Kurucz Adrienn: A piercing

–

De hát én mondtam!

Gyakran hallotta Emma ezt a mondatot mostanában a lányától, és mindig megugrott tőle a vérnyomása. Felmerült benne többször is, hogy talán praktikusabb lenne e-mailben tárgyalni a fontos dolgokról, ahogy a munkahelyén. Ott magától értetődő, hogy naplóznak minden megállapodást, akkor is, ha fontos, akkor is, ha semmi jelentősége.

Kiderülhet ugyanis, hogy ami az értekezletek százhuszonnyolcadik percében egy halk mellékmondatban elhangzott, mikor már a csapat fele az ajtó felé csúsztatta a székét, egy nap lényeges információvá válik, és visszakereshetősége perdöntően bizonyíthatja annak igazát, aki előre megmondta.

Kata, Emma lánya persze nem papírozta le a nagy bejelentést, miszerint piercinget csináltat, és annak sincsen írásos nyoma, hogy az anyja erre határozott igent mondott volna beleegyezése jeléül. Az sem egyértelmű, hogy legalább egy homlokráncolós bólintással nyugtázta volna a közlést, ami kettejük közt virágnyelven azt jelentette volna: majd még beszéljünk róla.

Emma úgy emlékezett, hogy a szürkezónában maradtak a piercingüggyel kapcsolatban, azaz szokás szerint megpróbálta időben kitolni valaminek a bekövetkeztét, lehetőség szerint oly mértékben, hogy elmúljon a megvalósítás vágya, mielőtt megegyezés születne.

A stratégia még sosem vált be, de Emma azért próbálkozott.

Azt nem felejtette el, hogy a piercingtéma az elmúlt időszakban többször szóba került a házban, de hogy mely közlését vette beleegyezésnek a lánya, az nem volt meg. Talán azért sem vette elég komolyan a helyzetet, mert a piercing kiskorúak esetében szülői engedélyhez kötött. Olyat pedig ő nem írt alá, ebben biztos volt.

Emma szerette a szabályokat. És mindig őszintén meglepte, amikor mások megszegték azokat.          

A piercing egyébként nem volt csúnya. Katának, mondjuk, minden jól állt, még a karika is az orrában. Csak azon a tényen kellett Emmának túltennie magát valahogy, hogy egy ember az ő távollétében átdöfte a gyereke hamvas bőrét, orrcimpáját. A tűt elképzelni sem merte.

Kata azt magyarázta, hogy egyáltalán nem fájt a művelet, de Emmát nem tudta átverni, a saját arckifejezését látta viszont. Hányszor mondta már neki összerendezve a vonásait: semmi baj, kicsim!

Semmi baj, anya, mondta Kata, és megölelte az anyját. Aztán már szaladt is tovább, hogy dokumentálja a BeRealen vagy ki tudja, hol a nagy változást. A letudott bátorságpróbát.   

Emma kiült az ablakba gondolkodni. (Az ablak természetesen nem a tizedik emeleten volt, Emma sosem ült volna ki egy ablakba, ha egy méternél magasabban van.)

Először azt kellett kigondolnia, mit fog mondani a férjének. Hogy vezeti rá szép finoman a piercingdologra.

Próbálta felidézni, a macskára hogy dumálta rá. Az sem volt egyszerű.

Pontosan tudta, mit gondol a férje a tetoválásokról. A piercingeket meg nagyjából ugyanebbe a körbe sorolta. Szóval a macskánál ez nehezebb ügy lesz talán. Bár a piercinggel is csak együtt kell élni valahogy. És a karika mégiscsak kisebb, kevésbé feltűnő jelenség. A kamaszok úgy sincsenek sokat szem előtt. Akárcsak a macskák. Ha otthon vannak, alszanak valahol, csak enni jönnek elő. Ha meg Kata előjön enni, akár ülhet úgy is, hogy az apja ne lássa a piercinget, ha nem akarja.

Lehet, hogy észre sem fogja venni! Azt sem szokta kiszúrni, ha fodrásznál volt valamelyikük.

Emma igazából a kérdéstől tartott, amit nyilvánvalóan nekiszegez majd a férje. És ez a kérdés úgy hangzik: miért hagytad?

Emma, mint az anyák nagy része, olykor a gyereke tartótisztjének érezte magát. Akit a felettes szervek, úgymint védőnő, gyerekorvos, óvónő, tanító, iskolaigazgató, szomszédasszony, férj, családtagok stb. által el lehet és el is kell számoltatni a kiskorú nevelésének minden részletéről. Mivel a gyerek még gyerek, bármilyen tettének következményeit a társadalom felé az anya viseli, aki engedte, aki hagyta. Kivéve, ha valamely tett jól sült el illetve tetszetős. Mert akkor a dicsőség kommunális.

Emma gyanította, hogy szerepköre nem szűnik meg majd Kata nagykorúsága után sem, hiszen ő nevelte. Az ő személye nyer majd új értelmezést a pszichológus díványán is.

Mert engedte. Vagy nem engedte.

Emmának eszébe jutott a saját anyja. Hogy mit szól majd Kata orrához. 

Vajon hívja föl, és tegyen vallomást neki még mielőtt szembesül a megváltoztathatatlan ténnyel? (Bár Kata azt állítja, a lyuk helye is eltűnik, ha kiveszi a karikát, de persze esze ágában sincs kivenni.)

Igen, kétségtelenül ez a legjobb megoldás. Felhívni. De mikor? Másnap reggel? De mi van, ha rosszul aludt? Inkább dél körül? És ha addigra felbosszantotta már a férje? Talán az este a legjobb időpont. Akkor nézi a sorozatát, és rövidre akarja majd zárni a kínos beszélgetést.

Emma anyukájánál is keményebb dió lesz a rokonság. Biztos beszólnak majd, kitárgyalják a halászlé felett Kata orrát, ha karácsonykor összegyűlik a nagycsalád. Emma pontosan emlékezett, hogyan tették szóvá annak idején rendszeresen (azaz rótták fel az anyjának), milyen sovány. Hogy biztos nem táplálja megfelelően, mert csak a karrierje érdekli. Aki meg tudta, milyen jókat főz Emma anyja, az a család evési szokásain rugózott: például miért hagyja Emma anyja, hogy ne reggelizzen a gyerek. Hisz mindenki tudja, hogy a reggeli különösen fontos egy fejlődő szervezetnek. 

De mi várható egy anyától, aki azt is engedi, hogy a lánya úgy öltözzön, mint egy vetési varjú!?

És hagyja diszkóba járni tizenhét évesen.

Meg a Balatonra ki tudja, miféle kölykökkel.

Emma lecsusszant az ablakpárkányról, és bekopogott a lánya szobájába. Kata az ágyon hevert, és a telefonját nyomkodta.

– Add meg, légy szíves a piercinges számát! – mondta neki Emma. 

Kata elsápadt.

– Ne, anya, légy szíves, ne csinálj cirkuszt! Ő kérdezte, hogy elmúltam-e tizennyolc, én meg azt mondtam, igen. Nem kért igazolványt, de hát azért is mentünk ide… De ne aggódj, ő a legjobb a városban, a barátnőim is hozzá járnak, nem lesz baj! – hadarta.

– Kata, szerinted, ha most felhívom, lesz még holnapra szabad időpontja?    

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ ERDAL ISLAK

Kurucz Adrienn