Bocs, a barátod vagyok, nem a pszichológusod!

–

Van nekem egy fiúbarátom, B. Sokszor mondott már nagyon fontos mondatokat, és volt, hogy én csak később értettem meg, mit jelentettek valójában a szavai. B. nagyon érzékeny és jólelkű, ugyanakkor végtelenül fegyelmezett is: keveset beszél, a pletykálkodástól irtózik, neki aztán nyugodtan elmondhat bármit az ember, ezer százalék, hogy nem fecsegi ki.

Emlékszem, egyszer részletekbe menően meséltem el neki egy komplikált szerelmi történetet (arra nem emlékszem, melyiket, de mindegy is, mind az volt), és egy idő után azt vettem észre, hogy míg nekem jólesik kibeszélni magamból, ami feszít, ő feszeng a széken. Pedig amúgy mindig nagy figyelemmel hallgatott, ami húszéves kori önmagamra emlékezve, nem lehetett egyszerű: a drámára specializálódtam, és nem csak az egyetemen.

Rákérdeztem. „Valami baj van? Mondtam valamit, ami zavar?” Azt válaszolta erre, hogy József Attila is megmondta, hogy „a titkokat ne lesd meg” (A Tudod, hogy nincs bocsánat című versben), és ő ennek híve.

Paff.

Nem értettem. Közeli barátok vagyunk, és nem kíváncsi rá, mi van velem? Nem is vagyok fontos neki? Efféle gondolatok jártak a fejemben, és leforrázva éreztem magam. Talán kicsit meg is sértődtem.

Sose mondott effélét nekem még senki.

A barátokkal akkoriban szinte mindent kitárgyaltunk, különösen azzal a kettővel, akik rajta kívül még igazán közel álltak hozzám. Gy.-vel például egész nap együtt voltunk az iskolában, utána együtt mentünk a metróhoz, ott elváltunk, majd egy óra múltán felhívtuk egymást otthonról vezetékes telefonon (!), és folytattuk a diskurzust. Nem voltak titkaink egymás előtt. 

No, de visszatérve B.-re és a titkokat ne lesd meg válaszra: már jó ideje sűrűn eszembe jut ez a tanács. Hogy mennyi bölcsesség volt abban, amit mondott, és szeretet is, nem pedig visszautasítás, ahogy én értelmeztem úgy huszonöt évvel ezelőtt. Nem azt mondta ugyanis, hogy nem érdekli, amit beszélek, hanem azt: nem kell beavatnom részletesen olyan dolgokba, amelyek igazából nem tartoznak rá – vagyis nem rá tartoznak, hanem, mondjuk, rám és a történet másik szereplőjére. Nem kell beavatnom, nem szükséges, mert a túlzásba vitt közlékenység nem építi úgy a barátságot, mint az őszinteség, és a bizalmaskodás-pletykálkodás sem növeli a bizalmat. (Sőt, rombolhatja is, ha feltételezzük, minket is kibeszél a fecsegő másoknak, vagy fordítva.) 

B. esetében inkább arról volt szó, hogy bizonyos információk őt zavarba hozták, mert magával kapcsolatban efféle dolgokat sohasem osztott volna meg a barátaival sem. És úgy vélte, én is inkább tartsam meg magamnak a számára valami okból terhes titkaimat, attól a kettőnk kapcsolata még épp eléggé bensőséges tud lenni. Vagy: nem kell az adott témában több adatot szolgáltatnom, hogy meggyőzzem bármiről is, például az igazamról. Mert már meg van győzve. Szeret. Elfogad. Mellettem áll. Úgyhogy, ha lehet, ne nyomasszam egy szóáradattal, amit neki valamilyen okból kellemetlen végighallgatnia.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a barátok „dolga” meghallgatni minket.

Hogy ventilálhassunk, még mielőtt szétvet minket a gőz. Persze, persze, mi is meghallgatjuk őket – jó esetben ez tényleg így van, kölcsönös a gyónás-feloldozás. Mankó ez a mindennapokban, semmiképpen se kisebbítsük a jelentőségét. 

Viszont.

Előfordul, hogy az egyik fél nem érzi a határt (ahogy én se éreztem annak idején, hogy ami az egyik barátom esetében működik, a másikkal való kommunikációban néha túl sok). Pontosabban nem érzi: ha megosztunk valakivel egy titkot, valamekkora terhet rakunk rá, és nem biztos, hogy a terhet épp akkor akarja és tudja is hordozni.

Így akaratlanul visszaélhetünk azzal, hogy valaki, mert barát, mert jóbarát szeretne lenni, kötelességének érzi, hogy rendelkezésre álljon, ha szükség van megértő hallgatóságra. Akkor is, ha nem ér rá épp, ha neki is fáj valami, vagy ha tizedszerre húzza le egy hónapon belül az ugyanazon témán lovagló panaszkodó.

Persze, ha megnyílik nekünk valaki,

ha őszintén beszél az érzéseiről, félelmeiről, vágyairól, élete fontos történéseiről, büszkék vagyunk. Jó érezni a felénk áradó bizalmat, a kiválasztottságot, a kötődést, azt, hogy szigetei vagyunk mi ketten egymásnak a világban valamiképp. De előfordulhat, hogy a másik átlép egy finom határvonalat, és az a benyomásunk: nem fontos személyek, igazi társak vagyunk e beszélgetésben, hanem lényegében bárkik lehetnénk, mert a másik valójában nem nekünk beszél, csak hozzánk: két nagy fül vagyunk, amely nyitott a ruminálásra, a végtelenített belső monológra.

Szeretnék nem beleesni ebbe a hibába, szeretnék tapintatos ember lenni (mert őszintén nagyra értékelem ezt a tulajdonságot ebben a szörnyen arrogáns világban),

és sokszor eszembe jut B. tanítása – bár ő nem annak szánta, egyszerűen csak kibukott belőle egy számomra később irányjelzővé vált gondolat. Leginkább kétféle helyzetben szoktam rá gondolni. Vagy akkor, ha úgy érzem, túl sok voltam, feleslegesen terheltem valakit valamilyen közléssel, panaszkodással, vagy a kapcsolatunk tulajdonképpen nem indokolta, hogy megosszak vele egy információt. (Van, hogy B. intelme még kellő időben eszembe jut, mérlegelek, és csöndben maradok, és van, hogy csak utólag jön a felismerés, próbálok tanulni belőle.) 

A másik szituáció, amikor beugrik a titkokat ne lesd meg, az akkor van, amikor számomra túl sok a közlés, és fáraszt, leszív vagy szimplán kényelmetlenül érzem magam tőle, mint mikor az oviban ránk adták a dadusok egy másik gyerek ruháját, mert a mienk vizes lett, emlékszel?

Oké, lehet, veled nem volt ilyen.

De az már biztosan megtörtént veled, hogy egy beszélgetés közben azt gondoltad: én ezt nem akarom tudni, ne mondd tovább, lécci, túl sok ez nekem, fáradt vagyok, elég volt, segítsééég!

Nem csak barátok közt fordulhat elő efféle szituáció, sőt!

Állsz a boltban, sietned kellene, de egy másik vásárló, akivel szóba elegyedtetek egy árucikk kapcsán, mintha csak benyomtál volna rajta egy gombot, rád zúdítja több évtized haragját az udvariatlan eladókkal, a multikkal, az inflációval, sőt a politikusokkal kapcsolatban is. Mivel nem vesz közben levegőt, félbeszakítani lehetetlen, faképnél hagyni pedig nincs szíved, holott egyre kétségbeesettebben szabadulnál. 

Vagy: várakozol egy rendelő előterében, a balsors pedig melléd sodor egy vészmadár betegtársat, aki sorolni kezdi iszonyúbbnál iszonyúbb tüneteit és a teljes kórelőzményét ismerteti (meg az ismerőseiét is), mielőtt rátér az aktuális kezelések aprólékos és vészjósló felsorolására. Pár perc után úgy érzed, neked tutira véged.

És még egy példa (velem már ez is megesett): melléd ül a játszótéren egy nő, és miközben a gyerekek homokoznak, ő a férje hűtlenségéről kezd el mesélni in medias res.

Na mármost, ha nem vagy olyan mázlista, mint én, aki számára voltaképpen nincs haszontalan beszélgetés, ugyanis minden, de tényleg minden szituáció hordoz megírható, novellába gyúrható morzsákat, cikkötleteket, akkor joggal érzed úgy esetleg, hogy kihasználnak.

Te pihennél, olvasgatnál, átgondolnád az átgondolandókat, meditálnál, ábrándoznál vagy zenét hallgatnál a füleseden, ehelyett lehuppan melléd valaki, és nekiáll elmesélni a keserveit, és még csak bonbon sincs nála, mint Forrest Gumpnál a buszmegállóban.

Persze nézhetjük a kérdést filantróp szempontból úgy is:

talán mentőöv vagy abban a pillanatban, egy emberi lény kapaszkodik épp beléd, hogy a felszínen maradjon. A számunkra adott pillanatban túlzónak ható bizalmaskodás pedig talán épp nagy bizonytalanságon alapul: azon az öntudatlan cseregondolaton, hogy elmondom a titkomat, hogy megszolgáljam a figyelmedet, jó? Meghallgatsz?

Biztos ismerős ez a szituáció is: felhív egy ismerős, egy rokon, és csak mondja, és mondja, és mondja… Te meg már mennél a dolgodra, és egyre idegesebben nyargalászol fel-alá a lakásban füleden a telefonnal. Utóbb, amikor már lehiggadtál, esetleg eszedbe villan, talán igazából csak eszköz volt a szóözön, eszköze annak, hogy maradjatok vonalban, valamiképp kapcsolatban, hallja a hangodat és ne érezze magát még legalább pár percig olyan dermesztően egyedül.

Innen nézve pedig talán jobban érti az ember a parki megcsalt nőt, a várótermi panaszkodót és a bolti reklamálót is. A közös bennük, pontosabban bennünk talán az, hogy olykor felesleges szavakat verünk le a csöndbe cölöpök gyanánt, csak csökkenjen valahogy a távolság ember és ember közt – egy olyan világban, ahol azt mondják, már nincsenek távolságok, mégis elszigeteltebbek vagyunk, mint valaha.

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fizkes