A gyomor érzi a legerősebb honvágyat
Külföldre szakadt fiatalok és az otthoni ízekkel operáló anyák, akik nem ijednek meg az eléjük háruló több száz kilométeres akadályoktól. Hollandiában élő olvasónk úgy gondolja, a hazától talán el lehet szakadni, a hazai ízektől viszont biztosan nem. Viki osztja meg velünk gondolatait.
–
Tegnap valami különleges dolog történt. A holland és magyar identitásom találkozott a tányéromon, ahogy a boerenkoolt (burgonyából és kelből készülő holland nemzeti étel) összeházasítottam egy kis előző napról megmaradt sertéspörkölttel. Ezt az ízrobbanást kevesen fogják valaha is átélni, de miközben elégedetten élveztem ezt a gasztronómiai csodát, eszembe jutott egy-két pillanat a múltból és a hollandiai magyar fórumokon való párbeszédekből.
Akárhány éve él az ember külföldön, a magyar ízek világától nehéz szabadulni, és őszintén szólva nem is igazán akarunk. Arról pedig az otthon maradt édesanyák és nagymamák gondoskodnak, nehogy éhen haljon a szegény külföldre szakadt „gyerek”. Az én anyukám régebben egész lefagyasztott karácsonyi menükkel érkezett, mint például kacsasült és fagyasztott csirke a húsleveshez, mert hogy „abban az országban úgysem lehet jó húst kapni”. Mondjuk, ebben némileg igazat kell adjak neki.
Szerintem a Ferihegyen dolgozó biztonságiaknak külön tréningjük van a trükkösen csomagolt élelmiszerek azonosítására. A házi savanyúkáposztától és lekvártól kezdve a különféle kolbászokon át az Unicum speciális üvegéig. Egyszer az utóbbi miatt hozták rám a szívbajt, amikor
a váróteremből a hangosbemondón keresztül hívtak vissza, mert azt hitték, kisebb bomba volt a bőröndömben.
De a legviccesebb sztori mégis az volt, mikor az itteni életem elején anyukám megtudta, hogy Eindhoven futballcsapata egy debreceni játékost igazoltatott a következő évre. Fogalmam sincs, hogyan, de kikutatta a srác apjának a telefonszámát, és megkérdezte, hogy vajon kocsival szándékozik-e kiköltözni a fia, mert ha igen, akkor küldene nekem pár üveg házi lekvárt, természetesen nagyüveges változatban. A szüleimtől való leszakadási időszak közepén az ilyen akciók igencsak kiakasztottak, de ez már annyira aranyos és egyben komikus volt, hogy csak nevetni tudtam rajta. (Különösen, mert szerencsére a fiú repülővel jött ki, így nem került sor a kínos csereberére.)
Az internetes fórumokon megy a nagy tanácsadás, hogy hol talál az ember magyaros jellegű túrót, tejfölt és hasonlókat, vagy mit mivel lehet helyettesíteni. A találkozókon zsebből előhúzott Túró Rudi is mindenkinek ismerős, mert ha valaki hozzájut, kedvesen megosztja a többiekkel. Mostanra azonban annyian kivándoroltak otthonról, hogy szinte minden európai országban nyíltak magyar boltok, amelyek gyakran kiszállítást is vállalnak. Ennek egy fapados változatához is volt egyszer szerencsém.
Egy idősebb házaspár egy régi, átalakított kisbusszal ment hetente magyarországi beszerzőútra, és utána járták Hollandiát, hogy mindenhova elvigyék a „mannát”, vagyis a jóféle kolbászt, makói hagymát, termelői mézet, petrezselymet és zöldpaprikát.
Az egésztől kicsit olyan érzésem volt, mintha valami dílerrel lenne dolgom. Honlapjuk nem volt, így WhatsAppon keresztül rendeltem meg, amit akartam, majd amikor az ezeréves kisbusz megállt a házunk előtt, és én szatyorszámra vettem át a hazait, akkor a kedves holland szomszédaim ámulva nézték, hogy mit is bizniszelek én itt a falu közepén.
Ott van még az a jó magyar szokás is – vagy ez csak rám jellemző (?) – hogy előszeretettel ismertetjük meg a magyar konyhát a helyiekkel. Megszámlálhatatlan sokszor főztem itteni ismerősöknek, kollégáknak, szomszédoknak gulyást vagy más magyar ételt. Nekem ilyen szempontból jó dolgom van, mert az átlag hollandot nagyon könnyű a legegyszerűbb jól ízesített étellel elkápráztatni. Keveset főznek, és a vacsora lehetőleg 20 perc alatt az asztalon kell legyen, ezért leginkább különböző porok és konzervek vagy előre csomagolt élelmiszerek összekeveréséből áll. A holland férjem édesanyjával való első találkozásomkor döbbentem rá, hogy itt az ételt csak az éhség csillapítására használják, és nem akarnak vele senkit lenyűgözni. Borsólevest tálalt, ami inkább a mi főzelékünkre emlékeztetett, de viszonylag finom volt. Jól meg is dicsértem, mert, ugye, nálunk – ízlik, nem ízlik, – mindig illik megdicsérni a szakácsot. Vacsora után mentem ki a konyhába, és látom ám, hogy a leves konzervből készült, amit csak fel kellett melegíteni.
Ennyi év után már az én magyar gyomrom is másképp működik. Nem tudok három-négy fogásos nagy lakomákat egyben lenyomni, kevesebbet eszem, ami egyáltalán nem baj, és sokféle nemzetiség ételét megtanultam elkészíteni. Viszont ha magyarosat főzök a vendégeinknek, akkor soha nem marad belőle, mert a magyar konyha, bár talán kevésbé egészséges, de finom és különleges.
Ha te is külföldön élsz, meséld el nekünk kommentben, mi az, ami neked a leginkább szokott hiányozni!
Kiemelt képünk illusztrció – Forrás: Getty Images/ master1305; Unsplash/ Balázs