Főldiekkel játszó / Égi tűnemény,

5 órakor találkozunk a Podmaniczky és a nem tudom, mi sarkán. Barátilag. 5 óra 20 másodperckor már reménytelenül szerelmes vagyok. Nem barátilag.

Annak ellenére, hogy aznap van a 42. születésnapom, és rengeteg élettapasztalattal, illetve emberismerettel büszkélkedhetek (papíron), mire a védelmi rendszerem mozgósíthatná magát, már késő: elvesztem.

Ahogy Fodor Ákos írta: „Van, ki gyorsan fut. Van, ki gyorsan olvas, ír. Én gyorsan érzek.”

A kihívás esetemben nem is az, hogy gyorsan érzek, hanem hogy nagyon mélyen is. Ha én valahova bekötődöm érzelmileg, viszonylag hosszú időre úgy is maradok. Hűséges barom vagyok, ami sokszor nagyobb teher, mint azt bárki gondolná.

Cupido nyila nem sokkal egy langymeleg, de biztonságosnak tűnő kapcsolat vége után talált el váratlanul. Az érzés kortól független. És mégis kissé megilletődöm: „Mégis hogy jövök én ahhoz, hogy ennyi idősen ilyen tinédzserszerűen essek bele valakibe – szinte ismeretlenül?!”

Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény!

Amikor efféle, váratlanul fellángoló szerelem tör rá az emberre, akkor szorongani kezd, mert amekkora az érzés, akkora a sérülés esélye is. (Talán nem véletlen, hogy sokan – tudatosan vagy tudattalanul – önmagukat védve inkább nem is nyitnak már új szerelmekre, ezzel kímélve a belső békéjüket, szívük épségét.)

Én szorongva örvendeztem tehát, hogy „no lám, mersz érezni, nem zártad el magad, sőt, mint egy csitri nyitottad ki a lelked és a szíved egy ilyen magától értetődő, áradó hatásnak”.

Nagy eredmény ez, mert – részben legalább az eddigi párkapcsolataimban megélt tapasztalatok miatt – egészen mély és elementáris erejű bennem az elutasítástól való félelem. De mint említettem, itt félni sem jutott időm. Mire félhettem volna, már tele voltam érzéssel.

Izgalmas módon úgy tűnt, hogy ez az elementáris érzés kölcsönös. A perzselő, szaharai meleg nyári napon a budapesti flaszteren romkomszerű delíriumban elfogyasztott pisztáciafagyi fölött, és még utána néhányszor, amikor fizikai valónkban is tudtunk találkozni, úgy érződött, hogy nem egyedül érintődtem meg.

A pillanatban a kapcsolódás és az érzéseim is őszinték voltak. 

Átfutott a fejemen: milyen izgalmas, ahogyan változik a vonzalmaim sémája. Régen elég volt egy elegáns arcél, egy vonzó test, egy szép szempár. Ma már sokkal összetettebb az a karakter, akibe én bele tudok habarodni.

Amikor a másikra néztem, úgy éreztem, magamra látok, és ez biztonságot nyújtott. Hirtelen az én kissé szabálytalan lelkem – úgy tűnt – otthonra talált.

És az ilyen ajándékkal az ember az én koromban már nem dobálózik: magamhoz öleltem ezt a váratlan, örömteli, ijesztő, vagy ijesztően örömteli érzést. És magamba nézve hirtelen tisztán láttam, hogy lesz erőm tenni is ezért a kapcsolatért: bármilyen próbát is küldjön az élet.

Kit teremt magának / A boldogtalan

Aztán az élet visszapillantó tükrébe tekintve kezdett az egész élmény egyre inkább délibábnak tűnni. Amit a múlt mámorral, semmiből keletkezett harmóniával, mély egymásra hangoltsággal átszőtt pillanataiban megéltem, azt elkezdte megkérdőjelezni-felülírni a jelen.

Ahogy az lenni szokott, felütötték csúnya fejüket a hétköznapok, a távolság köztünk egyre nőtt.

Mígnem egyszer csak elegánsan, egy elbocsátó szép üzenettel elköszönt. Hirtelen a kommunikációt, a kétoldalú jelenlétet felváltotta – juj, de gyűlölöm! – a csend.

Az a fajta csend, ami olyan hangos, hogy semmi mást nem lehet tőle hallani. Amikor valaki belakja az összes gondolatodat, érzésedet, birtokolja a figyelmedet, és te kissé tétován lézengsz át a napokon, mintha önmagad szelleme lennél. Amikor Bridget Jones-szerűen, paplanba csavarva, dobozból eszed naphosszat a jégkrémet.

Én mozgásba fojtottam a bánatom. Minél jobban hajtottam magam fizikailag, annál jobban le tudtam halkítani a gondolataimat (és érzéseimet) egy-két órára. De aztán újra rám törtek nappal, és még álmomban sem hagytak békén. Néha a másik hangjára ébredtem, máskor a tekintetére.

S mint védangyalának, / Bókol úntalan

Az elköszönés pillanatáig lehetett reménykedni abban, hogy a kezdeti lángolásból igazi, működő kapcsolat alakulhat ki. Innentől viszont kezdődhetett a rémálom: a semmire épülő remény.

De mikor és mitől válik egy kapcsolódás reménytelenné? Hol van az a pont, ahol egyszer csak egy biztató helyzet átalakul lélekvesztő állapottá, az ember a levegőbe kapaszkodik, és megpróbálja elfogadni az új valóságot: hogy reménytelenül szerelmes. Hogy egyedül maradt (talán mindig is egyedül volt?) az érzéseivel.

Már az elköszönés előtt eljön ez az állapot? Amikor elkezdi az ember érezni, hogy a másik távolodik a kötődésből? Vagy az elköszönés aktusa lenne, ami életre hívja a reménytelenséget? Vagy már jóval az elköszönés után, amikor végre elfogadjuk, hogy vége van, hogy ebből sem lesz rózsaszín hepiend?

A social media ilyenkor különösen veszélyes hely. Bekapcsol az ego, próbálod igazolni valahogy, hogy igenis, valamennyire továbbra is lényeges vagy a másiknak.

Az Instagramon egészen nyomorult módon folyamatosan vizslatod, hogy a másik megnézte-e, amit posztoltál. „Nem tök mindegy, hogy néz vagy nem néz, ha nem szól hozzád?” – csattan fel a benned rejtőzködő józanság.

Leteszed a telefont, hogy aztán 5 perc múlva újra ellenőrizd, hogy megnézte-e. Elmebaj.

És ahogy telik az idő, egyre egyértelműbb, hogy a másik bizony továbblépett, már semmilyen módon nincs jelen ebben az egykor kölcsönösen fontosnak tűnő kapcsolatban.

Lement életem térképéről és nem is tervez oda visszatérni.

Síma száddal mit kecsegtetsz? / Mért nevetsz felém?

A vánszorgó napokkal-hetekkel a belső kétely hízik, a válasz nélkül maradó kérdések száma egyre nő, egyre sokszínűbbek és egyre hangosabbak.

Ennyire félreértettem volna a jelzéseit? Nem is voltam igazán fontos? Vajon miért választottam olyat, aki nem képes viszontszeretni?

És az ember csak önmagával tud társalogni, hiszen a kommunikációs csatornákat a másik egyoldalúan lezárta. Maradnak a közeli barátok és a pszichológus: őket traktálja az ember unalmas, fájdalmas monológjával.

Ennek a magányos-tépelődő állapotnak is megvan az előnye: a reménytelenség, a fájdalom termékeny talaj, amelyből rengeteg érték sarjadhat. Engem is inspirált (bár a fene akarta ezt az inspirációt ilyen áron), felébresztette a kreativitásomat, és arra kényszerített, hogy szembenézzek önmagammal, a fájdalmam ködén át még jobban magamra lássak.

Belém hasított a gondolat: hogy lehet éppolyan veszett ez a plátói szerelem, mint a tinédzserkori volt? Abban a korban vagyok, amikor, azt hittem-reméltem, hogy sok-sok élménnyel, élettapasztalattal, és többévnyi pszichoterápiával a hátam mögött viszonylag tisztán magamra látok és már elég alapos ön- és emberismeretre tettem szert.

És, basszus, ennek ellenére is ennyire félre tudok értelmezni egy – számomra meghatározó – kapcsolódást!

Amiben viszont biztosan más ez a helyzet: az, ahogyan magamról gondolkodom benne. Tinédzserkoromban, de talán még néhány éve is magamban kerestem volna a hibát, hogy én hol rontottam el a dolgot, mit tehettem volna másként, hogy hepienddel végződjön a kapcsolat (akármi legyen is a hepiend).

Most már nem kezdem el a saját értékeimet a másik foncsorozott tükrében méregetni. Biztosan érzem, hogy az én értékeimből nem von le az, hogy a másik fél valamiért nem tudott hozzám úgy kapcsolódni, ahogy én vágytam volna rá. Nem veszítem el önmagammal a kapcsolatot, még egy ilyen érzelmileg mélyen felkavaró helyzetben sem.

Ha van bármi pozitív ebben a megélésben, akkor ez a felismerés az. 

Kétes kedvet mért csepegtetsz / Még most is belém?

Persze, ahogy mindenen, ezen az elnehezedett lelkiállapoton is könnyít az idő. Lassan, de oldódik az érzés.

Egy nap arra ébredek, hogy már nem fojtogat, újra kapok levegőt. Már nem gondolok oda minden pillanatban (csak minden másodikban), és elkezdek elszakadni. A reménytől. A meg nem született, meg nem élt jövőtől.

Ugyanakkor az ember minden ilyen veszteséggel elhagy a nemesebbik énjéből egy darabot. (És a fene vigye el, én sajnálom ezeket a letöredező darabjaimat!) És örökké ott marad ennek a meg nem élt kapcsolatnak a hiánya, amit egy újabbal-másikkal nem lehet (én legalábbis nem tudom) teljességgel kitölteni. 

A reménytelenséget pedig egyetlen dolog oldhatja csak fel: a bátorság, az, hogy az ember újra mer élni, nyitni, szeretni. És ezt bármikor el lehet kezdeni. Ma, holnap, holnapután. De legjobb: mielőbb.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Kégl Ágnes