„Mindenki egy új magyar hőstörténetet vár tőlünk, de mi nem egy hőst teremtünk” – A Semmelweis-film forgatásán jártunk

–

Vissza a múltba

Utoljára akkor jártam ebben az épületben, amikor még a Budapest Noir felvételei zajlottak itt, és ami akkor Az Est-lapok(hoz hasonló) szerkesztőségnek adott otthont, az mára egy XIX. századi kórház lett. Konkrétan, ahol akkor a főszerkesztőt alakító Mucsi Zoltán irodája állt (a ’30-as évek kellékeivel), ott most a Bécsi Központi Kórház szülészeti részlegét vezető nőgyógyász, Klein professzor dolgozószobája fogad (az 1800-as évek közepéből), amit Gálffi László foglalhat el. De van itt minden: szülőszoba, nővérszoba, csecsemőosztály, Semmelweis Ignác legjobb barátjának hálószobája a feldúlt ággyal, amiben meghal, és egy kicsit arrébb boncterem is. 

A Semmelweis című film ugyanis egyetlen év történetét meséli el, nem egy egész emberi életet. 1847-be repülünk vissza, amikor a 29 éves orvos-tanársegéd ráébredt, mi okozhatta az úgynevezett gyermekágyi lázat, amelybe annyi anya és csecsemő halt bele – elsősorban az alsóbb néposztályokból. Mert ahogy a film látványtervezője, Pater Sparrow elmagyarázza, a dolgok akkor épp fordítva működtek, mint most: csak a szegények és a prostituáltak szültek kórházban, a tehetősebbek otthon, és házhoz rendelték a bábát és a doktort.

A másik, ma már meglehetősen furcsa különbség, hogy

a szülész-nőgyógyászok végezték a boncolásokat is, méghozzá egyazon napon, és ingáztak a két részleg – a halál és a születés – között. Legfeljebb egy kézmosást iktattak be közben, de egyszerű vízzel – tulajdonképpen ez okozta a gyermekágyi láz pusztítását,

mert a kórokozó baktériumokat nem irtották ki a kezükről. A film tehát azt meséli el, amikor Semmelweis rájött erre, és feltalálta a fertőtlenítést (klórmésszel), majd szembekerült az orvosi hierarchiával, amely nem engedte a felfedezését érvényre jutni. 

Kézmosásból forradalom

És bár adná magát a feltevés, hogy a film ötletét a Covid-időszak, és vele együtt az életünkben rendszeressé váló kézfertőtlenítés adta, a producer Lajos Tamás tiltakozik. „Jó poén lenne, de nem így volt” – mondja, bár tény, hogy ebben az időszakban pattant ki egy barátja fejéből az ötlet, akivel már több dokumentumfilmet készített együtt.

Lajos Tamás ma az egyik legaktívabb producer, a Nemzeti Filmintézet egyik legtöbbet támogatott pályázója. (Ő ezt részben a szakmai előéletével, részben a személyes kapcsolataival magyarázza, hiszen köztudott, hogy a döntőbizottság egyik-másik tagjával közeli viszonyt ápol.) A barát pedig, akivel ebbe a filmbe is belevágott, a pénz világából érkezik: Vida József, a Takarékbank korábbi elnök-vezérigazgatója, akivel közös szenvedélyükkel, a vadászattal kapcsolatban készítették a korábbi portréfilmjeiket. A forgatáson azonban csak Lajos Tamás, az egykori operatőr jelenik meg, de már csupán megfigyelőként. „Minden projektbe más mértékben szólok bele a kreatív folyamatokba, de a hatásköröm ott kezdődik, hogy én állítom össze a stábot, én döntöm el, ki legyen a rendező – vagyis

mondhatjuk úgy, hogy a tápláléklánc egyik végén állok. Itt viszont már nincs beledumálás – ha erre lenne szükség, az azt jelentené, hogy rosszul választottam kollégákat.”

Írónak ezúttal Kormos Anettet és Maruszki Balázst kérte fel, és szabad kezet adott nekik – úgy vélte, Semmelweis története önmagáért beszél. Természetesen a megfelelő kutatásokat elvégezték hozzá, beszéltek szakértőkkel, de nem akartak a személyére ráhúzni egy koncepciót – ahogy például szerinte az 1952-es filmváltozatban tették, amiben egy „szocialista munka hősének ábrázolták, ami nyilvánvalóan nem volt Semmelweis” – mondja

Mesterkurzus a gyakorlatban

Koltai Lajos azonban nem az ő fejében fordult meg először lehetséges rendezőként, hanem ajánlották neki, de azonnal meglátta benne az ideális jelöltet.

„Egy klasszikus kosztümös filmet képzeltem el, amihez olyan rendezőt kerestem, aki ezt a stílust anyanyelvi szinten beszéli.

Így merült fel a neve egy beszélgetésben, én pedig nagyon megörültem neki, mert Koltai gyerekkori példaképem – a munkásságának jelentős része van abban, hogy valaha operatőrként képzeltem el az életem. Csak most jutottam el oda, hogy egy olyan forgatókönyvet adjak neki, amire azt mondta: örül neki, és szívesen megcsinálja.”

Tegyük hozzá: Koltai Lajos utoljára 2007-ben jelentkezett rendezői munkával (ez volt az Este című film Vanessa Redgrave, Meryl Streep, Glenn Close, Toni Collette és Claire Danes főszereplésével), előtte pedig a Sorstalansággal váltott operatőriből rendezői karrierre. Az Este után már nem is akart többé kamera mögé állni (holott addig nemzetközi viszonylatban is az egyik legsikeresebb képalkotónk volt), egyedül Szabó István kedvéért tért vissza a lencse mögé a Zárójelentés című filmben (amiről ITT írtunk). Az elmúlt 15 évben – mint mondja – főleg tanítással foglalkozott, de ebben is új fordulatot hozott neki az idei év: elvállalta, hogy az átalakított SZFE-n mesterszakos rendezőket tanítson. 

Amikor arról kérdezem, hogyan érintették az SZFE körüli botrányok, és egykori kollégái hogyan reagáltak a döntésére, így felel: „Volt, aki azt mondta, félt tőle, de hát én végül is egész életemben tanítottam – előtte évekig Egerben –, most csak az az új, hogy rendezőket, mesterképzésen. És ez borzasztóan jólesik.” Majd hozzáteszi: „Az volt a kérés – és ez egy óriási ajánlat volt, gyakorlatilag ugyanattól a csapattól, amelyikkel ezt a filmet csináljuk –, hogy semmi mást ne csináljak, csak »magamat« tanítsam. Ennél jobb ajánlatot pedig nemigen lehet kapni, ugyanis így saját példákat tudok mutatni – miközben tanítom persze a legnagyobbakat is, de azért nekem is van több mint hetven játékfilmem, és olyan nagy emberekkel dolgoztam együtt, akiket fel sem tudnék egyszerre sorolni.

Úgyhogy egy része tanítás, egy része anekdota – de az tulajdonképpen ugyanaz, ha az embernek jó és saját történetei vannak, nem pedig a folyósón hallotta őket. Ez óriási hitelt ad.” 

Ezen a ponton muszáj megkérdeznem, van-e szerinte összefüggés aközött, hogy elvállalta a tanítást az SZFE-n, és mindjárt filmet is rendezhet: „Nem hiszem, bár szinte egyszerre történt a kettő” – mondja. – „De hát a fene tudta, hogy van egy kész forgatókönyv, amikor elvállaltam a tanítást! Hiszen nem akkor írták – és nem nekem. Csak elkezdtek beszélgetni egymással a producerek, és az jött ki a pakliból, hogy engem kellene megkérdezni. Nekem meg nagyon tetszett a forgatókönyv, és rögtön tudtam, hogy ezáltal a diákjaim számára is igazi mesterképzés valósulhat meg, mert kijöhetnek velem a forgatásra. Itt azt is meg tudom nekik mutatni, hogy egy rendezőnek mi mindenre kell odafigyelnie, meg azt is, hogy mennyit jelent, hogyan lépek oda a színészhez. Mi itt borzasztóan nagy szeretettel vagyunk egymás iránt. Nem az erdőbe vezetem őket, hanem épp fordítva: onnan ki – nagy különbség.” 

Nehéz ember

Ennek köszönhető egyébként az is, hogy Koltait a forgatáson mindenki „Tanár úr”-nak szólítja, illetve az operatőr Nagy András „Mester”-nek. A főszereplő, a Semmelweis Ignácot alakító Vecsei H. Miklós különösen örült ennek: „Marton tanár úr, aki a mesterem volt, évek óta nincs velünk (Marton László, a Vígszínház egykori igazgatója és a régi SZFE osztályvezető tanára, zaklatással vádolt színházrendező – a szerk.), és alkotóemberként hiányzott nekem valaki, akitől tanulhatok. Koltai tanár úrra viszont tudok mesterként tekinteni.

Látom, mennyire fontos neki ez a film, és velem együtt hisz abban, hogy nem egy hőst kell bemutatnunk, hanem egy komplex személyiséget, amennyire bátran csak lehetséges. Szerintem ő ehhez keresett partnert.

Hozzám pedig nagyon közel áll az a szerepfelfogás, hogy Semmelweist megpróbáljuk minél sebezhetőbbnek ábrázolni, akinek a döntéseit, gondolatait és cselekedeteit mintha egy kulcslyukon át lesnénk. Jó érzés, hogy amikor mindenki egy új magyar hőstörténet vár tőlünk, akkor mi ne egy hőst teremtsünk belőle.” A producer, Lajos Tamás hozzáfűzi: „Örülök, ha Miklós ezt egy komplex karakternek látja, és drukkolok, hogy sikerüljön neki, mert én is úgy gondolom, hogy a zsenik nehéz emberek, és Semmelweis kétségtelenül zseni volt.” 

Vecsei egyébként ekkora filmszerepet még nem játszott eddig, és ennek oka van: „Az egyetem végén olyan rossz forgatási élményeim voltak, hogy elhatároztam: többet nem szerepelek filmekben, ezért azóta castingokra sem jártam. A színházban élem ki a hivatásom, és ott megtalálom a csapatmunka szépségét is, a színpadi munkafolyamat pedig sokkal jobban inspirál, mint a filmes.

Igazából a kétféle színjátszás annyira más, mintha azt kérdeznéd valakitől: mi szeretnél lenni? Festő vagy szülészorvos?”

Akkor mégis hogyan kerül most ide? – adódik a kérdés, ráadásul azt sem lehet mondani, hogy magától értetődő választás erre a szerepre. Először a rendező válaszol: „Nem a külső azonosságot kerestem, hanem a hitet, a sugárzást. Szerintem ő egy sugárzó ember, egy különös, erős egyéniség, akinek tekintete van – és ez a legfontosabb.” 

Átlényegülés

Az idén harmincéves Vecsei pedig azt meséli el, ő milyen azonosságot fedezett fel a karakterben saját magával: „Semmelweis Ignác egy huszonkilenc éves szülészorvos, aki 1847-ben már négy éve Bécsben dolgozik a Központi Kórházban, de rosszul kommunikál, nincs szociális élete, és mogorva, rideg ember. Viszont, ha a kezébe kerül egy újszülött, azt úgy tudja szeretni, mint a sajátját, és annyira tud hinni benne, mint a Bibliában. És mivel naponta tíz–tizenöt ember hal meg a kezei között, annyira félti is őket. Lehet persze azt mondani, hogy régen természetesebb volt a halálozás, de itt már egy gyermekágyi láznak nevezett kórról van szó, amiről csak ő sejti, hogy valójában nem kór, hanem a kórház hibája lehet.

Egy szeretetből táplálkozó tehetetlenséget érez, aminél szerintem nincs nagyobb kín. Ezen felül ott munkál benne a csalódás önmagában nap mint nap. Így már régen nem róla van szó, hanem arról a feladatról, amit rá mért a sors.”

A színész esetében pedig nem arról, hogy valami megfogja a szerepben, hanem hogy eggyé váljon vele: „Attól lesz belőle hús-vér ember, ha nemcsak a magasságait, hanem a mélységeit is sikerül megélnem, amiben van tehetetlenség, sorstalanság, hit, szerelem és veszteség – mint mindannyiunk életében. Innentől kezdve nincs más dolgom színészként, mint hogy amennyire lehet, érzékennyé tegyem a lelkem arra, hogy Semmelweisnek ezeket az állapotait megtöltsem a saját érzéseimmel, hiszen senki nem tud mást játszani, mint ami saját maga – vagyis elkerülhetetlen, hogy Semmelweis én legyek.

Kutya kötelességem, hogy ha egy olyan jelenetet veszünk fel, amiben Elek Feri haldoklik (mint tegnap), akkor a legjobb barátomat lássam benne, és a kétszáz fős stáb, a milliárdos költségvetés és »A nagy magyar film« ellenére csak arra figyeljek, hogy ez megtörténjen velem. Semmi más nem érdekel.

Ebben pedig Koltai tanár úr nagyon jó partner, hálás vagyok érte.”

Mindenből a legjobbat

Ha már Vecsei említi: a Semmelweis filmnek 2,26 milliárd forintos támogatást ítélt meg a Nemzeti Filmintézet – és csak összehasonlításul: a Petőfi-film 4,7 milliárdot kapott, az Aranybulla-produkció kábé egymilliárdot, a tízrészes Hunyadi-sorozat pedig több mint tízmilliárd forintból készül. 

Ebben az esetben ez azt jelenti például, hogy a látványcsapat sokkal nagyobb játéktérrel dolgozik, mint azt eddig megszokhatta. Pater Sparrow látványtervező és Hársfalvi Réka art director egybehangzóan állítja, hogy rég dolgoztak ilyen nyugalomban, amikor a forgatáson felmerülő extra igényeket is gyorsan és olajozottan lehet kezelni, mert van rá keret – és a szabadságuk is megvan hozzá. Az operatőrrel, Nagy Andrással (aki a producer szerint a „legihletettebb és legjobb operatőr az országban” – szinte mindig vele dolgozik) is teljes összhangban működnek együtt, vagyis a történet vizuális megjelenítését valószínűleg nem érheti panasz.

Annál is inkább, mivel a film jelmezeiért is a legtapasztaltabb és legelismertebb hazai jelmeztervező, Szakács Györgyi felel, a speciális maszkokért pedig szintén a szakma legnevesebb művelője, Pohárnok Iván és csapata. Színészek közül az említett Gálffi Lászlón és Elek Ferencen kívül láthatjuk még Nagy Katicát a film szerelmi szálának főszereplőjeként (egy elhivatott ápolónő szerepében), valamint Györgyi Annát, Mészáros Blankát, és a forgatáson felbukkant Kovács Lajos is, aki a női holttesteket szállító halottaskocsi sofőrje lesz.

Bár a most készülő, nagy költségvetésű történelmi filmek esetében gyakran merül fel a kérdés, hogy mennyiben tükrözik majd azt a szakmai színvonalat, amit a támogatásuk megelőlegez nekik (hiszen a produceri és rendezői gárdában nem mindig látunk nagy tapasztalattal bíró, elismert alkotókat, annál elkötelezettebb politikai szereplőket), a Semmelweis-filmet ez a vád nem érheti.

Koltai is úgy érzi, őket egyelőre nem támadják: „Amikor megjelent a sajtóban, hogy én rendezem a filmet, és mekkora költségvetésből, egy rossz szót nem írtak róla, pedig ott volt az összeg feketén-fehéren. Valahogy most természetes lett, hogy a Koltai csinál egy filmet, és talán úgy gondolják, hogy Semmelweis története megér ennyit. És esetleg én is, bizonyos értelemben. Úgy gondolhatják, hogy ebbe érdemes befektetni.”

Ő mindenesetre nagyon hisz a projektben, és a stábtagok elmondása szerint páratlan energiával vezeti a forgatást. „Higgyék el, a legszebbet tudja ez a film, ugyanis őszintén és tisztán beszél, jó az alapanyag, és a főszereplőnk sugárzik” – mondja búcsúzóul. 2023 második felében kiderül – de addig még sok munka áll előttük. 

Gyárfás Dorka

Képek: Chripkó Lili/WMN