Néhány hónapja elkezdtem piacra járni, és sokkal tudatosabban vásárolni, lehetőség szerint hazai, termelői alapanyagokat beszerezni. Az utóbbi hetekben rutinná vált, hogy a péntekeket a hozzánk legközelebb eső vásárcsarnokban kezdem, ott szerzem be a húst, a felvágottat, a halat, a tojást, a zöldségeket, gyümölcsöket, a savanyúságot. Nem, nem vagyunk se vegák, se vegánok, de igyekszünk kevesebb húst enni, olyankor viszont minőségit. Amikor kitaláltam, hogy mivel rizstészta, tojás, újhagyma, fokhagyma, citrom és mogyoró van itthon, és ázsiai szószok is lapulnak a hűtőben, pad thai lesz a menü, beszereztem a további hozzávalókat, ami ezúttal répa, cukkini, csiperke, pak choi és csirke volt. Kitaláltam, hogy mindent szépen gondosan felaprítok és előkészítek, mint a menő főzőműsorokban, ahol persze hogy pikk-pakk kész van még a legbonyolultabb recept is, ha mindent csak megfelelő időben kell beleszórni egy kisebb tálkából egy nagyobba, egy-két kavarás, és voilà, átugorva a főzési és sütési időt, már kész is. Miközben a megfelelő technikát egyértelműen mellőzve vágtam julienne-re a répát, kockáztam a csirkét és aprítottam a fokhagymát, felmerült bennem, hogy nem lett volna-e százszor egyszerűbb simán csak rendelni a kedvenc helyemről két adag pad thait, ami isteni finom és gigantikus mennyiségű. Túl azon, hogy jóval drágább lett volna,

rájöttem, hogy szeretek számomra kedves ételekkel pepecselni, tanulni, mit hogyan érdemes készíteni, tapasztalatot gyűjteni, hogy majd legközelebb mit érdemes máshogy csinálni.

Egy egyszerű pad thai készítése világított rá, ami a környezetemnek valószínűleg eddig is egyértelmű volt: szeretek az ízek révén kapcsolódni, jólesik a szeretetemet az ételek által kifejezni, és megetetni a hozzám közelállókat. Belém hasított, hogy ez az én egyik örökségem. Vendéglátós családból származom, ahol a főzés, a vendégvárás mindig nagy jelentőséggel bírt, de legtöbbször mégis az volt kidomborítva a családi diskurzusok során, hogy mennyire lélekölő szakma ez, eszembe se jusson erre a pályára lépni. Anyukám szakács volt – ma, ha még élne, biztos inkább séfnek mondanánk, ez már sokkal kifinomultabban hangzik –, kiskoromban minden konyhai műveletbe bevont. Teljesen természetesnek tűnt, hogy a receptek ott vannak a fejében, hogy konyhai mérleg nélkül, zsigerből főzött, aztán pedig olyan mások által megismételhetetlen fogásokat tálalt, amelyek éppen azért voltak olyan különlegesek, mert nem meghatározott instrukciók alapján készültek. Pici koromtól kezdve paníroztam, szaggattam a linzertésztát, figyeltem, hogyan dunsztolja vastag paplanba a szabolcsi recept alapján készült töltött káposztát. És anélkül, hogy tudomást szereztem volna róla, a konyhai trükkökből, intuíciókból sejtszinten elraktároztam valamit. Végül az anyukám számára valószínűleg teljesen ismeretlen pad thai elkészítése hívta elő a felismerést, hogy

tudattalanul, de a főzés révén is kapcsolódom a gyökereimhez, a szüleimhez, akik közel húsz éve nincsenek velem.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cinti Krajnyik (@cintikrajnyik) által megosztott bejegyzés

A múltkor egy csatatérhez hasonlított a konyhánk, mert én épp pizzatésztát gyúrtam, és csupa liszt volt körülöttem minden, közben pedig házi paradicsomszószt főztem friss fokhagymával és bazsalikommal, amikor a barátom őszinte csodálkozással a hangjában kérdezte, hogy megéri-e ez a felfordulás, kelesztési, főzési és sütési idő, hogy saját kezűleg készítsek mindent. Én pedig azt feleltem, hogy igen, mert jólesik és szeretetből csinálom.

Bár én sokkal többször főzök útmutatások alapján, a pad thait anyukámhoz hasonlóan csak ösztönből dobtam össze, szóval mindenkitől elnézést, akit kiver a víz az olyan receptektől, amelyekben a mennyiségek mértékegysége az „érzésre”.

Kiindulási alapnak azért talán jó lehet

Egy elég nagy csirkemellet felkockáztam, majd bepácoltam egy kis tamarind-, szója- és srirachaszósz egyvelegébe (halszósz és szezámolaj is volt itthon, azt is locsoltam volna rá, de lejártak, úgyhogy sajnos a kukában végezték). Felvágtam vékony kis csíkokra a répát, aprítottam pak choit, fokhagymát és újhagymát, felkockáztam a cukkinit, a gombát, majd egy órási serpenyőben elkezdtem megpárolni a csirkét, ezután pedig rádobáltam a zöldségeket, és az egészet nyakon öntöttem még egy körben az ázsiai szószokkal. A hús akkor jó, ha omlós és puha, a zöldségeknek viszont jót tesz, ha finom roppanósak, úgyhogy nem kell túlfőzni. Ezután mindent a serpenyő egyik oldalára kotortam, beleütöttem két tojást az üres részre, elkezdtem összekeverni, majd amikor már megsült picit, összeforgattam az egészet. Kifőztem a rizstésztát, nagyon fontos, hogy főzés után áztassuk hideg vízbe, így nem fog összeragadni. Leszűrtem, beleborítottam a serpenyőbe, összekevertem, és még locsoltam volna rá egy kis szójaszószt, de sajnos időközben elfogyott. A végén citrom- vagy lime-levet érdemes rá facsarni, azután mogyoróval, kesuval, szezámmal, korianderrel – kinek, ami jólesik – lehet is tálalni. Mi autentikusan pálcikával ettük.

Szerintem anyukámnak is ízlett volna.

Krajnyik Cintia

A képek a szerző tulajdonában vannak.