A város, ahol egész nap szédelegsz – New York-i útinapló 2. rész

–

Amikor június 23-án, New York-i idő szerint éjjel egykor végre bebújtam az ágyba, Budapesten már reggel volt. Gyakorlatilag ébren töltöttem tehát azt az időszakot, amit amúgy átalszom. (Apropó: ágy. Tudja valaki, miért húzzák a szállodákban olyan feszesre a matrac alá gyűrt huzatot, hogy pólyás babának érzed magad alatta?)

49 éves szervezetem össze is zavarodott teljesen, mindössze három órát tudtam egyhuzamban aludni, aztán kivetett az ágy. Egy óra olvasás segített aztán még visszabólintani, pótolni kicsit az alvásdeficitből. De hol volt ez a forgolódás a visszaút sóhajtozásához képest! 

Nálam a jetlag hazafelé, azaz keletre tartva ütött be igazán (mondják, hogy ez így szokott lenni), akkor három-négy nap kellett, mire nagyjából kitisztult a fejem. Dorkát viszont szerencsére nem viselte meg különösebben sem az oda-, sem a visszaút, ez is a fiatalok kiváltsága, pikk-pakk váltott az időzónák között.

Nyolc körül azért felkeltettem az első teljes New York-i napunkon, hogy ne aludjuk át a még nem forró, reggeli órákat. Habár éjjel, a megérkezésünk örömére, ettünk egy isteni krémsajtos, lazacos bagelt, azért egy kamasz gyerek esetében kizárt, hogy ne szerezzen az ember ébredés után valami reggelit – nekem meg egy kávét, vagy inkább kettőt. Úgyhogy lebattyogtunk a recepcióra, ahol átvettük a szobához járó, jegyre kapható úti batyut.

Igen-igen, ez is egy olyan szokás, ami talán váratlanul érhet minket: szó sincs svédasztalos reggeliről. Illetve lehet szó róla egy magasabb árfekvésű szállodában jó sok plusz dollárért. 

Foglalj gondosan!

Itt jegyzem meg, hogy foglaláskor, ha levonsz egy csillagot a hotel minősítéséből, akkor kapod meg nagyjából azt a szolgáltatás-színvonalat, amire a mi szállodáinkból kiindulva New Yorkban számíthatsz. Tehát

egy manhattani, háromcsillagos hotel nagyjából két csillagot kapna nálunk, és körülbelül azt tudja nyújtani, amit megboldogult őseink a garniszállótól vártak, illetve az én generációm tagjainak is ismerős lehet az enteriőr, amennyiben megszálltak gyerekkorukban a szüleikkel valamely baráti szocialista ország szállóiban. 

Mivel én úgy voltam vele, hogy akár a Central Parkban is aludnék a csillagos ég alatt, ha valahogy eljuthatnék New Yorkba (a közhiedelemmel ellentétben ma már a világ egyik legbiztonságosabb parkja), így a hotelszolgáltatások alacsony színvonala kicsit sem érdekelt, de ha nagyobb igényeid vannak nálam ebből a szempontból, akkor javaslom, hogy gondosan nézd át a Google-ajánlásokat egy-egy szállás kapcsán, ne hagyd utolsó pillanatra a foglalást, és nyugodtan távolodj el a Times Square környékétől, a szállodaövezetből. Igaz, onnan nagyon kényelmesen lehet sugártúrákat tenni, és viszonylag gyorsan elérhető minden turisztikai látványosság – de ezért a kiváltságért keményen fizetni kell. 

Piknik a Central Parkban

Visszatérve a reggelire (ami egy kávé, egy alma és egy előre csomagolt muffin vagy croissant volt – minden, de tényleg minden le van fóliázva, nagyon bosszantó, ha kicsit is környezetbarát az ember), felmarkoltuk a papírzacskót a recepción, és megcéloztuk a Central Parkot, amitől tizenöt percre laktunk. Hogy az ikonikus, csomó filmben látható sziklákon ücsörögve eszegethessünk – bámulva a magunk mögött hagyott felhőkarcolókat. 

A Central Park sok szempontból emlékeztetett minket a mi pesti Ligetünkre: ez is egy mesterségesen kialakított zöld sziget a városban: sétányokkal, tavakkal, vadasparkkal, sportpályákkal, csónakázási (télen korizási) lehetőséggel, szökőkutakkal és kocogókkal. A különbség nem kicsi: a Central Park háromszor akkora, mint a Liget: nekünk nem sikerült teljesen bejárnunk, pedig háromszor is megpróbáltuk. 

Vannak, akik biciklit bérelnek vagy riksát, esetleg lovas kocsit, de ezek egyike sem a mi műfajunk igazán, bóklászónak születtünk. (Bóklásztunk is több mint húsz kilométert mindennap, ami nem meghökkentő egy ekkora városban, ahol ennyi izgalmas látnivaló van.)  

New York a kultúra fővárosa is

A Central Parkhoz közel esik a Metropolitan múzeum, úgyhogy amint feljebb kúszott a hőmérő higanyszála, mint kalandéhes asztronauták, úgy vetettük be magunkat ebbe a művészeti univerzumba. 

Elég talán, ha annyit mondok, a világ egyik vezető múzeumáról van szó, kétmillió kiállítási tárgya van, tehát az ember eleve nem úgy lép be, hogy mindent látni fog, hanem előre kitalálja, mely részlegek (17 van!) érdeklik a legjobban, illetve milyen műveket szeretne mindenképpen látni. 

Mi elsősorban az európai festészeti gyűjteményre fókuszáltunk. Kedves festőm, Vermeer kevés fennmaradt művéből öt van itt, a Metropolitanben, de 37 Monet-, 21 Cézanne- és 18 Rembrandt-képet is találhattok ebben a páratlan kincstárban (és el sem kezdem felsorolni, mi mindent még, a világ műkincseinek színe-javát). 

Szédelegve keveredtünk elő késő délután a múzeumból, és a hála mellett azonnal elkapott minket egy erős FOMO-érzés: tudtuk, nem lesz időnk megnézni az összes múzeumot, amit szeretnénk látni, a kíváncsiságunk kielégítéséhez huzamosan itt kellene élni, úgyhogy nincs más választásunk: brutálisan szelektálni kell. (És visszajönni New Yorkba, amint lehet.) 

A kényszerű szelekció eredményeképpen végül a MoMA-t (Modern Művészeti Múzeum) és a Whitney múzeumot látogattuk meg ottlétünk alatt, a kortárs művészet két központját. Mindkettő óriási élmény volt, utóbbiban láthattam végre „élőben” nagy kedvencem, Edward Hopper néhány képét. 

A negyedik múzeum, amiben jártunk, egészen más jellegű, másként sokkoló helyszín, mint a többi: a 9/11 emlékműről és múzeumról van szó. 

Az egykori tornyok helyén ma hatalmas medencék találhatók vízesésekkel – a kráterek a tornyok és az áldozatok elvesztésével járó űrt jelképezik, nevük ott látható a medencék bronzperemén. A születésnaposok neve mellé minden reggel egy-egy szál fehér rózsa kerül. 

Nem túlzás, elakad az ember szava ebben a parkban. És nem csak azért, mert a lezúduló víz robaja elnyomja még a forgalom zaját is, ami New Yorkban nagy szó.

Az árnyas emlékpark (412 fát ültettek a területre a helyreállítási munkálatok során) része szeptember 11 egyetlen túlélő fája, a japán körte, amely 1970 óta áll a téren. Pontosabban a terrortámadás után, amikor felfedezték, hogy a roncsolódás ellenére kihajtott, egy bronxi kertészetbe szállították gyógykezelésre, majd mikor megerősödött, visszaültették oda, ahol állt.

A fa a túlélés szimbóluma, évente három olyan város kap hajtást róla, ahol valamilyen borzalmas tragédia történt, erdőtűz pusztított, hurrikán tarolt, vagy emberek gyilkoltak embereket.

Lenézni Bábel tornyából

Alapélményem volt New Yorkban a szédülés. Nem múlt el hét nap alatt sem, pedig azt hittem, idővel megszokom a hatalmas tereket, a nagy magasságokat, a villámgyors lifteket, a nyaktörő érzést, amikor keresem a szememmel egy épület tetejét, vagy a rémületet, amikor elszáguld mellettem egy metrószerelvény. (New Yorkban nem kiabál senki, hogy „tessék a biztonsági sávot szabadon hagyni”!, és olykor a lépcsők és a sínek között kell átbújni egy szűk résen, hogy eljuss egy másik peronra, ami csak a városi patkányoknak komfortos művelet. Igen, patkányok mindenfelé rohangálnak odalent, erre jobb, ha felkészülsz lelkileg, a New York-iak már megszokták őket, ha valaki filmez egy önfeledten cikázó példányt, az biztosan turista.) 

A rágcsálóktól nem irtózom, a tériszonyomat viszont alaposan próbára tette ez az utazás az biztos – de ki nem hagytam volna emiatt egyetlen programot sem azért. A Summit torony meghódítása például felért egy alsó fertály mélyizomzatára fókuszáló pilatesedzéssel. Zabszem nem fért a fenekembe, az biztos, és a lábamat is végig úgy feszítettem, mintha billegett volna alattam a talaj. A csupa üveg-tükör csoda e diszkomfortérzés ellenére örök élmény számomra (pozitív értelemben), megértettem, miért mondta egy ismerősöm, hogy elsírta magát, amikor meglátta először felülről New Yorkot. 

De nem csak a látvány kápráztatott el. Úgy éreztem magam, mintha Bábel tornyának tetején állnék, azután, hogy az Isten gondoskodott róla, hogy Noé utódai ne értsék egymás nyelvét többé. 

New Yorkban egyszerre érzi az ember magát mintának egy nagy, erős szöveten, és apró, lebegő részecskének, amely hiába keresi a kapcsolódást, csak csapódik ide-oda. 

Menj el New Yorkba – és ismerd meg jobban önmagad!

(Folytatjuk.)

Kurucz Adrienn