Amikor az ember arra szerződik a másikkal, hogy az élet igazi, tehát hizlaló-, erkölcstelen- vagy törvénytelen élvezetei helyett gyereket gyártanak és életben tartják, aztán pedig a társadalmi beilleszkedés érdekében nevelés címén a lehető legnagyobb mértékben elrontják, akkor azt hiszik, hogy a kapcsolatuk erős, mint Keith Richard vénája... vagy Madonna hüvelyizomzata, tehát bármit és bárhogyan mondhatnak egymásnak. „Figyeld csak meg, anyukám, milyen fasza szülők leszünk! Majd csak lessed, hogy mi egyetlen hibát se követünk el, nem úgy, mint az őseink!” Ezt leghangosabban általában azok mondják, akikre egy tökéletes világban – ahol például Benkő Dániel lanton, és nem az idegeinken játszana – húsz deka csokis nápolyi megvásárlását sem bíznánk.

Az embervezetéshez azonban, sajnos, nem kell jogosítvány, ezért mindenki gondolkodás nélkül ugrik bele fejest, mint egyszeri hülye a Balatonba.

Na, jó, nem mindenki, mert mi például megpróbálkoztunk gondolkodni előtte, kitalálni, hogy mi lesz benne a legnehezebb. Mert azt már akkor is tudtuk, hogy nem a szarszag.

Ezen a ponton egy okos barátom azt mondta, hogy a gyerek a kapcsolatot nem teszi sem jobbá, sem rosszabbá. Nem nyírja ki, és nem menti meg. Igaza volt.

A gyerek ugyanis egy probléma nélküli megoldás. Karácsony nélküli ajándék. Randi nélküli rózsa. Helyzet nélküli gól. Érdek nélküli érték. Új fejezet egy tiszta lapon.

Márpedig, ha ez így van – és meggyőződésem, hogy így van –, akkor ebből bizony az következik, hogy a gyerek próbára tesz mindent, ami vagyunk. Mindent, amivé lettünk a születéséig. Levizsgáztatja az összes tudásunkat, tapasztalatunkat, képességünket és erényünket, amit felhalmoztunk az eljövetele előtt.

A vizsgára pedig készülni kell, mert amikor a tanár kérdez, akkor már nincs idő gondolkodni a válaszon. És számomra eddig ez a legnehezebb a gyereknevelésben. Az állandó készenlét kővel pakolt hátizsákként húzza a vállam. Nincs idő terveket ácsolni, forgatókönyveket írni, számba venni a lehetséges megoldásokat és kiválasztani az optimálisat. A pillanat tört része alatt kell jó döntést hoznom és jól kommunikálnom, különben... rossz belegondolni, hogy mi van különben. Elveszik tőlem az ajándékom, amit megkaptam, pedig nem is volt karácsony.

Ezt el kell kerülni, ezért nagyon kell vigyázni... nem, nem a gyerekre, hanem a párodra! A másikra, aki veled együtt az utolsó védelmi vonal ebben a harmincéves háborúban. (Addigra csak elköltözik majd a kis bélafejű, úgyis csődbe megy a mamahotel és a papabank.)

Nem szabad minden figyelmet a gyerekre pazarolni, egyrészt, mert mohó és telhetetlen, mérték nélkül kell neki a monopolizált odaadás, másrészt, mert a párod hamarabb volt ott, mint ő, tehát jár neki a szerződés szerinti jussa. Így hát nincs más választás, a gyerekvállalás előtt nagyon sokat kell beszélgetni arról, hogy mi működik jól a kapcsolatban, és mi az, ami inkább a Mónika Show castingvideóit idézi fel az emberben.

Mi ezen töprengve arra jutottunk, hogy nálunk minden komolyabban vehető konfliktus három szó valamelyikének (vagy mindegyikének) elhangzásával kezdődött, illetve eszkalálódott.

Három olyan szó ez, amit rendeletileg kellene betiltani, mert ezeket – a Kazinczy-sejtést visszavonom – Belzebub rejtette el a magyar nyelvben, hogy előbb-utóbb mindannyian nála vegyünk ki társbérletet, központi fűtéssel, közel a földalattihoz.

Az első ilyen szó: a mindig. Ártatlannak tűnő szó, pedig pusztító ereje van. Mondatba ágyazva lesz csőre töltött fegyver: „Mindig hidegre csinálod a tápszert!” „Mindig elesik a gyerek, ha veled van!” Gané nagy igazságtalanságokat lehet a másik fejéhez vágni vele. Ez az ellentmondást nem tűrő, a múltat és a jelent egyetlen bűnös folyamattá egyesítő szó megbélyegez, leforráz és szégyenbe taszít. Koleraként terjeszti a reménytelenséget. Akasztott ember alól dől ki úgy a hóhér rúgta szék, mint ettől az önbizalmad.

Senki sem csinál mindent mindig rosszul. Gyakran, sokszor, legtöbbször hibázhatunk, de mindig biztosan nem. A mindiget igazságként tálalni – az mindig igazságtalan.

A második ilyen szó: a soha. Drámai szó, másba szerelmes költők és önmagukba szerelmes szónokok gyakran használják, pedig Istenen kívül tulajdonképpen senkinek nem lenne joga hozzá. Halandó szájából ugyanis ez nem más, mint egy parasztlengő. A „soha”, a szavak knock out-ja: kimondod, és a másik kiterül. Persze ez is csak egy lövedék, amit be kell tárazni egy mondat ágyúcsövébe, hogy üssön: „Soha nem méred meg időben a gyerek lázát!” „Soha nem fékezed le a babakocsit!”

A „soha”, egy atombomba. Nem azért van, hogy használjuk, hanem azért, hogy senki se használja. (Soha.)

Ugyanis ahogyan a „mindig” a párod múltját és jelenét húzza le a vécén, a „soha” a jövőjével teszi ugyanezt. A „soha” megelőlegezett bizalmatlanság. Ráadásul felmentést is ad a párodnak. „Ja, hát ha az a vélemény rólam, hogy soha nem csináltam, és most sem csinálom jól, sőt a jövőben sem fogom jól csinálni, akkor nem töröm magam.” Így lesz egy rakás szülőből olyan apa (ritkábban anya), aki rájátszik a balfaszságára, mert akkor legalább nem kell fűszálakat keresztbe raknia, hiszen úgyis mindig elrontja és soha nem lehet rá számítani. Szóval soha ne mondd, hogy soha.

A harmadik ilyen szó: az állandóan. Na, ez a legférgebb mindegyik közül. Semmi másra nem jó, csak arra, hogy szíven döfd vele a párod. Az „állandóan” egy billog, amit a bőrödbe égetnek. „Állandóan elöl hagyod a gyerek játékait, és én rálépek!” „Állandóan azt vágod a fejemhez, hogy rosszul ringatom!” Ebben a világban sok minden van, aminek a létezéséről nem tudtam Tomika születéséig – például az orrszívó porszívó –, de abban mindig is biztos voltam, hogy egyetlen valami nincs benne: állandóság.

Az „állandóan” szóval azt üzened, hogy a másik nem rosszul csinált valamit, hanem rossz. Nem hibát követett el, hanem hibás. Ez mindig hiba. Soha ne tedd. Különben állandóan bánni fogod...

Herczeg Zsolt

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT tudod elolvasni.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ESB Professional