A háborús film elég macsó műfaj, ugye, ez nem kérdés? Egészen az utóbbi évekig azt jelentette, hogy férfiak ölik egymást halomra, és folytatnak ádáz küzdelmet valamiért, amin szerintük a világ tovább folyása múlik. (De általában a hatalomért.) Sam Mendes igazi macsó rendező, őt többnyire ezek a témák érdeklik: készített már háborús filmet korábban is (Bőrnyakúak), két James Bondot (007 – Skyfall, 007 – Spectre: A Fantom visszatér), egy gengszterfilmet (A kárhozat útja), és igen, van ott három olyan sztori is, ami a párkapcsolatokat, családi életet boncolgatja, de azokat is a férfiak válságán keresztül.

Most megint egy látványosan férfi-történetet választott, ami persze szimbóluma lehet az általános emberi küzdelemnek is.

Egyetlen misszió története ez: két őrvezetőnek az első világháború harmadik évében (tehát már nem épp a kezdeti lendület hevében) el kell juttatnia egy üzenetet az egyik zászlóaljtól a másikig. Egyszerű, archaikus sztori – vajon sikerülhet-e mindkettejüknek? Egyben természetesen egyfajta felnövekedés-történet is, hiszen helyt kell állni életveszélyes helyzetek során át, és ezek által jóval többet megérthet az ember, mint amennyi az addigi perspektívájából (az őrvezető nem éppen magas rang) látható volt. 

Az, hogy pont az első világháború kulisszái között játszódik, lényegében mindegy, de minimum másodlagos. Lehetne bármely háború, hősünk pedig lehetne Jason Bourne-tól Ethan Huntig (a Mission: Impossible-sorozat hőséig) Ryan közlegény megmentőin keresztül akárki. Sőt mondok jobbat: lehetne akár Saul Auslaender is, akinek meg Auschwitzban akadt küldetése.  

Nem véletlen, hogy a Saul fia eszembe jutott, korántsem. Az 1917 ugyanis gyönyörűen illusztrálja, hogyan kerül be egy innováció az undergroundból a mainstreambe. Sam Mendes láthatóan nem tett mást, mint Nemes-Jeles vívmányát – az egysnittes filmet, ami egy főhősre tapadva járja be a történet útját – átültette Hollywoodba, vagyis hollywoodosította. Nála már nemcsak szuperközeli van elmosódott háttérrel, hanem a grandiózus tág képek is, és a kamera jóval látványosabb mozgásokat hajt végre, jóval gyakrabban vált nemcsak képkivágást, hanem szöget is, de még mindig tetten érhető rajta az a vívmány, ami a Sault világhírűvé tette.

Mert az egysnittes film olyan, amin jóformán nem lehet levegőt venni. Nincs lazítás, végig kell izgulunk, nem enged a szorításból.

Ahogy a főhős (itt kezdetben főhőseink) a szemünk láttára szembesül a kihívásokkal, és azzal, hogy gyakorlatilag bármelyikbe belehalhat, úgy mi is a bőrünkön érezzük a küldetése tétjét. Nincs nézőpontváltás, csak vele vagyunk, csak az ő szemén keresztül láthatjuk a világot, mint egy videójátékban.

Ez tulajdonképpen egybecseng a mai trendekkel, ami mindennek a szubjektumot állítja a középpontjába. Az influenszerekkel, az egyes szám első személyben elbeszélt regényekkel, a vallomásos dalszerzéssel együtt. Olyan korban élünk, amikor ezzel tudunk legjobban azonosulni – az egyéni megélésekkel. Az 1917 erre rezonál. 

Persze a Saulnál jóval nagyobb szabású. Hatalmas díszletek (már ahhoz képest, hogy a harcmezőn, de éppen tűzszünetben játszódik), statisztéria, dagályos zenei körítés jellemzi. A Saul is kicsit olyan volt, mintha egy idegenvezető vinne körbe minket a lágerben, hogy megismerhessük minden szegletét – úgy itt is nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ha már egyetlen kamera mutat mindent, akkor változatos legyen a kép: elhagyott bunkert, tanyát, robbanást, erdőt, lebombázott várost is mutat, sőt még egy rövid időre nőt is! (Persze idealizáltat, aki szűz és anya egyszerre, és a gyengédséget, az otthon melegét, a szerelmet jelképezi.) És tegyük hozzá, mindezt a világ legnagyobb operatőrének, Roger Deakinsnek a szemén keresztül.  

Nemes-Jelessel ellentétben viszont Mendes nem ódzkodik az érzelmi hatáskeltéstől, ebben inkább Hollywoodhoz igazodik.

Ha könnyeket nem is csal a szemünkbe, de el vagyunk kényeztetve megrendítő pillanatokkal, és mindig bőven kapunk időt rá, hogy el is ringassuk magunkat bennük. (Sajnos olyan sokáig, hogy már nyilvánvaló legyen a szándék, és érzékeljük a hatásmechanizmus eszközeit is…) 

Vannak olyan színészek, akiknek csodáljuk a technikáját, azt a széles palettát, amin játszani tudnak, ahogyan képesek megbűvölni minket. És vannak színészek, akik eltűnnek a szerepben, és el tudják érni, hogy már ne is emlékezzünk arra, kinek-minek láttuk őket korábban. Ha az 1917 színész volna, az előbbi kategóriába esne, a virtuóz színészek közé, nem az átváltozó művészek csoportjába. Briliáns technikával kivitelezett mestermű, a szakma csúcsa – de valójában csak az elismerésünkre áhítozik, nem tud semmit tanítani.

Úgy is mondhatnánk, nem alázatos mű, hanem egoista. Önfényező, öntetszelgő film. Felvonultatja a teljes fegyvertárát, aztán kiderül, hogy nem volt benne töltény. Azért az nem jelent jót, ha a filmvégi felirat éri el a legnagyobb érzelmi hatást, nem igaz? 

Ám mindez nem igaz a főszereplőire, különösen a két fiatal színészre, Dean-Charles Chapmanre és George MacKay-re. Ők tényleg szívüket-lelküket beleadták, és el tudom képzelni, milyen életre szóló élményeket szereztek a forgatás – meg a felkészülés – alatt. Ezt a két szerepet nem lehetett úgy eljátszani, hogy az ember maga ne élje át valóságosan, ami a kamera előtt történik. Mellettük igazi nagyágyúk – mint a korona ékkövei – csillogtatják meg tudásukat kis szerepekben: Colin Firth, Mark Strong, Andrew Scott, és végül a legnagyobb sztárként, Benedict Cumberbatch. 

Ha az ember háborús történetet néz vagy hall, óhatatlanul felmerül benne a kérdés: hogyan lehetett túlélni. Miért épp azok élték túl, akik? Miért nem mások? Lehet-e találni bármilyen törvényszerűséget ebben? Meg lehet-e nevezni a túlélés zálogát? Sam Mendes is megpróbálja, ad egy tippet a végén. Nekem Radnótit juttatta eszembe – és azt, hogy bár ilyen egyszerű lenne a dolog. Bárcsak ki lehetne mondani, hogy ezért – ezért élték túl éppen azok, akik. De sajnos az egész filmmel ez a bajom. Hogy bárcsak elhinném neki… az egész mesét. 

Gyárfás Dorka

Képek: Freeman Film