Felejthetetlen filmek az apaságról

Amikor az apa az isten, aki elhagy – Lótolvajok

Habár a kritikusok egy része nem volt éppenséggel elragadtatva ettől a filmtől, én többször is megnéztem, annyira elvarázsolt. A történet egy hatvanas éveiben járó férfié (Stellan Skarsgård alakítja), aki, miután az ezredforduló táján megözvegyül, egy észak-norvég faluban talál menedéket. Az egyedüllét, no meg egy váratlan találkozás számvetésre készteti. Szembe kell néznie a kamaszkorával, imádott apja emlékével – és az apa árulásával, amelynek következtében neki villámgyorsan fel kellett nőnie. Utolsó közös nyaruk képei peregnek a szemünk előtt, amikor ők ketten egy folyóparti kalyibában töltötték a nyarat, kemény fizikai munkákat végezve, fát vágva, lovagolva. De a csodálatosan fényképezett idilli tájban titkok, traumák, fájdalmak rejtőznek, és a gyerekek válnak a múlt, a felnőttek bűneinek áldozatává.

Kimondva nincs szinte semmi, a képek beszédesek, és hatásukra a zsigereidben érzel mindent, amit a szereplők átélnek: szerelmet, féltékenységet, barátságot, cserben hagyást. Felkavaró, szomorú, mégis felemelő történet, amelynek alapjául egy csodálatos író, Per Petterson regénye szolgált.

Apát találni a világban – Cinema Paradiso

Egy negyvenöt éves film, ami töretlenül népszerű világszerte. Giuseppe Tornatore rendezőnek a Maléna és Az óceánjáró zongorista legendája mellett ez a legismertebb és egyben a legszemélyesebb alkotása: cannes-i különdíjas mozi, amelyet Oscar- és Golden Globe-díjjal is jutalmaztak.

A rendező saját gyerekkori élményeihez nyúlt vissza, az ötvenes évek végi Szicíliába, ahol Totónak, a félárva kisfiúnak (Salvatore Cascio) a mozi volt a mindene. A mozigépész Alfredóban (Philippe Noiret) pedig barátra és pótapára talált – őt is valós személyről mintázta Tornatore: egy bizonyos Mimmo Pintacudáról, aki a Cinema Vittorioban dolgozott, a rendező szülővárosában, Bagheriában, és megtanította védencének a vetítőgép működését, amellyel nemcsak szakmát adott az álmodozó fiúcska kezébe, de a filmművészet iránti múlhatatlan lelkesedést is a szívébe plántálta. Himnusz a mozihoz és himnusz a szerelemhez ez a film, de Toto és Alfredo kapcsolatán keresztül arról is mesél, hogyan formálják egymást apák és fiaik.  

Vágyódás az elvesztett apa iránt – Volt egyszer egy nyár

Az idei tavasz talán legfontosabb filmje volt számomra Charlotte Wells rendezőé, amely, akárcsak a Cinema Paradiso története, saját élményeken alapul. (ITT is írtunk e filmről). Egy apa (Paul Mescal alakítja) Törökországba viszi nyaralni a lányát (Frankie Coco). Semmi különös nem történik velük a felszínen, fürdenek, kirándulnak, biliárdoznak, vacsoráznak. De a háttérben dráma zajlik, egy férfi – az apa – démonokkal küzd. Hogy pontosan milyen traumák érték, mitől szenved, miért él külön a feleségétől és a gyerekétől, akiket szeret, nem tudjuk meg. Ahogyan a gyerekkorára visszatekintő egykori kislány is csak emlékek cserepeiből próbálja meg rekonstruálni a történteket, megfejteni, mi zajlott azon a nyaraláson az apjában. 

Aki látta ezt a filmet, állítom, nem felejti el soha. Részben a főszereplők csodálatos duettje miatt, részben azért, mert szerintem nincs ember, aki ne tudna kapcsolódni valaki (hiánya) révén ehhez a filmhez. 

Kötődhetsz-e valakihez, akit nem ismersz? – Külön falka

Egy tizenkét éves kislány, Niki (Horváth Zorka) a nagyszüleivel él, mert az anyja meghalt, Tibor (Dietz Gusztáv), az apja pedig, akiről nem beszélnek odahaza, börtönben ül. Amikor kiszabadul, és kidobóként munkát talál, Niki az eltiltás ellenére megkeresi. A két lobbanékony, nehezen (be)illeszkedő ember (apa és lánya) próbál kapcsolódni, de a körülmények ellenük dolgoznak. Mire jutnak egymással? Mi lesz velük? Kis Hajni debütáló nagyjátékfilmje közhely- és giccsmentes, megrendítő hőstörténet antihősökkel, szerepeikre telitalálat amatőr színészekkel. Ha még nem láttad, az HBO Maxon most megtalálható, nagyon ajánlom.

Amikor apa is, fia is felnő: Billie Elliot

A Billy Elliot egy brit filmdráma az ezredfordulóról, amelyből később musical is készült, és amit Stephen Daldry rendezett – akinek egy másik, szintén apa-fiú kapcsolatot boncolgató filmje a Rém hangosan és irtó közel.

Billie-ről (Jamie Bell) egy véletlen folytán kiderül, hogy nagyon tehetséges táncos. Csakhogy titkolnia kell a balett iránti szenvedélyét, mert egy macsó közegben nevelkedik, özvegy édesapja és bátyja is az épp sztrájkoló keményfiúk, a bányászok közül való. Billie-t bokszolni küldik, hogy edződjön az élet nevű küzdelemre. Amikor pedig otthon megtudják, hogy harc helyett balettozik, attól tartanak, melegnek fogják nézni a fiút – micsoda szégyen! Az érzékeny, finom lelkű srác támogatásra csak az Alzheimer-kóros nagymamától számíthat, aki valaha szintén táncos szeretett volna lenni, és a tánctanárnőtől, aki meglátja benne a zsenit. Felnövéstörténetet mutat nekünk a rendező, de nemcsak a gyerekét, hanem az apáét is, aki jobban szereti a fiát annál, mintsem, hogy ne tartson önvizsgálatot, amikor az már nem halogatható tovább.

Jó mozizást kívánok, és írjátok meg nekünk a Ti kedvenceiteket kommentben! 

Kiemelt képek forrása: TrustNordisk; MUBI; Mozinet

Kurucz Adrienn