Nincs helyük a beceneveknek az óvodában, iskolában (csak ha a becézettek kedvére valók)!
Szinte mindenkinek van beceneve. Legtöbbször gyerekkorunktól kezdve kísér minket valamilyen játékos megszólítás, amit a barátainktól vagy a családtagjainktól kapunk. Ezek a becenevek többnyire nem sértők, a közösségi élet velejárói, és a megnevezettek egyáltalán nem bánják, hogy nem az anyakönyvezett nevükön szólítják őket. Olykor azonban kicsi korunkban ragadnak ránk becenevek, gúnynevek, amikor még nem is igazán tudjuk, hogy akár el is utasíthatnánk őket. Tedd a szívedre a kezedet! Volt már olyan beceneved, amelyet nem szerettél, mégsem szóltál, hogy kösz, nem kérem? Batancs Enikő pedagógiai szaktanácsadó, óvodapedagógus írása.
–
Felnőttként is kapunk olykor olyan beceneveket, amiket igazából nem kedvelünk, de a béke kedvéért nem háborgunk miattuk. Gyerekként különösen igaz ez: van, hogy hiába jelezzük, hogy nem szeretjük, ha így szólítanak minket, a barátok vagy a család egyszerűen képtelen leszokni róla, legalábbis erre hivatkoznak. Így lesznek harmincas éveikben járó emberekből „öcsik” és „hugik”. Ezeknek a becézéseknek már nincs közük a szülői szeretethez és az érzelmes megszólításhoz. Ezek ránk ragadtak.
A tisztelet egymás megszólításával kezdődik
Legyen kicsi vagy nagy, minden embernek joga van a saját keresztnevéhez és ahhoz, hogy azon szólítsák őt. Alapvető tiszteletünket fejezzük ki azáltal, ahogy a másikat megszólítjuk.
„Én már úgy megszoktam, hogy Döncinek szólítalak. Egyszerűen nem tudok leszokni róla.”
Megszokásra hivatkozni béna kifogás, hiszen a szóhasználat igenis kontrollálható. Ahol tisztelet és akarat van, ott van változás is.
Alapvető, hogy ha úgy döntünk, hogy becenevet használunk – még ha ezerszázalékosan a jó szándék vezet minket, és eszünk ágában sincs gúnyolódni, rossz érzéseket kelteni a másikban vagy magas lóról beszélni vele –, tanácsos erről elsődlegesen a becézettet megkérdezni. Akkor is kérjünk engedélyt a becézésre, ha mindenki azon a néven szólítja őt a környezetében, hiszen könnyen lehet, hogy ő igazából nem is szereti.
A gyerekek becézése
A szülők mindenféle becenevekkel látják el a gyerekeiket, szinte automatikusan történik ez a nevelés során. A becenevek használata közelséget és meghittséget sugároz, a szeretet egyik kifejezési módja.
Közösségbe kerüléskor azonban a gyerekek megtapasztalják, hogy beceneveket nem csak a család használ. Sok pedagógus, dajka és gondozó automatikusan beceneveket ad a gyerekeknek vagy kollektíven egy bizonyos néven szólítja őket: édese(i)m, szívecské(i)m, angyalom stb. Ennek a fajta becézésnek pedig semmi köze nincs az érzelmekhez vagy a szeretethez, ez is egyfajta megszokás.
Az intézmény dolgozói nem családtagok, és bár egy idő után érzelmek köthetik a gyerekekhez őket, mégis úgy gondolom, hogy az önkényes becézgetés nem fér össze az intézményi neveléssel. Elsősorban azért, mert ahogy a felnőttek tisztelete, úgy a gyerekeké is a nevük használatával kezdődik. A becézgetésmentesség azt a szakmaiságot fejezi ki, hogy nem keveredik a családias érzelemvilág a pedagógiai nevelőmunkával.
Kérdezni szabad!
Ráadásul a becézgetés a gyerekek felnőttektől való függő viszonyát erősíti meg. Azt az érzést kelti a gyerekekben, hogy ők még kicsik, nincs beleszólásuk abba, hogyan szólítsák őket. Persze az a része igaz, hogy kicsik, de nem kell minden alkalommal az orruk alá dörgölni a hatalmi viszonyokat. A pedagógusok és gondozók legfőbb feladata a gyerekek felkészítése a felnőtt életre. A gyerekek teljes önállóságának elérése az egyik legfontosabb célja a nevelésnek, ezért a lekicsinylő becézgetés és az önállóvá válásra nevelés számomra nehezen fér meg egymás mellett az óvoda falain belül.
Mindemellett nem szabad elfelejteni, hogy az intézményi nevelés nem helyettesíti, hanem kiegészíti a családi nevelést, így a pedagógusnak meg kell tartania a gyerek megszólításánál a határt: a szülő hatáskörébe tartozik az, hogy nevet adjon a gyereknek, és a gyerek saját nevéhez való jogát nem sértheti meg a pedagógus azzal, hogy kérdés nélkül becézget.
Csak tudatosítás és szokás kérdése az egész. Nem bonyolult feltenni a kérdést: „Nem bánod, ha Petikének szólítalak?” „Hogy szeretnéd, hogy szólítsalak?”
Ez az apró figyelmesség mutatja meg, hogy a felnőtt számára igen is fontos a gyerekek véleménye, nem dönt önkényesen velük kapcsolatban. Tiszteli a határaikat, ahogyan azt a felnőtteknél is tenné (remélhetőleg). Hiszen, jó esetben egyik felnőtt sem becézgeti ötletszerűen a másikat, miért is tennénk a gyerekekkel? Csak azért, mert kisebbek nálunk?
Persze előfordul, hogy kicsúszik a pedagógus szájából egy-egy kedveskedő becézés megszokásból, ami nyilvánvalóan nem okoz nagy kárt a gyereknek, és többnyire nem vált ki rossz érzést a szülőkből sem. (És itt most nem arról van szó, amikor gúnynévvel illet egy pedagógus egy gyereket dühében például, amit aztán a közösség átvesz, és onnantól a verbális bántalmazás eszközévé válik a név, mert az nagyon súlyos hiba! – A szerk.) Az viszont fontos, hogy a pedagógiai személyzet tisztában legyen az alapelvekkel ezen a téren. És az sem árt, ha minden felnőtt ügyel a gyerekek becézésre, mert az ilyen apróságoknak nagyobb jelentőségük van, mint gondolnánk.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Lordn
