Balogh Lászlóval stílszerűen munkahelye, a Reuters budapesti irodája előtt találkozunk. Aztán keresünk egy jó kávézót, mert mindketten valljuk, hogy a jó fekete ajándék. A szemerkélő esőben az Egyetem téren kötünk ki. Rám figyel, de közben rajta tartja a szemét a körülöttünk zajló történéseken is. „Mindig figyelek” – nevet, amikor ezt szóvá teszem. 

Zimre Zsuzsa/WMN: Mitől menő egy fotós?

Balogh László: Attól, hogy mindennap jó munkát tesz le az asztalra. Nekem nem az a menő fotós, aki életében egyszer csinál egy jó képet, hanem az, aki mindennap megküzd azért, hogy jó képeket készítsen. Annak a médiumnak, amelynek dolgozik, abban a stílusban, amely rá jellemző, és amire szükség van épp ahhoz a munkához.

Z. Zs./WMN: Tanulható a fotózás? Mik a jó fotós tulajdonságai?

B. L.: Kell, hogy legyen egy jó látásmódja, műveltsége és borzasztó nagy alázata. Ha ez a három dolog a helyére kerül, akkor megvan az esélye, hogy jó szakember lesz belőle. A technikai tudást meg lehet szerezni, azt mindenki meg tudja tanulni.

Z. Zs./WMN: És azt el lehet magyarázni, hogy mitől jó egy fotó?

B. L.: A jó fotó az, amire azt mondod, hogy „elmondta neked a történetet”. Elmondta, hogy miről szól. Tulajdonképpen a fotóriporterek nem is fotóriporterek; Magyarországon nincs rá megfelelő szó, arra, hogy „fotózsurnaliszt”. Ők azok, akik a képeikkel elmondják a történetet, amit látnak.

Z. Zs./WMN: Mitől más egy fotóriporter, mint az, aki esküvőket fotóz vagy műteremben dolgozik? Egyáltalán, más-e?

B. L.: Biztosan más, mert több műfaj létezik. Aki esküvőt fotóz, az nagyjából tudja, mire számíthat, mi fog történni az adott helyzetben. Aki portrékat készít, az előtte bevilágít, beállít. Én, ha elmegyek fotózni, nem biztos, hogy ugyanazt a jelenetet többször meg tudom csinálni. A fotóriporternek az a dolga, hogy abban a pillanatban nyomja meg a gombot, amikor kell. Ilyen pillanatból pedig általában nagyon kevés van.

Z. Zs./WMN: A telefonokkal, modern gépekkel mindenki tud legalább egy jó képet csinálni, nem?

B. L.: Ez abszolút így van.

Z. Zs./WMN: Meddig művészet és honnantól szerencse kérdése a dolog?

B. L.: Jó kérdés. Ha valaki készít egy breaking news képet, azt tök mindegy, mivel csinálja. Ha most felrobbanna a parlament, akkor azonnal fotóznék, azzal, ami van.

Mára megváltozott a szerepe a hírfotónak. Ma már mindenki fényképész, mindenki a telefonjával dolgozik. Ma már én sem azzal kezdeném, hogy odarohannék, hanem szólnék valakinek, hogy kezdjen el a közösségi médiafelületeken keresni fotókat az adott eseményről. Mire én a profi felszerelésemmel odamegyek, addigra megvannak a Reuters első képei a közösségi oldalakról. Ezek mennek ki az első hírrel, a „breaking news-zal” együtt.

Én a hírverseny része vagyok. Nagyjából tudom, mi történik Magyarországon, fel vagyok készülve rá. Azt azért fontos tudni, hogy fotóriporterként sokkal kevésbé vagyunk érdekesek, mint amit gondolunk magunkról. 2015-ben érdekesek voltunk. Akkor mi voltunk a világ. Ez ma, amikor már tényleg mindenki fotós, nem így van.

Z. Zs./WMN: Épp akkor, 2015-ben zajlott Magyarországon a migrációs válság. Van is egy akkor készült, híressé vált fotód, amit egy szakblogon nagyon sokan kommentáltak. Mert a fotó csak egy pillanatot mutatott be, az viszont nem derült ki, mi történt előtte vagy utána.

B. L.: Szerintem semmi nem történt. Ezek az emberek valamiért elkülönülve ültek a többiektől. Mintha meg akartak volna pattanni. A rendőrök meg igyekeztek a közelükbe menni. Aztán a csávó egyszer csak úgy döntött, hogy levágja a feleségét a sínre, mert rájött, hogy nem tud elszaladni.

Balogh László fotója

Z. Zs./WMN: És ez volt az a pont, amit egyedül te tudtál megörökíteni?

B. L.: Ketten voltunk olyan pozícióban, hogy le tudjuk fotózni, Veres Viktor volt a másik. De pont én voltam akkor a jobb helyzetben.

Z. Zs./WMN: Ennyin múlt?

B. L.: Ehhez szerencse kellett, igen. Hogy mi ketten elmenjünk az ott álló rendőrök mellett, átmenjünk a másik oldalra, és ebben a pillanatban történjen az, amit a fotón látsz.

Z. Zs./WMN: A munkád egy része a várakozásról szól.

B. L.: Abszolút. A fotósnak türelmesnek lennie. És oda kell figyelnie. Mi, úgy tűnünk, hogy nagyon laza csávók vagyunk. De az különbözteti meg a jó fotóst a rossz fotóstól, hogy ha én elmegyek valahová, és beszélgetek veled, közben látom, figyelem, mi történik. És ha valami fontos történik, akkor abban a másodpercben abba fogom hagyni a beszélgetést és elkezdek dolgozni. Kialakult, hogy tudok lazán hülyéskedni, de ha dolog van, akkor 1000 százalékosan arra koncentrálok. Ez nemcsak a migránsválság idején van így, hanem minden esetben.

Magyarországon kicsi az esélye annak, hogy bármi igazán nagy esemény is történjen, hála istennek. De ha mégis lenne egy terrortámadás-szerűség, ha mégoly „kicsi” is, akkor nem mennék sehová fényképezőgép nélkül. Ide, ebbe a kávézóba, 500 méterre az irodától is elhoztam volna.

Z. Zs./WMN: Figyelem a World Press sajtófotó díjakat, és azt látom, hogy ott azok a képek szoktak győzni, amelyek az érzelmekre hatnak.

B. L.: Az év nagy eseményei nyerhetnek, ez általában tudható előre. A Wolrd Press Fotón is ez a helyzet. A másik, amit tudni kell, hogy ezek a döntéseket egy zsűri hozza meg, tehát az dönt, hogy nekik milyen az ízlésük. A World Pressen van előzsűri, és onnan kerülnek a képek tovább. Ez mindig arról szól, hogy ha az ember lead egy képet egy pályázatra, akkor az adott zsűri véleményére kíváncsi. Lehet, hogy ha egy másik zsűrit állítanának össze, az egészen más képeket hozna ki győztesnek, de persze az események, amelyeket a képek ábrázolnak, valószínűleg ugyanazok lennének. Vannak olyan fotók, amelyek hosszabban készültek, mint például az emberábrázolások, portrék – ezek minden fotósnak a saját ízlését tükrözik.

Beszéltünk már arról, hogy a világ változik, a fotográfia változik, demokratizálódik, a fotósszakma, így a World Press Photo is keresi benne a saját helyét. Hogy mi a sajtófotó útja, melyek azok a képek, amik a továbbiakban a sajtófotók lehetnek. Két út van; vagy tökéletesen más látásmódnak kell kialakulnia a sajtó részéről, vagy meg fog szűnni a sajtófotó, mint műfaj. Ez a baja (a telefonra mutat). Manapság, ha elmegyek breaking newst csinálni, akkor készítek egy húsz másodperces videót, amit két perc múlva közzé tesz a Reuters. Idáig nem volt meg a lehetőség, hogy videót tegyünk fel az online felületre, mert lassú volt a rendszer. Ma már igen. A fotóval nem ez volt a helyzet.

Ma már egy telefonból is kikerülhet egy „breaking news” fotó, mert a minősége megfelelő. Ezzel a ténnyel kell valamit kezdenie a szakmánknak, ki kell találnunk erre milyen választ adjunk.

A videóval hasonló a helyzet. Én például azt gondoltam, hogy mostanra a hírfotó elveszti a létjogosultságát a videóval szemben. Szerencsére ez kitolódott.

Z. Zs./WMN: Azért egy fotó nagyobb hatású tud lenni, mint egy videó, nem?

B. L.: Az átlagember számára sokkal egyszerűbb egy videó. Lát egy húsz másodperces videót egy robbanásról, azt azonnal érti. Ebben az esetben hiába csinálok egy kurva jó képet, ő a videót fogja inkább érteni.

Z. Zs./WMN: Mitől kurva jó?

B. L.: Mondjuk, látszik az ember, akit a bomba darabokra szakít. Igaz, a kép nézője nem is biztos, hogy akarja kimerevítve látni a pontot, amikor emberek meghalnak. De a sajtófotó feladata az is, hogy megmutassa a borzalmakat.

Z. Zs./WMN: Egy fotós mikor avatkozhat bele a történésekbe? Mikor fordul elő, hogy az ember fölülkerekedik a szakemberen?

B. L.: Mondok egy saját példát Szerbiából. Ha valaki egyenruhában volt, nem segítettem neki. De a gyereket rögtön vittem a kórházba. Nem fényképeztem, beraktam az autóba, elmentem a kórházba, és csak akkor kezdtem el fényképezni, miután átadtam a gyereket a szakembereknek. De egy egyenruhás katonához nem nyúlok hozzá. Azt gondolom, az nem az én feladatom. Ő azért ment oda, hogy harcoljon. A gyerek pedig egy értelmetlen áldozat.

Ha egyedül vagyok egy helyzetben, ha én vagyok csak kívülálló, és tudnék segíteni, akkor nagy valószínűséggel segítek. Akkor a segítség lenne az első, és csak utána kezdenék el fotózni.

Z. Zs./WMN: És mi volt a helyzet a migránsokkal, akiket fotóztál?

B. L.: A migránsoknál eszembe sem jutott senkit sem felvenni az autómba, ha nem volt lába, akkor sem. Azért nem, mert akkor én már része vagyok a történetnek, felelősségre vonható vagyok. Azt nem lehet, hogy valaki illegálisan átlépi a határt, és én segítek neki. Vagyis azzal, hogy veszek egy üveg vizet és fél kiló kenyeret, az oké, de az ő útját ennél konkrétabban támogatni, az már jogilag embercsempészet.

Z. Zs./WMN: Ilyen esetben nem kerekedik felül benned mégis a humánum?

B. L.: Nem tud. Nem tudok mindenkit elvinni. És miért vegyek ki két embert, valamint miért tegyem ki magam annak a helyzetnek, hogy letartóztathatnak? Persze, ha ott beléjük lőtt volna a rendőr, vagy történt volna valami hasonló, akkor nagy valószínűséggel helyben nekiálltam volna elsősegélyt nyújtani.

Z. Zs./WMN: A fotózás egy drága műfaj a médiumoknak?

B. L.:  Ha valaki  fotóriporterként el akar jutni A-ból B-be, ahhoz rendes felszerelése kell, hogy legyen. Ami nagyon sok pénzbe kerül. Ezen kívül ott kell lenni a helyszínen fizikailag. Az, hogy két hónapig lent voltunk a határon, váltásban a kolléganőmmel, azért sokba került, például: szálloda, kaja, autó – ezeket mind biztosítani kell. 

Z. Zs./WMN: A nagyok, mint a Reuters, ők sem finanszíroznak bármilyen projektet bármeddig?

B. L.: Attól függ, hogy mi a hír. A sajtó a világon mindenhol anyagi gondokkal küzd. De 2015-ben ez volt az a pillanat, amikor azt mondták, hogy a pénz nem számít. Akkor senkinél nem számított. Ennyi élő közvetítőkocsit, ami Röszkén volt, sosem láttam. Élőben adtak mindent. Volt, hogy egy kamera 24 órán keresztül forgott, és csak a határt mutatta.

Z. Zs./WMN: Mennyi utómunkát kap egy-egy sajtófotó? A képeket a képszerkesztők javítják fel?

B. L.: Minimális Photoshopot használunk, vágunk és tónust állítunk. Lebutított Photoshopot használunk, amiben nincs is semmi. Egy hírügynökség egyáltalán nem nyúl bele a képbe, nullát. 

Z. Zs./WMN: És mi a helyzet a Pulitzer-díjas fotók esetén?

B. L.: Ott még inkább ez a helyzet. Ott meg kell jelennie a képeidnek az amerikai presztízs újságokban, hogy indulhass a díjért. 

Z. Zs./WMN: A fotózásból jól lehet itthon élni?

B. L.: Szerintem nem. Főként ma nem. Mert az újságok lopják a képeket, ellopják bárhonnan.

Ami egyszer kiment az internetre, az mindenkié. Az online újságok bármit ellopnak, mert ott nagyon alacsony a minőségi követelmény.

Ahhoz, hogy ki tudjanak nyomtatni egy képet, jó minőségűnek kell lennie, ahhoz, hogy valaki kicsiben megnézze a telefonján, nem kell minőség, az bárhonnan ellopható.

Z. Zs./WMN: A fotós szakma próbál ez ellen tenni, vagy elengedte a dolgot?

B. L.: Nem tudunk mit tenni. Egy internetes lap nem fog képet úgy kirakni, hogy vízjel van benne. Innentől kezdve nincs mit csinálni. Ma a fotós szakma emiatt is nagyon nagy bajban van. Már ott tartanak az újságok, hogy két-három ezer forintot fizetnek egy képért a fotósnak.

Z. Zs./WMN: Te még hagyományos géppel kezdted?

B. L.: Persze.

Z. Zs./WMN: Jobban szeretted azt, mint a mostani digitális felszerelést?

B. L.: El se tudnám képzelni azt a tempót, amit egy filmes gép tud, szemben a digitális fényképezőgépekkel; ez ma már lehetetlen volna.

Z. Zs./WMN: Vannak, akik még filmes gépet használnak?

B. L.: Vannak. Visszaállnak arra, hogy filmre fekete-fehérben fotóznak.

Z. Zs./WMN: Háborús övezetben egyszemélyes stábok működnek?

B. L.: Most már, ha nagyon meleg a helyzet van, akkor együtt kell mennie az újságírónak, a tévésnek a fotósnak, és van velünk egy biztonsági ember is, aki megmondja, hogy mit csinálhatunk, meddig mehetünk el.

Z. Zs./WMN: Sosem bíráltad felül a biztonsági ember döntését?

B. L.: Nem bírálhatom felül. Ha továbbmegyek, kirúgnak. Persze vannak olyan fotósok, akiket ez nem érdekel. Van olyan helyzet, amikor nem lehet stábbal odamenni, mert nem tudsz kialakítani egy saját kapcsolatrendszert, hogy elvigyenek lövöldözős helyzetekbe. Van egy fotós Goran Tomasevic, ő tud olyan helyzetekbe kerülni, hogy mellette lövik le az embereket, hogy együtt szalad a csoporttal.

Z. Zs./WMN: Van olyan téma, van olyan hely, ahova még vágysz, hogy elmenj, lefotózd, megörökítsd?

B. L.: Biztos, hogy van. De az embernek egy bizonyos kor után tisztában kell lennie a korlátaival.

Nem mehetek el egy olyan háborús helyzetbe, ahol attól függ azoknak az embereknek az élete, akikkel együtt megyek, hogy milyen gyorsan tudok futni.

Irakba az amerikai katonákkal együtt mentünk. Ott a katonáknak ki volt adva, hogy vigyázzanak a sajtóra. Nagy valószínűséggel nem engem akarnak majd lelőni, hogyha én lassabban megyek, hanem azt a katonát, aki jön velem. És én erre azt mondtam, hogy teljesen hülyeség, hogy egy másik ember életét kockáztassam. Ezért tíz éve nem voltam háborúban.

Z. Zs./WMN: Volt olyan helyzet, hogy halálfélelmed volt a munka során?

B.L.: Inkább utána. Amikor tíz centivel a fejem fölött lőtték át az autónkat.

Z.Zs./WMN: És ennek ellenére vonzanak ezek a helyzetek?

B. L.: Az vonz, hogy az ember eljut egy bizonyos szintre ebben a szakmában. Hogy azokat a dolgokat akarom fényképezni, ami a legfontosabb dolog abban az adott pillanatban a világon. Ott lenni a hírek közepében. Háborús helyzetekben a legjobbat hozni. Nagy koncentrációt igényel, minden érzékszervednek figyelnie kell arra, hogy mi fog történni. És ez jó, legalábbis jó volt.
Ma már a háborúk is mások, sokkal brutálisabbak, azzal nem tudsz mit kezdeni, hogy lebombáznak mindent. Ezek már ilyen háborúk.

Z. Zs./WMN: Miért döntöttél pont emellett a stílusú fotózás mellett?

B. L.: Elkezdtem dolgozni a Reutersnél 1989-ben, és ‘91-ben elkezdődött a háború a Balkánon. Én voltam a legközelebb. Ebben az időben nem volt 30 embernél több a helyszínen, aki háborút fényképezett.

Z. Zs./WMN: Vissza lehet utasítani munkát?

B. L.:  Vissza, de nem veszi ki jól magát. Ha megvan hozzá a felszerelésed és a képzettséged, akkor szerintem nem lehet visszautasítani.

Z. Zs./WMN: Meddig lehet ezt csinálni még?

B. L.:  Azok közül a fotósok közül, akik velem együtt ott voltak a boszniai, a délszláv háborúban, ma már nagyon kevesen csinálják, és ők sem olyan intenzíven. Ennek nemcsak az az oka, hogy nem akarják, hanem hogy megszűntek a médiumok.

Z. Zs./WMN: Vannak világhírű magyar fotósaink?

B. L.:  A magyar fotósok konformisták. Nem láttam olyat, hogy egy magyar szabadúszó fotós fogja a felszerelését, és elmegy, mondjuk, Izraelbe, amikor ott lövöldöznek. Pedig azt gondolom, hogy ez nem kerül annyira sokba, hogy ne lehetne megoldani.

Hány magyar fotós nyert itthon pályázatot a migrációs képével? Senki. A szabadúszó fotóriporterek sem költöztek le a határra.

Senki nem vette a bátorságot vagy a fáradságot, hogy ott legyen. Hiányzott a belső késztetés. Fikázni tudnak, de azt hogy ott legyenek heteket, már nem tudták bevállalni.

Z. Zs./WMN: Mitől lesz egy kép legendás?

B. L.: Lehet, hogy a marketingtől. Egy bizonyos ember életútjától. Ez a dolog apróságokból áll össze. Ma már nehezebb legendás képet készíteni. Csak később derül ki, hogy mennyire marad fent az adott kép.

Balogh László 1958-ban született, Budapesten. A Népszavától került 1989-ben a Reutershez, ahol egyik első munkája a Hősök tere tömeggyűlése és Nagy Imre újratemetése volt. Azóta dolgozott világszerte. A Reuters küldte háborús konfliktuszónákba (Bosznia, Irak, Palesztina), és sportversenyekre (fél tucat olimpia, tucatnyi világbajnokság). Amikor éppen nem fotózik, akkor legszívesebben kedvenc hentesétől vásárol sültnek valót a kispesti piacon. 2015-ben első magyarként nyert Pulitzer-díjat Szabó Bernadettel, a migrációt ábrázoló fotósorozatukért. 

Ha kíváncsi vagy a World Press kiállításra, akkor péntektől egy hónapon át nézheted meg a világ eseményeire reflektáló képeket. Néhány képért kattints ide, és nézd meg a galériát! 

szöveg: Zimre Zsuzsa
Képek: Sztanó Alma/WMN