Tényleg én vagyok az egyetlen szülő, akiben szorongást okoznak a vendéggyerekek?!

Újratervezés, buli van!

Ahányszor megyek a gyerekért, az osztálytársak egymásba csimpaszkodva könyörögnek, hogy hadd menjenek egymáshoz suli után.

Panaszolják, hogy a hülye iskola miatt nincs idejük rendesen játszani, nem is vágynak jobban semmire, mintsem, hogy átjöhessen a(z épp aktuális) legjobb barát.

Bevallom, én ilyenkor rendszeresen lefagyok. Pedig már végignéztem többször is, ahogy ilyenkor más anyák lazán rábólintanak, mondván: persze, naná, dobjuk a délutáni terveket, és irány haza a cimbikkel, buli van. 

Én ilyenkor általában sajnálkozó fejjel annyit mondok, hogy sajnálom, gyerekek, de ez most nem fog menni, egyeztetnünk kell legközelebb előre. És közben fohászkodom, hogy elégedjenek meg ezzel a válasszal. 

Félreértés ne essék, nem a gyerekekkel van bajom. (Javarészt.) 

Én is tapasztaltam már, hogy ha vendéggyerek van nálunk, drasztikusan lecsökken az „unaaaatkozoooom”- ok száma, meg lehet inni forrón egy kávét, szóval kimondottan pozitív mellékhatásai is lehetnek a vendégeknek.

De én mégis végig halálra szorongom magam.

„Bele lehet lazulni!”

Emlékszem, amikor megszületett a gyerekem, egyszer csak magával ragadott a félelmetes érzés, hogy mostantól egy komplett emberi lény életéért vagyok felelős. És köszönöm, nekem már az a sokk is elég volt. 

Ezek után a tudat, hogy rám van bízva egy másik anya szeme fénye, számomra kimondottan nyomasztó érzés tehát.

Egyszer, még oviban volt egy kisfiú, aki nagyon el akart jönni hozzánk, az anyukája elengedte, mit tehettem hát, jött velünk. Azt hittem, megőszülök, mire hazaértünk. A buszon végig azzal szórakozott, hogy nem kapaszkodott, hiába szóltam rá. A járdán folyton előreszaladt, de természetesen hangosan, visítva, kacagva, nehogy hallja, ha bárki rászól. Otthon nálunk egyik fotelből a másikba tigrisbukfencezett, és bár nagyon cuki volt, olyan eszméletlen elevenül viselkedett, hogy folyton a szívinfarktus kerülgetett.

Mondtam az anyukájának, amikor eljött érte, hogy éveket öregedtem, annyira aggódtam végig a gyerekéért, mire azt válaszolta: ő már megszokta, bele lehet lazulni. Hát, kösz. Hogy ez eddig nem jutott eszembe?!

A cimborák között vannak komoly ételallergiával és érzékenységgel megáldott gyerekek, és bár többségében tisztában vannak azzal, mit ehetnek, azért van egy-két olyan is, aki időnként bele-bele kóstolna a tiltott falatokba. Az egyik ilyen alkalom után halálra válva vártam az anyukát, hogy bocsánat, de amíg kimentem a konyhába, a gluténérzékeny kislány rárabolt a pogácsára. Legnagyobb meglepetésemre az anyuka azt mondta, hogy ennyi simán belefér, de ezt honnan kellett volna tudnom?! Megúszhattam volna több órányi aggódást, ha erről korábban is tájékoztat. 

De volt már nálunk olyan gyerek is, aki amint megérkezett hozzánk, rombolni kezdett. Az egyik játékhangszert izomból a földhöz vágta, ami persze soha többé nem szólalt meg, nem kevés sírást okozva a tulajdonosának.

Egy másik kislány pedig végigjárta a lakást, és minden fiókba, szekrénybe belenézett, hordta ki a zsákmányokat (értsd: a személyes holmijainkat), és még azt is közölte velem, hogy fogyóban a málnaszörp, menjünk el a boltba. Eközben a szülei – akik szintén nálunk voltak – végig nevetgéltek, hogy lám, milyen élelmes a csemetéjük. Mindeközben én úgy éreztem, könyékig belemásztak az intim szféránkba, minden tapintat nélkül.

Rendesen nehezteltek rám, amikor a nagymamám gyöngysorát kikaptam a kislány kezéből, hogy biztonságba helyezzem. 

Vendégségben minden különlegesebb

Szóval ezek a tapasztalatok nem hozták meg a kedvemet ahhoz, hogy bármikor rábólintsak a vendégeskedésre. 

Még ha a gyereket ismerem, és tudom is, hogy teljesen rendben van, akkor is ott a lakás, ami egyáltalán nincs mindig fogadóképes állapotban. Nincs mindig vendégnek is elég kaja a hűtőben, nem mindig ágyazunk be, a reggeli kapkodásban a földön maradt pizsamák sem túl dekoratívak. 

Hát hogy csinálják azok az anyukák, akik szemrebbenés nélkül áthívnak akárhány gyereket?! Mi a különbség köztük és köztem? Ők kevésbé feszülnek? Jobbak a tapasztalataik? Kevésbé introvertáltak? Nem tudom… 

Próbálok lazább lenni, mert 

nem szeretném, ha a gyerekem kimaradna valamiből az anyja szorongásai miatt.

Ha dolgoznom kell, vagy tényleg nagyon ki vagyok purcanva, nemet mondok, de ha az egyetlen ellenérvem a rendetlenség, azon már képes vagyok túllendülni. És attól még, hogy egyes anyukáknál mindig van frissen sütött finomság meg válogatottan egészséges rágcsák, a gyerekek akkor is örülni fognak, ha vajas kenyeret teszek az asztalra teával és uborkával.

Vendégségben úgyis minden sokkal különlegesebb, a legszimplább fogás is. A múltkor az egyik válogatós gyerek magában ette nálunk a spagettit, és amikor megjött érte az anyukája, ez volt a fő sztorija, hogy mekkorát vacsorázott.

Az a helyzet, hogy még nem volt olyan gyerek, aki ne akart volna újra eljönni hozzánk, és még egyetlen szülő sem tiltotta le a nálunk való vendégeskedést, szóval azt hiszem, annyira mégsem csináljuk rosszul.

Ha pedig egy gyerek úgy viselkedik, hogy az kényelmetlenséget okoz, valójában megtehetem, hogy rászólok, nyugodtan képviselhetem az otthonunk és a benne lakók érdekeit, hisz mégiscsak én vagyok a felnőtt.  

És ha sikerrel járok, ha a gyerekek békében játszanak, senki nem rombol, senki se keveri magát (vagy mást) veszélybe, akkor valóban át lehet élni azt a csodát, hogy elkészítek egy kávét, és azon melegében, kényelmesen megiszom. Ha belegondolok, már csak ezért megéri kimaxolni a vendéglátói szerepet. 

WMN szerkesztőség