Bereczki Szilvia: Válasz azoknak, akik nem értik, miért félhet egy nő az utcán

–

Honnan közelíthetjük meg még ezt a témát, hogy megértsétek, igenis valós a probléma? Hányszor kell még erőszaktörténeteket felvállalnunk, idegenek arcába tolnunk csak azért, hogy ráeszméljetek, ez nem játék, és nem a nő a hibás? Hogy senki sem érdemli meg, hogy apró darabokra törjék? Hát nem értitek, hogy nagy a baj?!

Egyáltalán nem állítom, hogy minden férfi erőszaktevő. Még csak azt sem, hogy minden nő retteg.

De kérlek, értsétek meg, sokan vagyunk, akik minden neszre összerezzenünk, és a mi félelmünk nem valami olyan, amit saját magunkban szítunk, nem paranoia, ahogyan ti nevezitek, még csak nem is üldözési mánia. Hanem egy belső érzés, amit nem lehet irányítani. Egy készenléti állapot, ami minden egyes visszaélés után mélyebbre ivódik a zsigereinkben. 

Kialakulhat már gyerekkorban is, amikor nem értjük, miért nyúl a bugyinkba a keresztapánk. Csak azt tudjuk, hogy rossz érzés, de még csak szavaink sincsenek, hogy megfogalmazzuk. Aztán később, a kamaszkor kezdetén, amikor nagy fájdalom árán lassacskán megjelennek a melleink. És nem elég, hogy az egész életünk a feje tetejére áll, nem értjük, hogy hová lett a gyerektest, amiben annyira szerettünk létezni, és minden porcikánk sajog, fogdosni kezdenek az osztálytársaink. 

Ne sírjunk, ne hisztizzünk, lányok vagyunk, örüljünk, hogy hozzánk érnek, mondják.

És mi hallgatunk, mert hiába szólunk a tanárainknak, minket szégyenítenek meg az árulkodásért. Közben tornaórán valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig a fenekünkön csattan a tanárunk keze.

Később meg, a gimnáziumban, egy másik a teljes tanóráját arra szánja, hogy a szexuális élményeinkről faggasson. Részletesen, undorító tanácsok kíséretében. Többször is megtörténik, hogy amikor reggel nyolcra igyekszünk beérni az óráinkra, az átjárón alánk nyúl valaki. Megdermedünk, biztosan a szoknyánk miatt, hibáztatjuk magunkat, és megfogadjuk, hogy azon az útvonalon többé nem járunk egyedül. Azt a szoknyát meg soha nem vesszük fel. Inkább busszal közlekedünk és amikor csak lehet, nadrágban. De a busz tele van, és minden reggel van valaki, aki véletlenül túl közel jön hozzánk, a hátunkra mászik, a fenekünkkel babrál.

Hányni tudnánk, a szuszogás a tarkónkon és az izzadságszag felkavarja bennünk a még meglévő naivitást. Mocskos a világ, állapítjuk meg, és attól a perctől kezdve behúzzuk a nyakunkat.

Egyre többször kapjuk azon magunkat, hogy séta közben hátrasandítunk, két kézzel szorítjuk magunkra a kabátot. Fázunk, ha egyedül vagyunk, még akkor is, ha nyáréjszaka van. És egyszer csak a kezünkbe kerül a kulcscsomónk. Soha többé nem tesszük el, hiába van zsebünk, mindig úgy markoljuk, mintha késünk lenne.

Majd este egy parkon át a barátunkhoz sietünk. És azt halljuk, hogy a lépteinket ütemesen követi egy másik, kopogóbb. Kérjük az Istent, hogy most az egyszer védjen meg, senki sincs ott, meg fogunk halni. Szaladni kezdünk. A „visszhangunk” utánunk szalad, és a loholásából tudjuk, termetesebb, mint mi. Már levegőhöz is alig jutunk. Néha megcsúszunk, elesünk, csupa sár a ruhánk, de akkor sem állunk meg. Ő követ, még mindig követ, és hiába kiáltunk segítségért, üres a tér. A lakóparkba érünk, mindjárt oda, ahol várnak ránk. Imádkozunk, hogy a barát az első csengetésre ajtót nyisson, felajánlunk az Istennek bármit. Kigyullad a lámpa, az ajtónak csapódunk, reszket a kezünk, alig sikerül beírni a számot, és akkor hirtelen mögöttünk terem, hátralök, letépi a sliccét, előkapja a nemi szervét. Undorító, de az arcából semmit sem látunk. Az ajtó kinyílik, még azelőtt beesünk, hogy bármit is kezdhetne a helyzettel. Elkotródik, és mi reggelig sírunk.

Később megtudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy anyánkat, a barátnőnket és még nagyanyánkat is megpróbálták megerőszakolni.

Hogy mind ismerjük már azt a fájdalmas és napokig bénító érzést, amikor a körmeink beszakadnak a védekezésben. És egy kicsit megnyugszunk, hogy nemcsak mi láttuk magunkat vadnak, egy állatnak, aki az életéért küzd, mert más is harapott már, más is ütött már, ha az élete forgott kockán. Rúgott úgy is, hogy életében nem használta erőszakra a testét, és ez ad valami megmagyarázhatatlan megnyugvást. 

Például akkor, amikor a munkások utánunk füttyögnek az utcán, és ha egy férfiakból álló csoport közelében kell elhaladnunk, mert egyszerűen arra visz az utunk, mi zihálni kezdünk, megrémülünk. Akkor is, amikor az idős rokonok azt mondják, de szép nővé lettünk, és milyen kár, hogy nem fiatalabbak, vagy akkor, amikor megfogják a kezünket, körbeforgatnak, megpaskolnak, úgy áldják az Istent, hogy milyen nagyszerű portékái leszünk egy férfiembernek.

Eleinte sokat sírunk, csak a legközelebbieknek mondjuk el, hogy minket is. Aztán egyre többen leszünk, és ettől egyre hangosabbak, abban reménykedünk, hogy ha megosztjuk veletek a sok mocskot, a rengeteg félelmünket, és őszintén beszélni kezdünk arról, hogy milyen életet szeretnénk élni, ti megértitek. Dühösek lesztek majd, hogy megtörténhet ilyesmi, és fogadkozni kezdtek, hogy bár ti nem vagytok ilyenek, azért minden apró tettetekre jobban figyeltek ezentúl. Hátha valami fölött eddig elsiklottatok.

Egy percig sem hinnénk, hogy majd nekünk szegezitek a kérdést: mégis minek mentünk oda? Miért viseltünk szoknyát? Miért sétáltunk este egyedül? És az sem jut eszünkbe, hogy majd olyan választ kapunk, hogy ez a mi rögeszménk, és tulajdonképpen a mi hibánk, ha nem vagyunk résen, és visszaélnek velünk.

Tessék?! 

Hát még mindig nem értitek, miért kegyesebb a medve? Hogy mennyivel méltóságteljesebb egy olyan halál, amiben nincs semmi uralkodás, elnyomás, csak puszta körforgás, és ami tényleg az élet végét hozza? Az erősebb a gyengébbet elpusztítja, így tud megmaradni. De még mindig azt hiszitek, hogy ez köztünk, nők és férfiak között is fennáll? Hát mikor veszitek észre, hogy mi nem azért létezünk, hogy egymáson felülkerekedjünk? Hogy a másikat leigázzuk?

Amikor a medve ránk támad, nagy eséllyel megöl. Vagy megsebesít, de nem azokkal a módszerekkel:

nem úgy szakítja ki a testünkből a lelket. Az erőszak is halál, csak éppen olyan, amivel sokáig kell még tovább lélegeznünk. A bevillanásokkal, amikor a semmiből hirtelen eszünkbe jut egy mozdulat, a saját vadállatias hangunk vagy a támadónk hangja, a szavai, a tettei, a szégyenünk. 

És azt se felejtsük el, hogy a medve nem minden esetben támad. Az ő szemében nincsen villanás, csak ugyanolyan félelem, mint a miénkben. Felméri a helyzet súlyát, menekülőutat keres, és csak akkor védekezik, ha veszélyben érzi magát. Vagy ha a bocsok biztonsága a tét.

A medve nem vérengző, a medve nem fenevad. Tulajdonképpen ugyanolyan, mint mi, akik félünk. Azt már a szakemberek is alátámasztják, és alátámasztom én is, mert találkoztam már vele, hogy a medve kerüli az éles helyzeteket, és amikor csak teheti, megbújik a fák mögött. Lapul észrevétlenül, míg továbbáll a veszély.

Nem úgy, mint a férfi, aki eleve a fejébe vette, hogy bánt… Értitek már, hogy ezt a félelmet miért nem lehet abbahagyni?

Bereczki Szilvia