„Közeledik az angyal” – Az utolsó orosz cár felesége megjósolta családja halálát

–

II. Miklós személyében egy olyan cárt sodort a dinasztikus hagyomány az orosz birodalom élére 1894-ben, aki egyáltalán nem volt alkalmas egy szuperhatalom irányítására: udvarias, kedves, a családját rajongásig szerető, de határozatlan és könnyen befolyásolható ember volt, aki szívesebben töltötte az időt a barkácsműhelyében, mint a minisztertanács ülésein. 

Miklós uralkodásra való alkalmatlansága már a koronázási ünnepsége szervezésekor megmutatkozott. Az új cár ugyanis a rendkívüli eseményre nagyvonalúan meghívott „minden orosz embert”, és emlékbögrékkel, sörrel, mézeskaláccsal, kolbásszal és egyéb csemegékkel kedveskedett a jelenlévőknek. Azzal viszont nem számolt, hogy az ingyen finomságok és az ajándékok ígéretére akkora tömeg fog összegyűlni, amelyet képtelen lesz kordában tartani a mindössze száz darab kirendelt katona. Az ünnepség – ahogy várható volt – káoszba és tragédiába torkollott: gyakorlatilag csatatérré változott a Moszkva határában fekvő Hodinka-mező, az emberek ordítozva taposták egymást, hogy eljussanak a svédasztalokig. Több ezer sérültet és ezerháromszáz halottat hozott a katasztrofálisan szervezett ceremónia. A történtek miatt a cár hamarosan megkapta a Véres Miklós gúnynevet. 

Az uralkodó feleségével, a német származású Alekszandra cárnéval öt gyereket nevelt: Olgát, Tatjánát, Máriát, Anasztáziát és Alekszejt. A legkisebb gyerek, a fiú vérzékenységben szenvedett, ami nagy aggodalommal töltötte el a szüleit. 

Rejtélyes alak volt a család bizalmasa

Alekszandra Miklós Alekszej egészségét illetően a reményt egy ápolatlan külsejű, mosdatlan, de rendkívül szuggesztív, erős kisugárzású férfiben, Grigorij Jefimovics Raszputyinban látta. A magát látnoknak és spirituális gyógyítónak valló, szerzetesi ruhában járó, misztikus figura a cárné legjobb barátnőjén keresztül lépett kapcsolatba a családdal, amely tőle várta a fiú gyógyulását.

A fáma szerint egyszer Raszputyin az imáival és a szavaival álomba ringatta a Alekszejt, akinek ezután – mindenki ámulatára – megállt a két órája tartó vérzése.

Az „őrült szerzetesnek” és „szent embernek” nevezett, hipnotikus tekintetű férfi a „csodatételét” követően a cári pár bizalmába férkőzött, és befolyást gyakorolt a birodalom politikai és vallási életére – főleg Alekszandra cárnéra volt hatással, aki sokak szerint a háttérből irányította gyenge kezű férjét.

Raszputyin – akinek állítólagos züllött életmódjáról, vad orgiáiról legendák terjedtek – idővel egyre több ellenséget szerzett magának, mivel sokan látták, mekkora szerepe van az ország irányításában. Rosszakarói kétszer is az életére törtek, de mindkét merénylet sikertelen volt – azonban érezte, hogy hamarosan utoléri a végzete. 1916 decemberében meg is írta a cárnak, hogy nemsokára meggyilkolják, egyben előrevetítette a cári család tragédiáját is.

„Amikor a harang háromszor megkondul majd, Felséged tudni fogja, hogy engem meggyilkoltak. Ha egy közember keze által fogok elpusztulni, utódaiddal egyetemben még hosszú évszázadokig fogsz uralkodni Oroszországban; de ha gyilkosaim a te fajtádból kerülnek ki, családoddal együtt Oroszország népének áldozatává leszel!” – szerepel az utolsó levelében.

A jóslat beteljesedett: december 16-án a cár egyik unokahúgának férje, Feliksz Felikszovics Juszupov herceg vacsorázni hívta Raszputyint, és ciánnal mérgezett borral, valamint süteménnyel kínálta. De a méreg nem ölte meg a „szerzetest”, akire ezért többször rá is lőttek, illetve vasbotokkal verték, majd holttestét a folyóba vetették.

Az utolsó szög a cárság koporsójában

Amikor Raszputyint meggyilkolták, már javában tartott az első világháború, amely a recsegő-ropogó cári Oroszország agóniájának utolsó fejezete volt. Ugyanakkor II. Miklós kormányzása nemcsak az első világégés közben, hanem uralkodásának teljes ideje alatt általános elégedetlenséget szült: folyamatosan romlott a gazdaság helyzete, nőtt a munkanélküliség. A cár külpolitikai számításai sem jöttek be: a keletre terjeszkedni kívánó uralkodó seregei elvesztették az 1904-05-ös orosz-japán háborút, majd a világháborúban is sorozatos kudarcokat szenvedtek el.

A katonai vereségek és az egyre nagyobb nélkülözés miatt a lakosság sztrájkokat és tüntetéseket szervezett, amelyek 1917 márciusára forradalomba torkolltak. Az uralkodásba belefáradt II. Miklós számára nagy megkönnyebbülés volt, hogy le kellett mondania a trónról – amivel véget vetett a Romanovok háromszáz éves országlásának.

A birodalom irányítását a Lvov herceg, majd az Alexander Kerenszkij jogász és politikus által vezetett Ideiglenes Kormány vette át, amely hónapokig az egykori Carszkoje Szeló-i nyári rezidencián tartotta fogva a cári családot – amelyet Anglia nem akart befogadni –, majd a nyugat-szibériai Tobolszkba költöztette. A nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett bolsevik hatalomátvételt követően a foglyok az őket köztudottan gyűlölő „vörösök” kezébe kerültek, akik Jekatyerinburgban egy gazdag mérnök, Ipatyev villáját foglalták le nekik. 

A cári család, valamint az őket a száműzetésbe követő személyzet az Urálon túli településen is viszonylag háborítatlanul töltötte fogsága napjait, Alekszandra cárné viszont mintha sejtette volna, hogy nemsokára véres tragédia sodorja le őket a történelem színpadáról:

„Közeledik az angyal” – írta a naplójába. Miközben papírra vetette drámai jóslatát, a fehéreknek nevezett cárhoz hű sereg már közeledett Jekatyerinburg felé, és a bolsevikok nem akarták, hogy a várost elfoglalni kívánó hadsereg kiszabadítsa az egykori uralkodót, majd hőst faragjon belőle. Egy Uráli Végrehajtó Bizottságnak nevezett testület ezért azt javasolta, hogy végezzék ki a cári családot és személyzetét. 

A pince pokla

Alekszandra cárné és Raszputyin jóslata beigazolódott: július 17-én, hajnali fél kettőkor kopogtak a cár udvari orvosának, Jevgenyij Botkinnak az ajtaján. Az Ipatyev-ház mindössze két hete kinevezett parancsnoka, Jákob Jurovszkij volt a váratlan látogató. „A városban zavargások törtek ki. Mindenkit egy biztonságosabb helyre viszünk” – közölte Botkinnal, aki felébresztette a cári családot, és elmondta nekik, miről számolt be a parancsnok, majd kérte őket, hogy öltözzenek fel. 

Eközben Jurovszkij elvégezte a kivégzéshez szükséges előkészületeket – abban a hiszemben, hogy rövid és precíz lesz az akció. Úgy gondolta, a ház pincéje a legalkalmasabb a tizenegy fogoly meggyilkolásához, mert az ítéletet titokban kellett végrehajtani. „A likvidálásnak gyorsnak és hatékonynak kell lennie” – tudatta a kivégzőosztaggal. 

Hajnali negyed háromkor a cári család és személyzete mit sem sejtve lement a ház lépcsőjén a pincehelyiség felé. Amikor Alekszandra cárnő kinyitotta a szoba ajtaját, a visszaemlékezések szerint felháborodva csattant fel: „Miért nincsenek itt székek? Hát már leülni is tilos?” – kérdezte, mire Jurovszkij szerzett két széket, hogy legalább a cárné és a beteges Alekszej leülhessenek.

Egyszer csak megjelent a teremben tíz fegyveres katona, akik két sorba rendeződtek. Dermesztő félelem lett úrrá a cáron, a cárnén, a gyerekeiken és a személyzet tagjain. Jurovszkij hirtelen előkapott egy papírt, amiről a következőket olvasta fel:

„Tekintettel arra a tényre, hogy rokonai folytatják a támadást Szovjet-Oroszország ellen, az Uráli Végrehajtó Bizottság úgy döntött, hogy kivégzi önöket.”

„Istenem! Ó, Istenem! Ez meg mi? – kérdezte rettegve a cár. „Akkor nem szállítanak át minket sehova?” – értetlenkedett az orvos.  „Nem hiszek magának! Olvassa fel még egyszer” – kiáltotta a cár. A parancsnok újra kihirdette az ítéletet, a cár pedig továbbra is üvöltözte: „Hogy?! Mi folyik itt?” – „Ez” – válaszolta Jurovszkij, majd előkapta a pisztolyát, és mellkason (más források szerint fejen) lőtte a cárt, majd az osztagból többen is célba vették az egykori uralkodót – ezután pedig a többi fogoly következett. A kivégzés hamarosan káoszba csapott át: a golyók egy része visszapattant a falakról, így a hóhérok – akik azt sem tudták, kire tüzeljenek –, a saját életükkel is játszottak. A termet másodpercek alatt ellepte a lőpor és a vér gyomorforgató szaga. 

„Állj! Tüzet szüntess!” – kiabálta Jurovszkij, de senki sem hallotta meg az utasítást. Egy idő után akkora volt a teremben a füst, hogy már a mennyezetről lógó villanykörtét sem lehetett látni. „Tüzet szüntess, a fenébe is, állj!” – ordította újra Jurovszkij, és az ismételt parancsot már meghallották az emberei, akik „köhögve-köpködve tántorogtak ki a pincefolyosóra”. A terem leírhatatlan látványt nyújtott: az áldozatok vérben úszva feküdtek a padlón, a falakat húscafatok borították, hallani lehetett a még életben maradt foglyok fájdalmas nyöszörgését vagy halálhörgését.

Miután a pinceszoba levegője némileg kitisztult, újra megszólalt Jurovszkij: „

Vissza kell mennünk! Be kell fejeznünk a munkát!”. Folytatódott a vérfürdő: a hóhérok észrevették, hogy a trónörökös még életben van, ezért öt lövést eresztettek bele. Alekszej azonban nem halt meg, ezért egy szúrófegyverrel többször is hátba döfték – de a fiú még ezek után is nyöszörgött, ezért újabb lövéseket adtak le rá, egészen addig, amíg már nem mutatott életjelet.

A kivégzők azt is észrevették, hogy a két idősebb Romanov-lány, Olga és Tatjána is életben vannak, a szoba egyik sarkában rettegve ölelték egymást – Jurovszkij és az egyik embere az ő életüket is kioltotta. Az irtózatos mészárlás közel tíz percig tartott. Miután elcsendesedett a pinceszoba, a ház őrei kivonszolták a testeket, majd felpakolták egy teherautóra – de közben észrevették, hogy Mária és Anasztázia, a két fiatalabb lány még nem halt meg. Az egyik, szinte megtébolyult kivégző addig döfködte őket szuronnyal és ütötte puskatussal, amíg már nem mozdultak többet. (Bizonyos feltételezések szerint a gyerekek azért élték túl a lövéseket, mert a cárné a ruháikba aranyat és drágaköveket varrt – amelyek felfogták a golyókat – hogy Oroszországból kijutva azok árából kezdhessenek új életet egy másik országban.)  

Hamis információk és mítoszok

Jurovszkij egy bányaüregbe akarta dobatni a tetemeket. A terve viszont meghiúsult: a teherautó nem messze Jekatyerinburgtól elakadt a sárban egy tisztáson, ezért a parancsnok úgy döntött, ott helyben ásatja el a holttesteket, amelyeknek arcát puskatussal, ásóval és kénsavval tették felismerhetetlenné.  

A bolsevik vezetők először csak II. Miklós cár halálhírét közölték a külvilággal. A korabeli magyar lapokhoz is olyan információk jutottak el, amelyeknek nem sok közük volt ahhoz, ami valójában történt 1918. július 17-e véráztatta hajnalán:

„[…] felébresztette Miklóst egy őrmester, és közölte vele, hogy három óra múlva távoznia kell az élők sorából. Miklós higgadtan vette tudomásul az ítéletet, Nem tiltakozott, és levelek írására fordította a három órát, majd pedig elbúcsúzott családjától. A végzetes perc előtt azonban hirtelen úgy elbágyadt a volt cár, hogy csak két katona támogatásával tudott lejönni emeleti lakásáról az udvarra, ahol végrehajtották az ítéletet. […] Ellenőrizhetetlen hírek szerint egy-két nappal a cár halála után kivégezték a cárnét is, továbbá az uralkodócsalád néhány más tagját” – szerepel a Pesti Napló 1918. július 25-én megjelent számában.

A kivégzéssel kapcsolatban sok találgatás és legenda látott napvilágot egészen addig, amíg 1979-ben meg nem találták a cári család és személyzete földi maradványait Jekatyerinburg közelében – amelyeket 1993. július 9-én azonosítottak is a DNS-vizsgálatok segítségével. Az ortodox egyház 2000-ben szentté avatta a családot, az orosz legfelsőbb bíróság pedig nyolc évvel később rehabilitálta őket, mondván, jogtiprás áldozatai lettek. „Ez a döntés a jog felsőbbrendűségét és az igazság győzelmét mutatja a gonoszság és a zsarnokság felett” – mondta German Lukjanov ügyvéd a történelmi igazságtételként értékelt határozatról.

Források: A Pesti Napló 1918. július 25-én megjelent száma

Index, rubicon.hu, 24.hu, multkor.hu, rubicon.hu, Index, nepszava.hu, Index, nytimes.com, nepszava.hu

Kiemelt kép: Getty Images/Buyenlarge

Nádudvari Péter