Az ember a meséket kiskorától egészben kapja: kezdve a népmesékkel a képeskönyveken vagy hosszabb köteteken át az animációs műfajig. Persze elképzeli, kivel azonosul, kit szeret és kit nem, vagy hogyan alakítaná tovább a történet fonalát. Kevésbé valószínű azonban, hogy karakterről karakterre kielemzi a különböző szereplők motivációit és hátterét. Emlékszem, milyen nagy hatású felismerést jelentett számomra, amikor Boldizsár Ildikó Mesék apákról című könyvének előszavában a mesékben szereplő anya- és apafigurák elemzéséről olvastam.

A meseterapeuta ugyanis felhívja a figyelmet arra, hogy míg az anyák általában vagy a hiánnyal kapcsolatban, vagy a gonosz mostoha szerepében a kegyetlenséggel összefüggésben tűnnek fel a legtöbb mesében, addig az apák többsége jóságos. Na, nem kell semmiféle női elnyomástól tartani ezzel összefüggésben: az ok ennél jóval összetettebb.

„…A mesék mindig problémákkal foglalkoznak. A valóságban pedig nem a jó anya jelent problémát, hanem a jó anya hiánya” – írja Boldizsár Ildikó, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy az anyával való kapcsolat, illetve az anyaság más-más oldala ettől függetlenül ábrázolódik a mesékben.

Csupán több karakter hordozhatja az eltérő nézőpontokat. Így a mostoha a gonosz vagy nem jó anyát – aki irigy, féltékeny, elhanyagoló – testesítheti meg, a jóságos tündér vagy a bölcs öregasszony pedig lehetnek a jó anya kivetülései. Emellett azok az anyák, akiket már a történet kezdetén elvesztettek, általában gondoskodók, szeretetteljesek, és gyakran még a síron túlról is vigyázzák gyerekük minden lépését.

A félárvaság nem tűnt el, csak átalakult

Az első animációs filmek többsége klasszikus mesék feldolgozása volt, ezért nyilván ezen a vonalon haladva nagy részükben az anyát meg sem ismerhettük. Emléke viszont mindenképp makulátlanul él tovább, a cselekmény gyújtópontját pedig általában éppen az ő elvesztése jelenti. Gondoljunk csak Hófehérkére vagy Csipkerózsikára, esetleg Bambira, ők mind a jóságos anyafigura halála után indultak el a maguk útján, és végül minden nehézséget leküzdve, megtalálták a boldogulást.

Egyértelmű szimbóluma ez a felnövésnek, ahol bár a szülő fizikailag nem kísér, és nem oldja meg a helyzetet, a tanácsai, a szeretete egyfajta útmutatást adnak az ismeretlen közepén.

A változást talán az hozta el, amikor a helyzetek már nem voltak adottak a készítők számára, hiszen új történeteket kellett megálmodniuk. Az oroszlánkirályban a fiú az apját veszti el, a Macskarisztokratákban pedig a történet elején az anya egyedül neveli a három kölykét. A szülő elvesztése természetesen továbbra is fontos gyújtópont marad a mesékben. (Sok szülőtől hallom is, hogy kérdés számára, mennyire viseli meg ez a gyereket, akinek sokkolóbb lehet a vásznon találkoznia a veszteséggel, mint egy könyvben.)

Talán azonban változtak annyit a szülői szerepek, hogy az anya vagy az apa elvesztése mára ugyanazt a fordulatot jelentheti a főhős életében. Némó az anyukáját gyászolja, Arló, a dínó az apukáját veszíti el a Dínó tesóban, pont úgy, mint az Előre testvérpárja. Illetve az árvaság is visszatérő motívum, ahogy azt például az egyik legszebb animációs mese, a Balerina történetében, vagy a nemrégiben megjelent A bűvész elefántjában látjuk (utóbbi egyébként regényadaptáció).

A modern pszichológia nézetei a mesék világába is leszivárogtak

Egy szó, mint száz, az egész estés mesék világa a kétezres évektől olyan szempontból kinyílt, hogy nagyon sokszínű tematikával dolgozták fel a klasszikus témákat (mondjuk ki, ennek egyik oka, hogy egyre fontosabb lesz a mennyiség), mint a barátság, útkeresés, felnövés: legyen az a játékok háborúja, a szörnyek dolgos hétköznapjai, a bogarak élete vagy egy autó viszontagságai. Ezzel együtt pedig sok téma kapcsán már nem is releváns a főhős életében a szülői szereplő.

Az elmúlt néhány évben azonban a mesékben is erősen érezhető, hogy a pszichológia ismeretei, felismerései egyre inkább beszivárognak a köztudatba.

Erről írtam nemrég az Encanto transzgenerációs vonala kapcsán, de erre hívta fel a figyelmet Tóth Flóra is a Jégvarázs 2.-ről szóló kritikájában, ahol megfogalmazza: a mese felért egy animációs családállítással. Ezzel együtt a szülői karakterek szerepe is egyre változatosabb, épp mint az életben: némelyeknek lejjebb kell adniuk az elvárásaikból, mások túl nehezen engedik útjára a gyereket, akad, aki pedig lassacskán engedi meg saját magának a boldogságot. Na de most már tényleg elmondom, kik azok az anyaszereplők, akiket kifejezetten szeretek az elmúlt tíz év karakterei közül.

A láthatatlan munka az animáció világában egyre láthatóbbá válik

Az egyik legeslegeslegnagyobb kedvencem a 2018-as A Grincs, ami csoda szépen mutatja meg a gyerekeknek, hogy mindig van oka annak, ha valaki rosszindulatúvá válik, és létezik egy pont, ahonnan ez a folyamat még visszafordítható.

A főszereplő kislány, Cindy Lou, már önmagában annyira elbűvölő karakter, aki miatt érdemes újra és újra elővenni a történetet, de szerencsére a sztoriból egyértelműen kiderül: nemcsak azért ennyire szuper kölyök, mert annak írták meg, hanem nagyban köszönheti ezt az anyai mintának. Utóbbi pedig valódi hús-vér karakter, aki miközben egyedülálló anyaként igyekszik helytállni a sok teendő között, igazi odafordulással tud a gyereke mellé állni.

Bár a mese azt sem titkolja, mennyi elfoglaltsággal és nehézséggel teli egy anya élete, nem teszi mártírrá a szereplőt, csupán nem hazudja el az élet igazi pillanatait.

A Grincsben igenis láthatóvá válik a XXI. századi felnőttek társadalmában még mindig láthatatlan munkaként emlegetett rengeteg feladat: és ki tudja, ez talán ahhoz is hozzásegít, hogy a most felnövő gyerekek számára még a képernyőn is idejében alakot öltsön ez a jelenség.

Ehhez hasonló egyébként az Énekelj! című mese imádni való malacanya-figurája, aki egy ponton nem engedi, hogy teljesen kifacsarja magát a megszámlálhatatlan malackölyök nevelésében (amire egyébként ketten vannak, de malacapu még a régi klasszikus szerepek szerint élne), és elindul a zenei meghallgatáson. Felismeri, hogy ki kell szakítania saját maga számára is az időt és az energiát, ettől pedig nem válik elhanyagoló anyává. Apró jelenetek ezek, és talán inkább az veszi észre őket, aki például tudja, mit jelent egy reggeli készülődés bármennyi gyerekkel: mégis ott van, és valamit üzen. Sőt, mi több: még lehet is róla beszélgetni. Csakúgy, mint A Hihetetlen család vagány és okos anyujáról, aki szintén újra tudja fogalmazni önmagát két, három gyerek után is. Igaz, először csak kénytelen, de aztán már nem is fél újra szuperhősruhát húzni a kicsit sem zűrös családi élete mellett.

Az anyaság árnyalatai már beleférnek egy karakterbe

A másik érdekes vonulat, hogy az anyák kevésbé önfeláldozó, megértő, empatikus oldalát már nemcsak a mostohák gonoszságában látjuk. Hiszen igenis mindannyiunkban vannak hibák is, csinálunk hülyeségeket, küszködünk kételyekkel, mintákkal, és hiszünk egy-egy felülírhatatlannak tűnő elvben, hogy aztán az élet hatására mégis felülírjuk őket.

Az Encantóról már hosszabban írtam, ezért csak említés szintjén térek vissza Mirabelle anyjához, aki teljesen még nem tudja letenni a generációkon átívelő családi elvárásokat, de a feltétel nélküli szeretettel már részben elkezdi elereszteni őket.

A Merida, a bátor anyakaraktere remek példa arra, hogy az anya már nemcsak egyetlen (sötét vagy világos) oldal megtestesítője lehet. Elinor királyné cseppet sem az empatikus, idealizált mamafigurát képviseli, miközben mégsem velejéig gonosz: csak ember. 

Az alapkonfliktus ugyanis az, hogy nem tudja elfogadni: valójában csak rangja szerint szült hercegnőt. A család legidősebb gyereke sokkal inkább egy valóságos amazon. Az anya-lánya konfliktus az egész történet mozgatórugója, és miközben a főhőssel érzünk együtt, azért meg tudjuk érteni, mi motiválja a megalkuvásra képtelen anyát is.

Végül a mesékben oly sokszor használt transzformáció segítségével a medvévé változó anya egy állat képében tanulja meg előrébb helyezni az ösztöneit az elvárásoknál.

A történetben mindenki felelősséget vállal a tetteiért:

az anya nehézségekkel teli, problémásabb oldala tehát már nem csupán egy mostoha képében léphet elő, aki a végén meghal és ezzel megszünteti a konfliktust. Hanem egy sem nem kizárólag fekete, sem nem kizárólag fehér lelkű nő alakjában, aki képes a hibái beismerésére, ezzel együtt pedig a változásra.

Beszéljünk az apákról is!

Nem azért az anyakaraktereket emeltem ki, mert az apák kevésbé fontosak. Egyrészt nyilván az anyaság témájára rezonálok erősebben, másrészt az öreg királyok, fiaikat batyuval útjára engedő édesapák már korábban is élesebben testet ölthettek a mesékben. Ezzel együtt azonban mindenképpen jó abból a szempontból is ránézni az animációs mesék világára, hogy összességében a szülői szerep mennyire konkrét történetszálakat és üzeneteket kapott az elmúlt időszakban.

Amikor bekapcsoljuk például az Agymanókat vagy a már említett A Hihetetlen család történetét (és még sok másikat), két olyan szülőt látunk, akik egyenrangú felek a gyerekeik szemében.

Ahogy az anya már vállalhatja a képernyőn is a nehézségeit, a feladatait vagy épp az álmai beteljesítését, úgy az apa nemcsak távolról mosolyog vagy enged útjára, hanem ölel, szeret, együttérez, és megmerítkezik a gyerekei életében.

Bár a szimbólumok a mese örök részei, és a világért sem kívánnám elhagyni őket: azt gondolom, a klasszikus történetek vagy a könyvekben megírt varázslatos jelképek mellett, a modern, vizuálisan is nagyon erősen ható meseműfajban üdvözítő hasonló változásokat látni.

Kiemelt kép: Disney, Pixar

Széles-Horváth Anna