Ha te elmész, nekem sincs maradásom – az ok, amiért az idős párok egymást követik a halálba

–

„Őszintén szólva, lehetett rá számítani, sok hasonló esetet látunk” – mondja óvatosan a kezelőorvos, miközben átnyújtja a halottvizsgálati bizonyítványt apámnak. A hangjában empátia és támogatás, de kétség sem fér hozzá: neki ez csak egy átlagos munkanap. A cipőnket nézve bólintunk, pontosan tudjuk, mire gondol: mikor egy hónappal ezelőtt, váratlanul elment a nagymamám, anya kíméletlenül kimondta azt, ami mindannyiunk fejében megfogalmazódott: ez bizony kettős tragédia lesz, a papa biztosan nem marad itt nélküle. Hatvan év. A papa életének kétharmada, a mamáénak közel 80 százaléka az, amit együtt töltöttek – és az „együtt” akkoriban még nem azt jelentette ám, amit manapság: hogy szeretjük egymást, de van külön hobbink, baráti körünk, céljaink, utazásaink – nem. Náluk az „együtt” azt jelentette, hogy hatvan éven át egyszerre maximum 8 órát tölthettek külön – de az már extremitásnak számított. Az ő individualizmust, karrierizmust, önmegvalósítást még hírből sem ismerő életükben

minden közös volt: a reggeli töpörtyű, a tollal kibélelt vánkos, a családi perpatvar okozta fejfájás, a négyévente leadott szavazati lap, és, végül, a halál is.

Ahogy a doktornő is mondta, nem ritka az ilyesmi. Ahogy a temetőben sétálok hozzájuk, rendre jönnek sorba az övékéhez hasonló történetek. Lajosok és Lajosnék, Nagyok és Nagynék, Mihályok és Mihálynék, a születés éve eltérő, a halálé viszont azonos vagy legalábbis nagyon közeli a fejfán. Egyszerre hátborzongató, de gyönyörű is ez: mintha ezek az emberek az évek folyamán közös szívet, tüdőt, májat növesztettek volna, ami csak akkor működik rendeltetésszerűen, ha a pár tagjai együtt lehetnek. De vajon mi a tudományos magyarázat minderre?

Amit az „örökké veled” jelent

A téma természetesen nem csak az én kíváncsiságomat keltette fel. Korábban több tanulmány is rámutatott arra, milyen gyakori jelenség idős embereknél, hogy az özvegy követi társát a halálba. Bár az egyes kutatások a vizsgált személyek eltérő jellegzetességei miatt más-más eredményeket kaptak, annak valószínűsége, hogy a házastárs/élettárs három hónapon belül szintén meghal, rendre 30–90 százalék között mozog. Nicholas A. Christakis és Paul D. Allison 2006-os átfogó kutatásában kiderítette, hogy a hátramaradó férfiak veszélyeztetettebbek, mint a nők, és a haláleset utáni harminc nap a legkritikusabb az életben maradó társ számára: ebben az időszakban legyengül az idegrendszer, és különösen veszélyezteti a stroke és a szívinfarktus.

Persze, ezek csak számok, a dolog miértje és mikéntje számtalan más tényezőtől függ. Mint a kutatás rámutatott, nagyban befolyásolja az otthon maradó házastárs egészségi állapotát például az, hogy a társát milyen típusú betegséggel kezelik.

Minél erősebben kihat ugyanis az illető testi és lelki állapotára, annál inkább megviseli a partnert. Minél hosszabbra nyúlik azonban a kezelés időtartama, az egészséges félnek annál több ideje van felkészülni a lehetséges veszteségre.

Így tehát az olyan kórképek, mint az Alzheimer-, a Parkinson-kór vagy a rák jóval kisebb veszélyt jelentettek a beteg társára, mint ha az illető szívinfarktusban vagy balesetben hunyt el – utóbbi esetben ugyanis életveszélyes kockázatot jelenthet a megrázkódtatás. Emlékeztek például az NFL-játékos, Doug Flutie esetére? A hátvéd szülei 56 évet éltek együtt, amikor az édesapja szívinfarktust kapott, és egy órával később az édesanyja is elhunyt úgyszintén szívinfarktusban. Úgyszintén bejárta a médiát Jeannette és Alexander Toczko, valamint Ruth és Harold Knapke esete is – előbbi pár tagjai 75 év házasság után 24 órán belül haltak meg, utóbbié pedig 65 év házasság után 11 óra különbséggel.

A szív szó szerint megszakad

Noha a „widowhood effect” (özvegységhatás) rengeteg tényezőt foglal magában – a pár életkörülményeitől kezdve a szociális hálójukon át a kórtörténetükig –, van néhány olyan alapigazság, amit nem vonhatunk kétségbe. Ilyen például az, hogy a megrázkódtatás és a feszültség köztudottan kihat a testi jóllétünkre is, és a fokozott fáradékonyságtól kezdve akár súlyosabb betegségek kialakulásához is vezethet. Pláne, ha egy hetvenévesnél idősebb ember szervezetéről van szó.

Korábban olvashattatok már nálunk az összetörtszív-szindrómáról is, ami bár talán mesébe illőnek hangzik, nagyon is létező jelenség. Egy 2005-ös kutatás igazolta, hogy traumatikus élmények valóban okozhatnak szívrohamszerű állapotot, ugyanis megrázkódtatás hatására a szervezetben megemelkedik az adrenalintermelés, megterhelődnek és gyengülnek az erek, és nagyobb feladat a vér pumpálása. A légzési nehézséggel, végtagzsibbadással, mellkasfájdalommal és vérnyomászuhanással járó rosszullétet a hasonló tünetek miatt sokszor valóban szívrohamnak diagnosztizálják, és erős szervezet esetén, ideális esetben, nagyjából egy hét alatt stabilizálható a beteg állapota. Mondanunk sem kell: egy 80 év körüli, sokkos állapotban lévő gyászoló nem feltétlenül felel meg az „ideális eset” kritériumainak – az említett három házaspár mindegyikénél az összetörtszív-szindróma állt a gyors elhalálozás hátterében.

Emellett azt is fontos látnunk, hogy a házastárs életveszélybe kerülésével/halálával járó stressz egészen mást jelent egy idős, adott esetben társadalomtól izolálódott ember számára, mint egy ereje teljében lévő fiatal esetében.

Mivel sokak életében a házasság nemcsak érzelmi kötelék, de kölcsönös egymásrautaltság és gazdasági szövetség is, a megözvegyült fél nem „csak” a szerelmét veszti el, hanem anyagi és a fizikai bizonytalanságba is kerülhet

– és mint a kutatásból kiderült, az anyagilag nélkülöző párokra jóval nagyobb veszélyt jelent a özvegységhatás, mint jólétben élő sorstársaikra. 

Ha te elmész, nekem nincs már dolgom

Bár nyolcvankilenc éves nagypapám a korához képest jó fizikai állapotnak örvendett, az utolsó hónapokban nagyobb fokú figyelemre szorult. A mamám mederben tartotta a mindennapjait: ha plusz párna kellett, ha elfelejtette bevenni a gyógyszerét, ha nem tudott felállni a fotelból, jól jött a felesége figyelme és támogatása. Az első blikkre talán jelentéktelennek tűnő ápolgatás ereje akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a mama váratlanul kórházba került, majd elment: a papa minimum kétóránkénti ellenőrzést igényelt, hogy biztosra mehessünk, nem esett-e el, nem felejtett-e el enni, ki tudott-e menni egyedül a fürdőszobába.

Hirtelen hanyatlása nyilvánvalóvá vált, és rövid időn belül kórházba került, ami pedig lélektani szempontból tovább rontotta az állapotát: noha ellátták a testi szükségleteit, a hirtelen környezetváltozás és a mama elvesztésének ténye olyan lelki és fizikai teherként nehezedett rá, ami napról napra gyengítette őt. (Itt megjegyzem, sajnos nem voltunk abban a szerencsés helyzetben, hogy otthon ápolhassuk őt.) 

És ezen a ponton bejön a motiváció kérdése is – sok idős párnál megfigyelhető ugyanis, hogy az „élni akarást” a másik félért érzett felelősség hajtja. Míg van kiről (kölcsönösen) gondoskodni, van kivel együtt örülni az unokáknak, van kire rászólni, hogy mérjen vérnyomást, addig – ha nem is tudatosan, de – nagyobb figyelmet fordítanak a saját jóllétükre, a gyógyszerek és vitaminok bevételére és a sétára, míg a házastárs elvesztése után ezek fontossága csökken, a korral járó állapot és a fájdalmak intenzitása viszont jobban előtérbe kerül. Gyakori, hogy a megözvegyült fél céltalanná és magányossá válik, és úgy érzi, a társa nélkül nincs feladata, maradása. Ezzel egybecseng az idézett kutatás is. Mint Christakisék felismerték,

a házastársukat elvesztő idősek nagyobb valószínűséggel viselkednek önveszélyeztető módon – legyen szó alkoholfogyasztásról, a gyógyszerek összevissza történő bevételéről, vagy akár balesetveszélyes közlekedésről –, így sokszor ez a magatartásbeli változás is közelebb hozza a haláluk időpontját.

Bár a szakemberek nem kizárólag a kötődés erősségével magyarázzák az idős párok gyakran egyidejű elhalálozását – hiszen ebben közrejátszhatnak a hasonló életmódbeli szokások is –, összességében mégis tagadhatatlan, hogy az özvegységhatás az egyik legillusztrisabb példája annak, hogy a szociális kapcsolataink mekkora hatást gyakorolnak az egészségünkre. Éppen ezért, nagyon fontos, hogy a gyászfeldolgozást ne söpörjük szőnyeg alá, függetlenül attól, hány éves az, akit veszteség ért. A szakemberek figyelmeztetnek: ha idős családtagunk veszti el a társát, fordítsunk fokozott figyelmet a hogylétére és az igényeire, támogassuk a jelenlétünkkel, hallgassuk meg, ha szívesen beszélne. Bár a gyászfeldolgozást nem lehet megspórolni, a magány és a kiüresedettség érzése némiképp enyhíthető, ha az illetőnek van kihez fordulnia.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / anna beukema

Takács Dalma