–

A piercingek iránti szerelem meglehetősen korán kezdődött az életemben. És noha eleinte életkori sajátosságnak tűnt (legalábbis a szüleim ebben bíztak), gyorsan körvonalazódott, hogy nagyobb hivatástudat hajtja. 14-15 éves koromban, miután a zsebpénzem utolsó fillérjét is elköltöttem a nagyjából 22. saját piercingemre, jött a felismerés: én nemcsak „felhasználó”, de „alkotó” is szeretnék lenni.

Az egész csak egy mozdulat, mégis művészeti értéket képviselt számomra – egyaránt benne volt az esztétika, a szép iránti rajongásom, a szubkulturális érdeklődésem, és a valahova tartozás igénye.

Én a punkba és a metalba szerettem bele, és a zene és a közösség ugyanolyan csatornát adott a bennem gyűlő düh, meg nem értettség, kívülállás kifejezésére, mint a zenei közeghez tartozó szimbólumrendszer, aminek számomra a testékszer is része volt. Olyannyira, hogy nemcsak élvezőjévé, de aktív alkotójává is szerettem volna válni. Így hát a már szakavatott „kollégák” tanítani kezdtek, lépésről lépésre.

Azt hiszem, sok kalandvágyó kamasznak van legalább egy sztorija az öngyújtóba mártott zsákvarrótűvel – nos, én nem tartoztam közéjük. Persze, lázadtam én is, a felelősségérzetem és az egészségszorongásom mégis nagyobbnak bizonyult – különösen, ha másokról volt szó. Márpedig volt, hiszen amint megneszelték a barátaim, hogy mire adtam a fejem, rögtön jelentkeztek kísérleti nyúlnak (ami eleinte azért meglehetősen bátor dolog volt), és félelmet nem ismerve tették a kezem alá a fülüket, nyelvüket, orrukat, köldöküket, hogy az éppen aktuális ismereteim alapján átszúrjam őket. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy egészen jó a finommotoros érzékem – és egy-két kezdeti bénázást leszámítva (mint amikor például a köldökből kivezetett tűt beledöftem a saját ujjamba), lassan, de biztosan nőtt a tapasztalatom, tudásom, felszereltségem, és a vendégköröm is, ami aztán az egyetemi évek alatt jelentősen hozzájárult a megélhetésemhez.

Szalonban csak beugrósként dolgoztam – a suli mellett ez így volt leginkább megoldható –, de az órák után hazaérve megnyitott a maszek szalon, és csattant a gumikesztyű. És noha hosszú távon inkább szellemi munkát szerettem volna végezni, a piercerként eltöltött évekből rengeteg olyan dolgot tanultam, ami manapság is hasznomra válik. Hadd osszak meg közülük néhányat.

#1. Nagyon sokféle ok állhat amögött, hogy valaki változtatni szeretne a külsején

Viszonylag rövid idő alatt kiderült számomra: valójában meglehetősen kevesen akarnak piercinget csak azért, mert „tetszik”, és a döntés, valamint az elkészíttetés aktusa mögött általában összetettebb okok állnak. Volt olyan vendégem, akit zavartak az elálló fülei, és úgy érezte, egy karika segítene neki abban, hogy megszeresse őket.

Volt, aki szigorú és korlátozó családban nőtt fel, és az első fülbevalóját az önállósodás, a saját döntések, a személyes lázadás szimbólumaként tetette be. Akadt, aki szakítás után döntött úgy, hogy új életet kezd és átformálja a külsejét: az új hajszínhez egy nyelvpiercing is dukált. Volt, aki fájdalommal szerette volna kiadni a dühét, amit egy családi konfliktus során megélt.

Ugyanakkor olyan lány is érkezett hozzám, aki azért kért köldökpiercinget, mert abban bízott, hogy ennek hatására kitartóbb lesz a sportban, motiváltabb lesz majd a pluszkilók leadásában. Az, hogy a kérdések hány százaléka tartozott rám, és mennyi tartozott volna inkább egy pszichológusra, egy külön cikket is megérdemelne, ugyanakkor mind az ékszertulajdonos, mind a piercer oldaláról megtapasztaltam azt a már-már komikus magabiztosságot és örömöt, amit egy potom 12 × 1,2 mm-es orvosi fémdarabka válthat ki az emberből.

#2. Ez egy kiszolgáltatott helyzet, ami empátiát igényel

Noha egy tetováló- és piercingszalonba önszántából látogat el az ember – legalábbis az optimistább forgatókönyv szerint –, attól még vitathatatlan a tény, hogy ez a kiszolgáltatottság, ez az adott esetben kisebb fájdalommal járó beavatkozás sokaknak okozhat félelmet vagy szorongást. És az ilyen helyzetekben a piercer felelőssége sem kisebb, mint bármilyen szakemberé, aki testtel dolgozik, legyen az kozmetikus, masszőr vagy orvos. Kötelessége a vendéget partnerként kezelni, és pontos tájékoztatást adni arról, ami épp várható. Hogy ez most még csak a fertőtlenítés. Hogy ez a pont jelöli a piercing helyét, de még van lehetőség módosítani. Hogy most jön a fagyasztás, ami meleg érzés lesz. Hogy most kell nagy levegőt venni, de csak egy pillanat lesz az egész. Hogy bátran szóljon, ha megszédül, mert nem sietünk sehova, van szőlőcukor az asztalom fiókjában.

Mert a testet, vagy annak bármely részét idegen kézbe adni bizalmi kérdés – akkor is, ha 2 percig, akkor is, ha 2 órán át tart a beavatkozás –, a vendég pedig nem egy termék a futószalagon, hanem egy érzésekkel teli lény, aki talán heteket készült erre a napra; talán életében először van ilyen helyzetben; talán megnyugtatást igényel.

Az pedig egyikünknek sem tesz jót, ha rossz élményekkel távozik. 

#3. Ér azt mondani: ez nem az én területem

Noha a legtöbb ember mindig nagyon egzotikus és intim dolgokra gondol, ha elmondom, hogy piercerként dolgoztam, a valóságban ez a szakma közel sem rejt annyi ínyencséget a mindennapokban, mint a legtöbben hiszik. Az emberek tetemes része (a szaftossztori-fanatikusok szempontjából roppant unalmas módon) csak egy új fülbevalóra vagy orrpiercingre vágyik, és valószínűleg meg tudnám számolni ha nem is 10, de 20 ujjamon azt, hogy a 7 év alatt hányan érkeztek valóban extrémebb kérésekkel. (Apropó: ha ez a szakmád, ilyenkor sem azzal vagy elfoglalva, hogy a másik testét vizslasd, hanem hogy minél profibban elvégezd a munkád.)

Na de akármelyik testrészről és elképzelésről van is szó, két dolgot mindig fontos mérlegelni: biztonságosan elkészíthető-e az ékszer, és én vagyok-e a legalkalmasabb arra, hogy elkészítsem.

Mert bár menő lenne azt mondani mindenre, hogy „ide nekem, sima ügy”, és a portfólióban is jól mutatna egy tíz irányból átszúrt mellbimbó, a biztonság és a hosszú távú hordhatóság mégiscsak fontosabb, mint a pillanatnyi büszkeség.

Ugyanis vannak olyan testékszerek, amik bár a Pinteresten jól mutatnak, elhelyezésükből kifolyólag hosszú távon hordhatatlanok (mert például könnyen kiszakadnak), vagy az elkészítésük nagyobb gyakorlatot és magabiztosságot igényel, mint ami az adott piercernek van. És még ha elsőre kellemetlen is vállalni ezt, úgy gondolom: ahogy minden szakmában, úgy a piercerségben is aranyat ér, ha felismerjük a saját kompetenciahatárainkat, és a vendég érdekeit. 

Létfontosságú a kenguruzás a koraszülöttek gondozásában – és ma van a világnapja

WMN Life – 2024. május 15. – KK

#4. Nincs két ugyanolyan szervezet

Örök kérdés, és egyben állandó vitatéma az, hogy meddig terjed a piercer felelőssége, és hol kezdődik a vendégé arra vonatkozóan, hogyan gyógyul az új ékszer helye. A válasz ugyanis több tényezőn múlik: az egyik a szakember – akinek kutya kötelessége megteremteni a megfelelő higiéniás feltételeket, az eszközök sterilitását, a bőr fertőtlenítését, valamint jól megválasztani a területhez passzoló piercing méretét is, hogy az egy kis duzzanat mellett se szoruljon meg. A második a vendég – aki, ha jót akar magának, megfogadja a szakember tisztításra és ápolásra irányuló javaslatait, és megfelelően kezeli a friss sebet (merthogy az egy új lyuk, ha tetszik, ha nem). 

A harmadik pedig az illető szervezete – és sajnos ez az, amire se a piercernek, se a vendégnek nincs ráhatása, mégis gyakran okoz aztán konfliktust.

Ugyanis, ahogy nincs két ugyanolyan immunrendszer, úgy nincs két ugyanolyan sebgyógyulás sem – míg valakinek a legkeményebb porcban elhelyezett piercing sem okoz panaszt, másnak egy nyálkahártyába kerülő (tehát leggyorsabban regenerálódó) ékszer helye is lassan gyógyul, és arra is van példa, hogy a test egyenesen kiveti magából az idegen anyagot. Hogy mit lehet ezzel tenni? Amellett, hogy megbízható, leinformált szakembert keresel, és követed az utasításait, nos, leginkább semmit – én személy szerint, aki a pechesebb kategóriába tartozom, egy ponton megadtam magam, és kivettem az évek óta kínlódást okozó testékszereimet. A mai napig fáj értük a szívem, de kárpótol, hogy végre mindkét oldalamon kényelmesen alhatok, és nem kell fertőtlenítőre költenem vagyonokat.

Kiemelt kép: Unsplash / Cat Han; Canva / Superette 

Takács Dalma