Nemrégiben Jaksity Kata műsorvezető hivatalos FB-oldalán olvastam, hogy az egyik ismerősének gyereke a következő feladatot kapta az iskolában: „Interjúvold meg külön anyukádat és apukádat, hol és hogyan ismerkedtek meg, mikor és hogy kérte meg anyukád kezét, pontosan hogy zajlott az esküvő, milyen volt a ruha, menüsor, helyszín, hol és mikor volt a nászút, mi volt a program. Aztán: mikor és hogyan vártak téged, a terhesség és a szülés hogyan zajlott.”

Akinek a szülei nem házasodtak össze, ott arról kellett írni, hogy miért döntöttek így…

Először nekem is gyomoridegem lett tőle, hogy a közoktatás megint átmegy magánba, és nekiáll intimpistáskodni, de aztán adtam magamnak egy napot átgondolni, elemezni a dolgot. A primer reakcióm – miszerint az iskolának semmi köze a gyerek és családja magánéletéhez – lassan árnyaltabb színezetet kezdett kapni. Pedig én is sokszor érzem úgy, hogy egyre kevésbé tudom megvédeni azt a kevéskét, ami az úgynevezett „magánéletből” megmaradt számomra. Persze eléggé kétélű dolog ez. Például nekem is van olyan ismerősöm, aki inkább kihívja maga ellen a sorsot, és minden gond nélkül kitesz egy ilyen bejegyzést a közösségi oldalra:

„Köszönöm neked, János a »szép« éjszakát, hogy megint részegen másztál haza.”

Ők az a házaspár, akik rendszeresen a Facebookon veszekednek, tényleg örkényi szürrealizmussal: az egyik az egyik szobában, a másik a másikban kommentelget, de véletlenül se mennének át egymáshoz, hogy közöljék: „dühös vagyok rád, megbántottál, elcseszted a napomat, legszívesebben lekevernék neked egy akkorát…”

Jó, ők azért nem az átlag, a legtöbben nagyon is megtanulták, mit érdemes megosztani másokkal, és mit nem. Kivéve, ha például van egy ovisod, mint nekem, aki legutóbb, amikor egy teljesen átlagos, jó hangulatúnak ígérkező, karácsony előtti kreatív foglalkozáson fordult oda az őt tíz perce kényeztető vadidegen „nénik” csoportjához, és mielőtt bármit is tehettem volna, szemrebbenés nélkül közölte velük:

„Az én apukám meg elköltözött.”

Hát, volt valami kósza fogalmam a haraphatóan nagy csönd fogalmáról, de ez élőben megtapasztalva jóval drámaibb a vártnál. Oké, a gyerekkel más a helyzet, ő romlatlan, csak őszinte volt, nem akart rosszat, így alakult. Ugyanezt a kicsúszott mondatot valószínűleg már nem szívesen látnám pár év múlva egy iskolai fogalmazásban leírva, mások előtt felolvasva, kivesézve, elemezve. De valójában mi is a bajom ezzel? Hiszen a gyerek nem mondott valótlant, tulajdonképpen még büszke is lehetnék rá, milyen klasszul meg tudja fogalmazni az ide vágó érzéseit. Akkor meg?

Máig emlékszem, milyen ellenszenves volt már gyerekkorunkban is ez a tetten ért beavatkozási kísérlet. Felsőben kötelező volt az anyák napi iskolai ünnepség, amire egyszer hárman nem mentek el. Az egyik én voltam, meg is kaptam érte az osztályfőnöki figyelmeztetést, miszerint: „tűrhetetlen, hogy angolóráját nem volt hajlandó eltetetni az ünnepség időpontjáról”. A büntetésbe mind én, mind anyám belenyugodtunk.

De más volt a helyzet két osztálytársamnál, akik néhány évvel korábban elvesztették az édesanyjukat. Az akkori legjobb barátnőm anyukája öngyilkos lett hatéves korunkban, és ez az esemény később is negatívan hatott a lánya egész kamasz, majd felnőtt életére.

Ők ketten, a két „rebellis”, akiknek nem élt már az édesanyjuk, elbújtak a felsős vécében a gerberás-versmondós anyák napi ünnepség idejére, hogy aztán lehajtott fejjel, pironkodva vegyék át az ellenőrzőjüket a friss osztályfőnöki figyelmeztetéssel, amiért nem jelentek meg az eseményen.

Most visszagondolva sem tudom még, hogy vajon jó lett volna-e kibeszélni, megvitatni akkor, mit éreznek ők? Vajon jó lenne-e manapság egy házi feladat, iskolai dolgozat nyomán, akár osztályfőnöki órán is átbeszélni, kinek milyen a családja, kit hagytak el kiskorában, kinek nem szerették, kinek csalták az anyját vagy az apját…

Vagy azt, hogy mi is van most a családban, ahol apuka egy hétfő reggel már nem volt a lakásban, de még csak a gyerekétől sem köszönt el…

És ki érzi úgy, hogy csak dísznek van a famíliájában, mert az biztos, hogy akiket a szüleinek nevez, egyáltalán nem örültek az érkezésének. Mert sokkal nehezebb lenne ezekről beszélni, mint arról, hogy milyen volt az esküvőn a menüsor. Mellesleg sok-sok év távlatából emlékszik még valaki, hogy a mini töltött káposzta jött-e előbb vagy a sült csirke?

De tényleg: elbírhat-e, elbír-e ennyit, ennyi mélyről felbukkanó fájdalmat és betokozódott sérülést egy hétköznapi osztályközösség?

Még ha a gyerek szívesen szólna is róla, mennyire köti gúzsba az otthonról hozott intelem: „erről másnak nem beszélünk, kisfiam, ez a mi családi titkunk”. Vagy éppen az lenne a hozadéka egy ilyen iskolai feladatnak, hogy megtanuljuk, hol kezdődik a családi titokhatár? De akkor mihez nyúljon a pedagógus, aki nagyjából már semmit sem tud a tanítványai hátteréről? Nincs már családlátogatás, a gyerek iskolai dolgairól a Neptunból meg az e-krétából értesülünk, a féléves szülői értekezletek kivételével kevés a párbeszéd lehetősége.

Lehet, hogy ha a család magánéletéről kell fogalmazást írni az iskolába, az nemcsak a gyerek feladata, hanem a szülőé is – persze, amennyiben csemeténk rákérdez az esküvői menüre, meg hogy miért is házasodtunk össze, és miért vállaltunk gyereket. Mit áruljunk el a közös családi dolgokból, és mi az, amit már ne?

Még a végén Jánoséknak lesz igazuk, akik a dilemma könnyebbik végét megfogva egyszerűen kikommentelik az egészet a Facebookra: „Te mindig csak csesztetsz engem, már annyira elegem van.”

Kocsis Noémi

    

   Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/wavebreakmedia