakokkal tele is vannak a skandináv bűnregények. Nesbø szinte soha nem lép ki ebből a kliséből.

Különleges jelenségek: ilyen most a Vérhold. „A holdfogyatkozás annak köszönhető”, mondja a könyv végén egy kulcsszereplő Hole egykori szerelmének, „hogy a Föld, a Hold és a Nap közé kerül, és beárnyékolja a Holdat. Szóval igazából feketének kellene lennie, de amikor a fény más sűrűségű anyagba lép át, akkor megváltozik az iránya. Emlékszel erre fizikából?” Mire Katrine rávágja: „Nyelvi osztályba jártam”. 

 

Mert Nesbø mindig nagyon szépen, humorral oldja fel a tanító, oktató, kissé unalmas részeket. Ez is egy összetevő.

Hole részegségei, állapotának romlása is az. Az is, ahogy a high life, a leggazdagabb norvég polgárok rétege ugyanúgy benne van a regényben, mint a lecsúszott, drogot terjesztő taxisoké. És az is az összetevő, hogy a nagy leszámolás mindig különleges helyszínen van, különleges erők jelennek meg benne, és különösen taszítóak egyes részei (most egy ember szemébe szúr egy injekciós tűt).

De összetevő az is, hogy a Nesbø-regények egyre kevésbé krimik: a gyilkos igen hamar megjelenik, és nem az a könyv lényege, hogy azért izgulunk, hogy meg tudjuk, ki az, hanem azért, hogy ne kövessen el újabb nagyon durva – jelen esetben biológiai fegyverrel – merényleteket. Vagyis ez a könyv is inkább már thriller vagy akciókönyv.

Nem is annyira a nyomozás az érdekes benne, mint inkább a nyomozókarakterek, különösen a meleg Szun főnyomozó karaktere.

Nem, nem kiszámítható Nesbø könyve, tele van érdekes epizódokkal, végig izgalmas, mert ez már egy olyan Nesbø-könyv, amit nem az a Nesbø írt, aki tudta, hogy milyen Nesbø-regényt várnak el az olvasók.

Vagyis Nesbø elkezdett Nesbø-könyveket írni, csak hiba csúszik a dologba

Nem ez az első ilyen. De a korábbiakat még meg tudták menteni a nagyon erős érzelmi szálak, meg tudták menteni a nők, az itt is sokat emlegetett Rakhel megjelenése.

Ezen a könyvön már igazából csak Lucille segít.

Az öreg csataló. Az öreg díva.

Tudjuk, hogy megkapja, ami jár neki, mégis megejtő, megható, hogy megkapja – és az is, ahogy megköszöni.

Persze hogy az, hiszen Nesbø nagy író. Még mindig az.

Kiemelt kép: Getty Images/Jens Kalaene/picture alliance

 

Kolozsi László