„A botodat az ajtó mellett hagytad, mielőtt leballagtál a lépcsőn, nem gondoltad, hogy utoljára”

–

Egy márciusi hajnalon elhatároztam, hogy kitakarítok az emeleten. Régóta terveztem, de eddig még felmenni is nehezemre esett, mintha a szívemet elárasztó fájdalom a lépcsőházban még inkább rám zúdulna.

A sárga szobában kezdek. Te nevezted el így, mert a függönyökön, az asztalterítőn és az ágytakarón a nap ragyogása mindent halványsárgára színez. Az áttetsző, inkább csupán díszként pompázó függönyök ránca csinosan oldalra van kötve egy-egy mályvacukor-kék szaténszalaggal. Óvatosan bontom le a masnit, amit olyan gondosan formáltál összeöregedett ujjaiddal. Az ablakpucolással hamar végzek. Szeretem látni, ahogy a port, maszatot menekülésre kényszerítem a langyosra hűlt ecetes vízzel. 

Bár sosem szerettél segítséget kérni, az ablakpucolást mindig szívesen átengedted nekem, azt mondtad, inkább kivasalod az ágyneműhuzatokat vagy sütsz egy tortát, csak ablakot ne kelljen tisztítanod. 

A polcokon a könyveid már régóta csak dekorációk, amióta mama elment, egyet sem tudtál kézbe venni közülük. Ennek története van. Ennek is. Ahogy a könyvek előtt sorakozó nippeknek, kisebb-nagyobb vázáknak, gyertyatartóknak és gyerekfotóknak. Óvatosan veszem kézbe mindet, lesimogatom róluk a port.

Némelyik darab fájdalmas emléke égeti az ujjaimat, a rájuk olvadt történeteiket jól ismerem.

Ezeket még az idő múlása sem törli le, sőt, talán akkor is magukon viselik majd, amikor már nem lesz, aki emlékezzen rájuk. Furcsa belegondolni, hogy én vagyok az utolsó ágacska a családfán, akinek ezek a tárgyak még jelentenek valamit. Lassan haladok, a szoba kicsi, nehézkesen forgok a porszívóval, vigyáznom kell, nehogy lesodorjak valamit a szekrényről. Tudom, a következő helyiséghez, a te szobádhoz még nagyobb lelkierő kell, próbálom hát morzsánként összegyűjteni, mielőtt belépek. 

Fél éve hagytál itt minket, váratlanul. Nem így beszéltük meg. A közös terveink itt maradtak az emeleten, a kuglófillatú beszélgetéseinkkel, a porcukorfelhőben úszó nevetésekkel. A járóbotodat is az ajtó mellett hagytad, mielőtt leballagtál a lépcsőn, hiszen akkor még egyikünk se gondolta, hogy utoljára.

A szobádba lépve megdermedek. Az ablakod, ahogy mindig, sarkig nyitva, a betóduló édes tavaszi levegő lágyan lebegteti a függönyt. A tévé bekapcsolva, te pedig az ágyadon fekve nézel rám kérdőn, mintha szellemet látnál. A tekinteted azt firtatja, mit keresek itt, hiszen nem mára beszéltük meg a takarítást. Csak állok zavartan.

Hirtelen elviselhetetlenül sok érzelem gyűlt össze itt, a szobád ajtajában és nem tudom, melyik a jogos.

Cserbenhagy a valóságom, zavarodott és dühös vagyok. Miért hitetted el velünk, hogy meghaltál, miközben itt vagy? Eszembe jutnak a kórházi zárójelentések, amiket dühösen tépkedtem össze a múlt héten, mintha azok tehettek volna a megváltoztathatatlanról. Közben meg örülök, hogyne örülnék, ezek szerint tévedés volt, hiszen itt vagy, semmi bajod, a képzeletem fura játéka volt csupán, hogy elveszítettünk. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, legszívesebben odalépnék hozzád és átölelnélek. De nem merem. Attól félek, elrontom a pillanatot, amikor még láthatlak. Attól tartok, ha megmozdulok, eltűnsz az ágyról. A szobából. Az életemből. Mindig ettől tartottam, gyerekkorom óta. A szemedben a kíváncsiság fájdalommá fakult, ugyanazzá, ami a szívemet szorongatja hat hónapja. 

Megint sírva ébredek, fogalmam sincs, meddig lesz ez így, hány álom hazudja még gonoszul a létezésedet. Ébredés után a csoda és a lelked utáni vágy összegyűjti bennem az erőt, és felvonszolom magam az emeletre. Minden bútort, apró tárgyat, sőt, még a levegőt is áthatja a szomorúság. A párkányon sorakozó cserepes virágaid ebből semmit sem éreznek, az ablaküveghez hajtják egészséges leveleiket, és merészen kacérkodnak a kíváncsiskodó napfénnyel.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Guerilla

WMN szerkesztőség