A három-három és fél éves gyerekek jelentős része már médiafüggő

–

Krajnyik Cintia/WMN: A mai fiatalok, mire eljutnak a középiskolába, már rég találkoztak a legtöbb médiatermékkel. Sőt, sok esetben túlzottan korai életszakaszban. Ennek fényében milyen hatása lehet annak, ha kikerül az oktatásból a film- és médiaismeret tárgy? 

Guld Ádám: Egy lépéssel hátrébb lépnék, és nem is a médiaoktatásról, hanem a médiatudatosságról beszélnék a téma kapcsán, ami a gyereknevelés egyik központi témájává vált az elmúlt években. Ez egy elképesztően összetett kérdés, amivel egyelőre nem igazán tudunk mit kezdeni. Alig lehet lekövetni a média fejlődési ütemét, azoknak a kulturális változásoknak a gyorsaságát, amelyek a média világában zajlanak. Éppen ezért nagyon komoly probléma kezd ebben a kérdéskörben kibontakozni. Ez részben megjelent már a Z generáció esetében is, de azt gondolom, hogy ez igazán hangsúlyosan az alfa generációban fog lecsapódni.

Az alfák az a korosztály, akik 2010 után születtek. Ezek a fiatalok már nemcsak az internet és a digitális média, hanem az érintőképernyős okoseszközök környezetében szocializálódnak. Ezeknek a gyerekeknek egy nagyon jelentős része hihetetlenül alacsony életkorban kezd el ezekkel az eszközökkel, illetve tartalmakkal ismerkedni. Sajnos egészen elrettentő példákat is látunk arra vonatkozóan, hogy a szülők néhány hónapos, féléves gyerekek elé is leteszik az okoseszközöket, még akkor is, ha egyébként a gyerek még nem is tudja értelmezni ezeket a képeket, de nyilván követi a tekintetével a mozgó fényjelenségeket. Két-három évesen pedig már rendszeres fogyasztóivá válhatnak a tartalmaknak.

A jelenlegi kutatások azt mutatják, hogy az óvodába bekerülő három-három és fél éves gyerekek jelentős része már médiafüggőnek tekinthető,

tehát mire elérnek az intézményes szocializáció első fontos állomásához, vagy azt is mondhatnánk, hogy az oktatási rendszer belépőkapujához, addigra már nagyon sok gyerek, aki jelentős médiahasználatnak van kitéve, figyelemzavarral küzd. Emellett előfordulhatnak szocializációs problémák, kapcsolati elakadások, amelyek mind abból származtathatók, hogy a média köti le a figyelmük nagy részét, egy sor más szabadidős tevékenység pedig kiszorul a hétköznapokból. Legtöbbször például a mozgás, amiről tudjuk, hogy nemcsak a szervezet fizikai fejlődésének szempontjából lenne fontos, hanem nagyon erős hatással van a mentális fejlődésre is. Ezek a példák mind arra mutatnak rá, hogy a médiatudatosság fejlesztésére vagy a médiajártasság kialakítására már a szülői házban, a legalacsonyabb életkorban kellene a jelenleginél sokkal nagyobb hangsúlyt fektetni. 

K. C./WMN: Akkor tehát inkább a szülőket kellene oktatni, nem is a gyerekeket első lépésként?

G. Á.: A kockázati tényezők szempontjából megvizsgálva a kérdést, igen. Mire egy Z vagy egy alfa generációs eljut a középiskolába tizennégy évesen, addigra, ha nem is tökéletesen – hiszen ez nem feltétlenül jár együtt a nagymértékű használattal – de az biztos, hogy jól ismeri a médiát. Addigra egy sor olyan felülettel, tartalommal, kockázattal, veszéllyel találkozhat, és nagy eséllyel találkozik is, amelyekről már egy iskolai tantárgy keretei között tanulni, nem azt mondom, hogy felesleges, de a megoldás irányába aligha jelent elmozdulást. Arra kell tehát nagyon nagy hangsúlyt fektetni, hogy

ezeket a helyzeteket egyre alacsonyabb életkorban oldjuk meg, és elsősorban a szülőket készítsük fel a kockázatok kezelésére.

K. C./WMN: Mi az, ami miatt viszont mégis nagyon fontos szerepet töltött be a médiaismeret mint tantárgy?

G. Á.: A tárgy keretein belül többek között nemcsak azok az ismeretek kerültek terítékre, amelyek a média biztonságos használatával, a lehetséges veszélyek elkerülésével kapcsolatosak, vagy akár a médiatartalmakkal összefüggő kritikai gondolkodásmódot fejlesztették, hanem például olyan, egyébként az alapműveltséghez bőven hozzátartozó tudásé is, mint például a vizuális kultúra, a filmek világa vagy a fényképészet.

Érdemes szétválasztani, hogy a veszélyek, kockázatok kapcsán mikor érdemes a tanulást és a tudatosítást elkezdeni, és milyen jelentősége van az alapműveltséghez tartozó, sokszor lexikális tudásként is elvárható ismeretanyagoknak. 

K. C./WMN: Mi lehet akkor mégis az érv a médiaismeret oktatásának kivezetése mellett?

G. Á.: A jelenlegi elképzelés szerint azok az ismeretkészletek, amik a mozgókép- és médiakultúra-ismeret tantárgyon belül kerültek a diákok elé, integráltan más tantárgyakba ágyazva, a teljes oktatási portfólió anyagában tűnnek majd fel. Én ezt ideális körülmények között egy rendkívül előremutató elképzelésnek tartom. Hosszú évek óta dolgozom egy nagyon fontos fogalompárral, ez pedig a médiakultúra és médiatársadalom. Ezek tulajdonképpen arra reflektálnak, hogy

egy olyan társadalmi, kulturális, illetve gazdasági környezetben élünk, ahol minden a médiához kötődik.

A média központi tényezővé vált a hétköznapjainkban, amitől nem is tudunk elszakadni, ilyen értelemben az haladó gondolatként is felfogható, hogy integráljuk az összes olyan létező tantárgyba, ahol a médiának lehet valamiféle szerepe. Ami viszont sokszor kritikaként merül fel ezzel a tantervi átalakítással kapcsolatban, hogy mindez olyan speciális szakmai tudást igényelne, amire a pedagógusokat fel kellene készíteni, a médiajártassághoz fűződő tudáskészlet elsajátítására koncentrálva. Én személy szerint nem az integrált elképzelésben látom a problémát, hanem az erre szánt felkészülési időben.  

K. C./WMN: Mi lehet a reális megvalósítása annak, hogy a szülőket edukáljuk a médiatudatosság témakörében?

G. Á.: Ezen nagyon sokan és nagyon sokat gondolkodnak manapság. Én azt gondolom, hogy ennek a feladatnak jelenleg a legeslegelején tartunk. Jelenleg az alfa generáció tűnik a legkitettebbnek, feltehetően ezek a problémák elsősorban ebben a korosztályban fognak a leghangsúlyosabban lecsapódni, hiszen őket sok esetben eleve médiafüggő Z, illetve Y generációsok nevelik. Ezek a szülők nagyon sok esetben saját maguk sincsenek annak tudatában, hogy a médiafelhasználási gyakorlataik problematikusak.

Ennek a korosztálynak a tagjai, akik ma szülőként jelennek meg, jellemzően már nem tagjai semmilyen oktatási intézménynek, őket ebből kifolyólag csak alternatív módon lehet elérni különböző ismeretterjesztő, figyelemfelkeltő anyagokkal. Ilyen anyagok egyébként léteznek, és megvannak azok a szakmai műhelyek Magyarországon is, amelyek ezt a célt szolgálják, és nagyon magas színvonalon végzik a munkájukat. Vannak erre szakosodott civil szervezetek, illetve az NMHH-nak is vannak ilyen típusú programjai, amelyek kifejezetten a szülők felvilágosításával, illetve a médiatudatosság, médiajártasság fejlesztésével foglalkoznak. Én magam is dolgozom ilyen projektekben, egy könyvet is írtam erről a témáról (Guld Ádámnak A Z generáció médiahasználata – Jelenségek, hatások, kockázatok címmel jelent meg könyve 2022-ben – a szerk.) de egyelőre sajnos azt látom, hogy ezek a kezdeményezések még mindig csak kevés embert érnek el. Illetve nagyon tipikus, hogy azok a szülők, akik erre fogékonyak és egyáltalán hozzájutnak ezekhez a tartalmakhoz, részt vesznek ezeken az előadásokon, már eleve tisztában voltak ezekkel a problémákkal és igyekezték védeni a gyerekeiket ezektől a hatásoktól.

A társadalom jelentős része viszont nem rendelkezik megfelelő tudáskészletekkel. Főleg a digitális média esetében látjuk, hogy

a legtöbb felhasználó nagyon egyszerű funkcionális tudással rendelkezik, vagy még annyival sem.

A döntő többség egy nagyon alacsony szintű médiajártasság birtokában egyszerűen szórakozásra és sok esetben céltalan időtöltésre használja a médiát, miközben rengeteg olyan felülettel és tartalommal találkozik, ahol visszaélhetnek az adataival, a személyes információival, vagy egyszerűen csak a szabadidejével és a figyelmével.

K. C./WMN: Meg lehet egyértelműen határozni, hogy mikortól tekintünk valakit médiafüggőnek?

G. Á.: Ez nagyon jó kérdés, és ilyen tekintetben nem teszünk különbséget a média- és más típusú függőségek között.

Ha médiafüggőségről beszélünk, ugyanazok a helyzetek állhatnak elő, mint például az alkohol- vagy drogfüggőség esetében. Azt szoktuk mondani, hogy

addikcióról akkor beszélünk, amikor egy viselkedésminta vagy egy hétköznapi gyakorlat diszfunkcionális szituációkat vagy magatartást eredményez.

Ez jelentheti azt, ha valaki a hétköznapokban elkezd rosszul teljesíteni, vagy vannak az életnek olyan területei, amelyek indikátorként mutatják meg a függőség a jelenlétét. Ez lehet például az, hogy valaki motiválatlannak érzi magát, nem tudja ellátni a munkáját. Egy gyerek esetében, ha nem képes elvégezni a kötelezettségeit, nem készül el a házi feladata, nem megy el edzésre. A másik ilyen indikátorterület a kapcsolatok, a szociális háló alakulása, legtöbbször leépülése. Arra gondolok, hogy eltűnnek a barátok, lazulnak a közeli kapcsolatok, kiüresednek a társas viszonyok, ami hosszabb távon természetesen erős hangulatingadozásokat és végül komoly depressziót is eredményezhet egészen fiatal életkorban is. Ez például a drogfogyasztás esetében is jól tetten érhető, de manapság

arra kevésbé figyelünk fel, ha egy tizenévesnek épülnek le a kapcsolatai, mert gyakorlatilag az összes szabadidejét a szobájában tölti egyedül, és valamilyen médiatartalmat fogyaszt megállás nélkül.

A harmadik terület, ami szintén függésindikátor lehet, a fizikai leépülés, amikor már látható testi tünetei is vannak a túlhasználattal kapcsolatos viselkedésmódnak. Ebből kifolyólag a fiatalok körében egyre gyakoribbak az inaktív életmódból eredeztethető mozgásszervi problémák, az elhízás, a túlsúly, már egészen alacsony életkorokban is, ami mind a mozgás és a fizikai aktivitás hiányára vezethető vissza. Ezek nagyon komoly intő jelek, és manapság egyre többször látjuk azt, hogy ezek mögött nem valamiféle szerfüggőség, hanem egész egyszerűen a médiafüggőség húzódik. 

K. C./WMN: Ha a szülők szeretnék médiatudatosságra nevelni a gyerekeiket, megóvni őket a túlhasználattól, és a lehetséges kockázatoktól, ami a médiatermékek óvatlan vagy túlzott fogyasztásával jár, milyen eszközeik lehetnek az egyszerű tiltáson túl? 

G. Á.: Ez is nagyon összetett kérdés, de a problémát mindenképpen a felhasználási idő szabályozásával érdemes kezdeni. Ez sem egyszerű, jellemzően két nézőponttal, egy liberálisabbal és egy konzervatívabbal lehet találkozni. A liberális nézőpont szerint hároméves korig nincs, vagy csak minimális képernyőidő engedélyezett, ezután el lehet kezdeni apránként, egészen kis lépésenként – mindössze napi négy-öt percnyi használattal – bevezetni a gyerekeket a digitális médiafogyasztás világába. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy tizenkét éves korig ennek társas tevékenységnek kéne lennie, miközben a szülő is jelen van, aki magyaráz, értelmez, megmutat.

A konzervatív nézőpont szerint viszont egészen tizenkét éves korig nulla képernyőidő engedélyezett, tehát a szellemi és személyiségfejlődésben lezajló legszenzitívebb szakasz a médiatartalmak behatásától mentesnek kellene lennie. Eszerint tizenkét éves korra kifejlődnek azok az idegrendszeri kapcsolatok, elsajátítják azokat a gondolkodást, viselkedést érintő alapszabályokat, kulturális keretrendszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy már egy biztonságosabb, stabilabb életkorban kezdjen meg a fiatal ismerkedni a média világával. Én azt gondolom, hogy a második eset a mai viszonyok között egy science fictionbe illő megoldás, és az arany középút valahol a kettő között van.

Az viszont egy rendkívül fontos üzenet, hogy a magányos médiafogyasztástól óvni kell a gyerekeket.

Ez pedig néhány nagyon egyszerű praktikával is elérhető, például hogy a médiafogyasztás helyszíne mindig egy közösségi tér legyen az otthon terén belül is. Rendkívül kockázatos, ha a szülő nem méri fel, nem ismeri a médiahasználat veszélyeit, és egy gyerek teljesen magára van hagyva egy eszközzel, pláne, ha ezt korlátlan internet-hozzáféréssel, minden szűrő nélkül teszi. Ebből következnek olyan szélsőséges trendek, amelyek napjainkban figyelhetők meg, ilyen például, hogy a fiúk nagyjából nyolc-kilenc éves korukban találkoznak először pornográf tartalmakkal, és tizenhárom-tizennégy éves korukra nemcsak rendszeres felhasználókká, hanem nagyon sok esetben már pornófüggővé is válnak.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Maskot

Krajnyik Cintia