„Tudom, hogy boldog vagyok, csak épp nem érzem” – A mozikban Hajdu Szabolcs új filmje, a Kálmán-nap

–

Ez az a film, amin vagy nevetni fogsz, vagy sírni (esetleg felváltva nevetni és sírni), attól függően, milyen életszakaszban vagy éppen. Egy biztos: minden jelenete ismerős lesz valahonnan, akárhány éves is vagy. Persze leginkább a negyveneseket-ötveneseket érinti közvetlenül az ábrázolt, életközepi helyzet, hisz a szereplők is közülük valók.

Parttalan pingpong

Két házaspárról van szó, ők találkoznak egy szombat délután Kálmánéknál (Hajdu Szabolcs), hogy megünnepeljék a házigazda névnapját. Régi barátok ők négyen, mégis, ahogy lenni szokott, apropó kell már ahhoz, hogy átugorjanak egymáshoz: nem, nem a névnap, hanem egy kérés, egy átjelentkezési kérelem aláírása, hogy a vendégek gyerekét felvegye a körzetes iskola, amely jobb hírű, mint az, ahová mostani lakhelyük szerint tartoznak.

Zita (Földeáki Nóra) korunk hőse: az anya, akinek a gyerekén felül mindenki más is a gyereke. A gyomorbajos férje, a haldokló apja, a bárkije, akinek gondja akad az életben – Zita ugrásra készen éli az életét, hogy megoldja mások problémáit.

Felelősségtudata határtalan, kivéve akkor, ha önmagáról van szó: sem ideje, sem energiája, sem hajlandósága szembenézni azzal, hogy őt nemcsak hogy nem támogatja senki, de még el is árulja az, akiért a legtöbbet tesz.    

A férje, Levente (Szabó Domokos) burleszkfigura, miközben elkapni igyekszik egy leeső vázát, összetöri a berendezést. Téblábol, ügyetlenkedik, és persze magát sajnálja rettenetesen. Az a típus, aki ha válságba kerül, nem a problémát próbálja megoldani, hanem ijedtében gyárt egy újabbat, egy még nagyobbat.

No, ezek ketten állítanak be Kálmánhoz és Olgához (Tóth Orsi), akiknek látszólag mindenük megvan, amire vágyik az ember általában. Szép ház egy jó környéken, buja kert, gyerekek, jólét. Csak éppen süt róluk a boldogtalanság, és a boldogtalanság rutinja.

Veszekednek a szennyesen (ki hova rakja), a férj sörén és kanapén alvásán, a szexen, vagyis a szex hiányán, a gyereknevelésen, de már indulat sincs igazából bennük, pontosan tudják, miről mit gondol a másik, ezerszer elmondta.

Parttalan pingpongozásuknak időszakosan a vendégek érkezése és egy üveg birsalmapálinka vet véget. Ahogy fogy az ital, oldódnak a gátlások, és a maszkok mögül előkerül a szereplők igazi arca – meg Levente gyomorbaja (ezen a ponton nekem Yasmina Reza házaspárbajának felejthetetlen hányós jelenete ugrott be, Az öldöklés istene című darabból, amelyet Polański azonos című filmjéből is ismerhetsz), és egyre érzékenyebb témák bukkannak elő. Mondhatni, a semmiből, de mivel mindannyian láttunk már szerintem hasonló szituációt, pontosan tudjuk, igazából arról van szó, hogy most kezdenek a szereplők valóban arról beszélni, amit éreznek, gondolnak – egymásról és önmagukról.

Már minden megtörtént velünk

A gond csak az, hogy talán már késő. Hiába mondják ki a szereplők, mi a baj, talán már nem lehet összerakni újra, ami széthullott. És lehet, értelme sincs küzdeni a kapcsolatokért, amiket az alapokig kellene visszabontani. Hisz – ahogy az egyik szereplő kimondja, – már minden megtörtént. Ettől kezdve minden csak ismétlés lehet.

Kérdés, hogy van-e ereje az embernek ennek tudatában elölről kezdeni. Vagy inkább belemenekül egy látszólagos megoldásba, hátha felrázza: újabb gyereket vállal, átrendezi a lakást, esetleg külföldre költözik, hogy elterelje a figyelmét egzisztenciális válságáról, halálfélelméről.

Mert sokkal többről van szó, mint egy összezavarodott, krónikus szerepválságban létező generáció tipikus zsákutcájáról. Sőt: elsősorban nem is a kapcsolatokban elkövetett hibákon, vétkeken és mulasztásokon van a hangsúly. Hanem az egyes emberen, aki fáradságos munkával feljut a hegyre, majd körbenéz, és azt gondolja: szép, szép, de innen most már csak lefelé vezet az út. És az ereszkedés közben már nagy valószínűséggel semmi különös nem fog történni, nem lesznek meglepő fordulatok, izgalmas találkozások, csak a megszokás marad, az egyforma napok olykor kibírhatatlan monotóniája, abban kellene valahogy értelmet és örömet találni.

Ezzel néznek szembe a szereplők a birsalmapálinka hatására (még a pálinkán, illetve a birsalmán is képesek összeveszni-okoskodni, akkora a feszültség bennük).

Nevetünk a kicsinyességükön, de közben mélyen együtt is érzünk velük, hisz ők mi vagyunk. Mindannyian meg tudnánk nevezni a saját környezetünkben Leventét, Kálmánt, Olgát és Zitát – sőt, a nekik tükröt (és húzódzkodó rudat) állító, „Mekk Elek” Ernőt (Gelányi Imre) is –, és egyik-másik tulajdonságukban, szófordulatukban biztosan magunkra ismerünk.   

Hogy aztán mihez kezdünk ezzel a felismeréssel, az már a mi dolgunk, de egy biztos: dolgozni fog a film bennünk jó pár napon át.

A filmbéli történet folytatásra pedig nem kell sokat várni: a trilógia harmadik részét, az Egy százalék indiánt várhatóan ősszel mutatják be a mozik. (Az első rész, az Ernelláék Farkaséknál című nagy sikerű film 2016-os.)

Kiemelt képünk forrása: Budapest Film

Kurucz Adrienn