„Egy Fütyi nevű punk döfte át a bőröm a porban gubbasztva”

–

Hogyan NE csináltass magadnak piercinget?

Első lépés: hogyan ne szerezz pénzt?

Fiatalság: bolondság, és ez rám is igaz. Amikor a fejembe vettem, hogy nekem bizony köldökkarika kell, bizony nem cizelláltam magamban túl a dolgot, az egyik haverommal – aki valamiért bejáratosabb volt az ilyen anyagi lehetőségeket fellendítő technikákban – bevetettük magunkat a nyolckerbe, és ott elsefteltük azt, amink volt, hogy pénzhez jussunk. Ő a család ezüstkészletének egy darabját tette forintokká a maga céljaira, én pedig a szájharmonikámat (gondolom, az akkori szomszédaim néma egyetértésétől övezve), a walkmanomat (ebből az áldozatból is érzékelhető: nagyon kellett az a piercing!), illetve egy ajándékba kapott aranynyakláncot (amiről aztán a bizományiban kiderült, hogy bizsu… Köszi, apu!) igyekeztem elpattintani. Ezekből a szedett-vedett holmikból aztán összejött annyi lóvé, hogy már szaladhattam is az első szalonba felékszereztetni magam.

Második lépés: ne nézz utána semminek!

Nos, legyen annyi elég, hogy ’94 környékén még nem túl szofisztikáltan álltak ehhez a kérdéshez, vagy csak én nem néztem alaposabban utána, hová is kellene menni (de hiszen internet se volt!), a lényeg, hogy beestem a félhomályos üzletbe, ahol aztán az ott regnáló fiatalember minden különösebb ceremónia nélkül (fertőtlenítés volt, érzéstelenítés azonban nem) átdöfte a köldököm feletti bőrt egy jó vastag tűvel. 

A többire nem emlékszem, mert ennél a pontnál elájultam. 

Arra ébredtem, hogy pofozgat, és egy kockacukrot próbál betuszkolni a számba, amire kásás hangon azt dörmögöm: „de hát nem vagyok én ló!” (Hát igen, a humorom még félájultan is dübörög!)

Ilyen izgalmas hétköznapjaim voltak lázadó kamaszként… A köldökpiercinges létem azonban nem volt hosszú életű…

Harmadik lépés: hogyan ne mondd el a szüleidnek

Mivel gyakran begyulladt a seb, még hosszú hetekkel később is, amikor édesanyám (aki konkrétan öklendezve vette tudomásul a testékszeremet a révfülöpi strandon, ahol elhangzott az „anyu, most leveszem a pólóm, de előtte el kell mondanom valamit”), szóval amikor jóanyám választás elé állított az érettségi után: vagy eltávolítom a kis baszt a testemről, vagy nem mehetek ki aupairkedni Angliába, tulajdonképpen megkönnyebbülve vettem ki, és indultam el világot látni.

Negyedik lépés: alkoholt semmiképp ne igyál!

Na de megőrülni nem csak idehaza lehetett a ’90-esévekben (vagy később). Ott van például egy másik, norvég haverom is, aki szintén kamaszként, ám ő makákó részegen csináltatott mellbimbó-piercinget, amit aztán a további ivászat során elveszített, és egy gemkapoccsal pótolt. Ez viszont reggelre erős szövetségbe gabalyodott a lepedővel, de ez csak akkor derült ki, amikor – elég másnaposan – a hátára akart hemperedni… a bimbi nyúlékonyságának elképzelését pedig innentől rád bízom. 

Úgy tűnik, a piercinges sztorik java része valóban alkoholba van áztatva (néha fertőtlenítés céljából, de többnyire inkább nem), és az sem ritka, hogy a magát felékszerezni vágyó delikvens még alig ért meg két tucat telet. Vagy nyarat. Vagy: fesztiválszezont, derül ki a nem reprezentatív, ám roppant szórakoztató felmérésemből. 

Gombhoz a kabátot… illetve fület

„Egészségügyi szakiskolásként, szérum 1-es tűvel szúrtuk át egymás fülét. Egy srácnak gombot is varrtam a cimpájára. Az orromban van egy pötty. Egy értelmi fogyatékos kislány azt mondta rá, hogy »Honinkám, egy csillag pottyant az orrodra!«” (Honória)

Ne érjen hozzá semmi sem!

„Kamaszként nem voltam elég bátor az orrpiercinghez, de most, 34 évesen bepótoltam. Orrpiercing, fülpiercing. Mondta a piercer, hogy nem akadhat bele semmi sem. Akkor már sejtettem, hogy nem leszünk jóban a piercinggel, már ami a fülemet illeti. Beleakad a hajam, a ruháim, a gyerek, a férjem simogató keze, a törölköző és szerencsétlen napjaimon még a hordozókendő is, amivel a babámat a hátamra veszem. Így sikerült elérni, hogy maximum egy napot tölt a fülem gyógyult állapotban.” (Ágnes)

Konzervatív gyerekeim

„Háromgyerekes anyuka létemre még mindig van köldökpiercingem. Minden egyes várandósság alatt kiszereltem, és utána vissza. Lepedőbe már akadt bele, de szerencsére a lepedő bánta, nem én… Számomra a boldog békeidőket idézi, a régi énem egy darabja. Én szeretem, viszont a gyerekeim (13, 11, 4) ki nem állhatják, szerintük nem anyukás… Olyan konzervatívak!” (Annamária)

Hogyan ne érzésteleníts

„1996 a jeles év, egy Aerosmith klip motiválta a köldökpiercingemet. Fagyasztott zöldborsót használtam érzéstelenítés céljából, aztán döfés… Feszítettem vele a buszon, haspólóban mindenki megbotránkozására, de mivel mindig begyulladt, mert valami ócska bizsut tettem bele, le kellett mondanom a biszbaszról” – mesélte Bernadett, de ezen a vonalon megmaradva Erika története is elég vérfagyasztó:

„Középiskolásként kollégista voltam, ahol megvolt a kötelező napi rutin: reggeltől suli, ha nem volt sok órád, akkor egy kis pihenő, majd szilencium, vacsora, másfél óra kimenő, és nyolcra mindenkinek vissza kellett érni. Aki nem ért vissza, annak hívták a szüleit. Így hát a találékony diákok hol tudtak időt nyerni? A szilencium bármilyen módon történő ellógásával, amit a kocsmában töltöttünk. Csocsóztunk, biliárdoztunk, beszélgettünk, ismerkedtünk. Egy ilyen alkalommal kitaláltuk, hogy nekünk aztán kell köldökpiercing. Hát miért ne kellene? Kiderítettük, hogy az egyik felsős otthon szokott ilyet csinálni olcsón – kollégistaként ez nem volt épp utolsó szempont. Másnap négyen-öten el is mentünk hozzá.

Érzéstelenítés gyanánt egy-egy fagyasztott húst kaptunk a hasunkra, majd átszúrta a köldökünket. Nagyszerű látvány lehetett.

Azt talán nem is kell mondanom, milyen szép egyenesen sikerült. Sebaj, mi nagyon elégedettek voltunk.“ 

Mondjuk, az érzéstelenítés témájában Zsófia is erős: „Tizenhárom évesen kitaláltam, hogy orrpiercingem lesz. Fogalmam nem volt róla, hogy az mivel is jár. Annyira sietett a tetkós szalonban a srác, mert indulnia kellett Pécsre, hogy lefújta Lidocainnal az orromat, és már szúrta is… Ordítottam, mint a sakál, ő meg velem párhuzamosan, hogy »Ez az eleje, ez a közepe, ez a vége!« Fél óra múlva hatott teljesen az érzéstelenítés, ami miatt nem éreztem, hogy folyik… Büszkén néztem mindenkire, aki bámult, hogy: igen, apukám, jól látod, nekem piercingem van, közben meg lifegett a takony…”

Hol ne csináltass testékszert?

Egy XVI. kerületi papírboltban sem a legjobb ötlet fület lyukasztatni… Pláne nem a porcba lövetni…” (Orsi)

„90-es évek második fele, látszerésztanuló voltam Budapesten. A Blahán lévő Corvinba mentem orrpiercinget csináltatni. Pisztollyal lőtték be, mint a fülbevalót, azt a jó vastag orvosi fémet. Hónapokig szenvedtem vele, folyton begyulladt. Végül kiszedtem, begyógyult, aztán itthon, Sopronban normális tetoválószalonban szúrattam egy igazit. A következő évben már nyelvpiercingre vágytam. Otthon laktam még, apám azt mondta, ha megcsináltatom, haza ne merjek menni (pedig amúgy nagyon liberális). Délutánra időzítettem, hogy aznap már ne találkozzunk, este gyorsan felhúztam a szobámba bucira dagadt nyelvvel.

Másnapra megenyhült. Mármint az apám. Enni még két napig nem bírtam, de azóta is viselem.

Egyszer ki akartam szedni, hogy negyvenes anyukaként minek nekem már nyelvpiercing, de annyira fura volt, vissza is tettem. Hozzám tartozik, most már marad nagymamakoromra is.” (Adrienn)

„Több mint húsz éve megvan a köldökömben, anno egy lakótelepi szobában csinálta egy kétes kinézetű srác. Fájdalomra nem emlékszem, mert a mellettem lévő asztalon egy madárpók volt…” (Eszter)

„Az első piercingem a bal szemöldökömbe került tizennyolc éves koromban (mert akkor, ugye, már felnőtt az ember, és nem szólhat be anyu sem). Mindez a második Sziget Fesztiválon történt, amikor 300 forint volt a belépő. Egy Fütyi nevű punk srác döfte át a bőröm, egyébként egész ügyesen a sátor előtt a porban gubbasztva. Sajnos kidobta a szervezetem (ezüst kis karika volt), egy alig látható heg maradt belőle.” (Andi)

Piercinget nem csak tizenévesen hordhat az ember!

„Egyszer átfúrattam a köldököm. A szalonban dolgozó srác figyelmeztetett, ha lehet, a közeljövőben ne nagyon matassak a hasamnál sokat. Mondtam neki, hogy az a baj, hogy kezdődik a tanév. És? Hát tanító vagyok, és a gyerekek biztos meg fognak ölelni. Kicsit leesett az álla.” (Réka)

„Nagyon fiatalon szültem. Már háromgyerekes anyukaként (viszont még javában huszonévesen) egyszer kiszabadultam otthonról. Akkor aztán érzéstelenítés meg egyebek nélkül, spontán elhatározásból lett egy orrpiercingem. Azóta se felejtem el a férjem tekintetét, amikor meglátta a duplára nőtt orromat. Amikor viszont apu kiabálni kezdett velem, hogy egy háromgyermekes anyuka hogy tehet ilyet, rátettem egy lapáttal, és Pumuklivörösre festettem a gyönyörű szőke hajamat… A férjem már meg se rezzent, hősiesen tűrte. A piercingem egy-két év múlva kiesett, a hajam meg szerencsére lenőtt… de a sztorira a mai napig büszke vagyok.” (Anna) 

Akiket nem csak a barátság kötött össze

„Az első Sziget Fesztek egyikén két haverom úgy döntött, közös piercingjük lesz. Az egyik a szemöldökét döfte át saját kezűleg egy ziherejsztűvel, a másikuk a torka előtti bőrt (utóbbi amúgy is ilyen kreatív típus, papucsban jött, amit élből első éjszaka elveszített, festettünk a lábára »Martens« bakancsot, abban elvolt egész héten). Ezt a két »testékszert« összekötötték egy lánccal és együtt masíroztak, mígnem egyikük orra nem esett. Ekkor mindkét ziherejsztű kiszakadt, jó kis sebet ejtve mindkét srácban. Mellesleg a festett bakancsos-torokátszúrós matektanár lett, a másik is vígan él a családjával az USA-ban.” (Natália) 

Végül: akit úgy beszippantott a szalonok világa, hogy maga is hivatásos tűt ragadt

„Elég tipikus kamasz voltam. Amikor a szüleim a válás mellett döntöttek, én épp a punkzenén keresztül kerestem az identitásom, és gyorsan adta magát, hogy fizikai fájdalommal és határfeszegetéssel kompenzáljam a lelki nehézségeimet (és egyben mutassam feléjük, hogy mennyire elegem van mindenből). A piercingkészítés ehhez jó megoldásnak bizonyult. Amikor szarul voltam, csak leugrottam a helyi szalonba, néztem, ahogy tetoválnak a fiúk, csináltattam pár piercinget, és hallgattam velük a legújabb lemezeket – akkoriban még evidens volt, hogy egy tetoválószalonban csak metál szólhat. (Összesen 22 piercing volt a füleimben, egy a tarkómban és kettő a köldökömben.)

Aztán az történt, hogy itt beleszerettem a nálam látványosan idősebb piercer fiúba (ekkoriban még elhittem, hogy a szerelemhez elég egy gitár és sok tetoválás, és a kutyának sincs szüksége olyan tényezőkre, mint kizárólagosság, megbecsülés vagy kölcsönösség), és hogy imponáljak neki, eldöntöttem, hogy én is piercer leszek.

A dolog gyorsan eszkalálódott – a szalonban lévő dolgozók örömmel tanítottak, bármikor gyakorolhattam a barátaimon, nekem pedig pár hónapon belül már saját vendégköröm volt. Bár az egész csak balhénak indult, egy ponton realizáltam, hogy a legtöbb ismerősöm borzasztó körülmények között, mindennemű sterilitást nélkülözve szúrat, éppen ezért eldöntöttem, hogy én komolyan veszem ezt a munkát, és biztonságos körülmények között, lehetőleg fájdalomcsillapítóval csinálok piercingeket.

Ez a hobbi kitartott egészen az egyetemi évekig. Tudtam, hogy nem ez lesz a fő hivatásom, de az egyetemi időszakban is dolgoztam még beugrósként egy pesti szalonban, és rendszeresen jártak hozzám vendégek. Bár már nem köt le a dolog, a felszerelésem még mindig megvan, és ha néhanapján valamelyik barátomra rátör a piercingek iránti vágy, szívesen elkészítem neki.” (Dalma)

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ PhotoAlto/Katarina Sundelin

Fiala Borcsa